Turbóra mindig lehetett számítani. Megingathatatlanul sugárzott belőle az életöröm, az őszinte lelkesedés az élet apró kis szépségei iránt. Legyen az egy velőscsont, egy teniszlabda, egy jó séta, vagy csupán egy kertészkedéssel együtt töltött rövidke kis délután.

Turbóban soha nem csalódtunk az együtt töltött több mint 11 év során. Ő mindig ugyanúgy örült a társaságomnak, soha nem kérdőjelezte meg a döntéseimet.

Halványan még emlékszem, milyen volt a kezemben tartani pár naposan a puha, meleg, selymes szőrű apróságot. Szerelem volt az első látásra! Alig vártuk, hogy hazavihessük szüleimtől a mi kiskutyánkat.

Emlékszem az első testvérek nélkül töltött napok megpróbáltatásaira, a játékos, bohókás kiskutya elbűvölő személyiségére.

Ahogy peregtek az évek, úgy vált egyre komolyabbá, de eredeti játékos kedve és jókedvű farokcsóválása soha nem hagyott alább. Bár vörös foltjai az évek múlásával talán veszítettek élénkségükből, de alig fogott rajta az idő vasfoga: továbbra is fitt és fiatalos volt, időnként kiújuló gerincproblémája ellenére is.

Ez a Turbó még néhány nappal ezelőtt azért kaparta az ajtót, hogy bejöhessen, de akkor épp nem volt olyan hideg, így csupán annyit vetettem oda neki, hogy „most nem”. Majd becsuktam előtte az ajtót.

Ez a kutya – a mi szeretett, hűséges barátunk – ma már nincs velünk. Az ajtó örökre bezárult.

Örökre távozott, kimondhatatlan űrt hagyva maga után. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire megvisel majd a búcsú, pedig már nem volt fiatal. 11 év nagytestű kutyánál szép kornak számít.

Igen, számíthattunk volna a közeledő búcsúra, de képtelen voltam elképzelni, hogy vele is megtörténjen az elkerülhetetlen. Legalábbis még nem! Hiszen ő olyan erős, olyan megbízható, olyan szófogadó…

Mindig megpróbált a kedvünkre tenni, a mi szabályaink szerint élni. Számtalanszor zártuk már ki véletlenül az utcára, ő pedig nyugodtan várt a ház előtt, hogy jöjjön egy szomszéd, aki becsönget, hogy nyissuk ki neki a kaput. Soha álmában nem jutott volna eszébe, hogy elkóboroljon. De például az is elképzelhetetlen volt számára, hogy az előszobából betegye a lábát a nappaliba (hideg éjjeleken bent aludt az előszobában, de egyébként a kertben lakott).

A kutyaiskolában is nagyon jól teljesített, az engedelmességi vizsgákat is csodásan teljesítette. Az őrző-védő tanfolyamon is lelkesen vett részt, bár a való életben soha nem viselkedett agresszíven.

Még azt is megadóan tűrte, hogy három „betolakodó” érkezzen az ő falkájába, akik egyre cseperedve gyakran zavarták a köreit. Egy pillanatra nem mutatta féltékenység jelét, elfogadta, hogy újabb és újabb „kis gazdik” érkeznek a családba. Sőt, egy idő után nagyon élvezte a társaságukat, és barátságos jellemével ő is segített megtanítani a gyerekeknek, hogy a kutya az ember legjobb barátja.

Ő volt a mi legjobb barátunk, ő volt a mi első „gyerekünk”, a mi mintakutyánk.

Mikor hazaérek, minden egyes alkalommal csodálkozom, hogy nem fut a kapuhoz, nem jön a garázsba egy lopott simogatásért.

Fülemben cseng az ugatása, a kaparászás a bejárati ajtón, sőt, még a hang is, ahogyan a házában kaparja a padlót, mielőtt elhelyezkedik a lefekvéshez. Szinte hallom a horkolását, a csámcsogását, de a kertbe kimenve nem fogad más, csak üresség.

Nincs, aki tönkretegye a pázsitot, akivel veszekedni kellene, hogy sáros lábbal futott be az előszobába. Nincs, aki beszökik a hátsó kertbe, hogy odapotyogtasson, vagy belegázoljon a veteményesbe. Minden kutya ugat az utcában, de rá már nem kell kiszólni, hogy maradjon már csöndben.

Turbó nagyon szívós kutya volt, úgy hittem, minden akadályt legyőz, de végül nem így történt.

Mikor késő este hazaérkezve megláttam, milyen rosszul van, már rég késő volt. De ő még akkor sem nyüszített vagy vonyított. Nem veszekedett velem, hogy mi a fenéért nem jöttem előbb – hogy miért nem vettem észre korábban, hogy nincs jól. Nem hisztizett, hogy csináljak valamit. Nem is pánikolt, pedig pokoli fájdalmak kínozhatták.

Csak nézett szomorú szemekkel, és puffadt hassal ballagott be az előszobába. Olyan fájdalmai voltak, hogy még azt sem tudta, hogy feküdjön le. Végül a lefekvés mellett döntött. A régi farokcsóválásnak már nyoma sem volt, de hálásan fogadta, ahogyan a fejét simogatom.

Meredt szemmel nézett, és zihálva vette a levegőt, míg én az ügyelet számát kiderítettem, és segítségért telefonáltam.

Még a saját lábán tántorgott a kocsiig, megpróbált bemászni, ami végül csak segítséggel ment. Kitartott az úton, pedig már nagyon rosszul lehetett. Végig simogattam, hallotta a hangunk – fészkelődött, mert nehezére esett az utazás.

Kitartott, míg odaértünk az orvosi rendelőhöz, majd sokkos állapotba került. A vizsgálóasztalon már nem volt mit tenni, az orvos csak a végső szenvedésein tudott enyhíteni. Pár perc múlva pedig örökre elment.

„Most már nyugodj békében, kutyus.” – simított végig Turbón az állatorvos, ami egyszerre volt leírhatatlanul fájdalmas, ugyanakkor hálás voltam az együttérző gesztusért. Milyen furcsa, hogy ő soha nem látta, hogy milyen volt a valódi Turbó, csupán életének utolsó negyed órájában volt jelen.

Nem maradt más ez után, csak a hitetlenkedő fájdalom, a szomorúság, és az üresség. Egy nyakörv a kezemben, és 11 évnyi emlék a szívemben.

Aznap éjjel egy kutya sem ugatott az utcánkban. Csend volt, mintha csak ők is éreznék, hogy valami visszafordíthatatlan történt.

Talán annak van igaza, aki egyáltalán nem tart házi kedvenceket? Így elkerülheti ezt a szörnyű érzést. Soha nem kell búcsút vennie szeretett kisállatától, aki nagy valószínűséggel előbb megy el, mint ő maga.

Rögtön ezt követően az a mondás jut eszembe, hogy „Kutya nélkül lehet élni, de minek?”. Akit egyszer elvarázsoltak ezek a fantasztikus állatok, nem szabadul a bűvkörükből, és mindig vágyni fog egy ugató-farokcsóváló társra.

Azzal a döntéssel, hogy magunkhoz veszünk egy állatot, nemcsak felelőssé tesszük magunkat érte, hanem azt is felvállaljuk, hogy egyszer elveszítjük.

Számolnunk kell vele, hogy a rendelkezésünkre álló időt követően jön az örök búcsú, ami után nem marad más, csak a szép emlékek.

Szép emlékek, melyek kitörölhetetlenül velünk maradnak, akár csak az érzés, hogy milyen szerencsések vagyunk. Szerencsések, hogy megtapasztalhattuk a feltétlen szeretetet és bizalmat, mely egészen az utolsó pillanatig tartott.

Kedves Turbó, köszönjük a boldog éveket és emlékeket, Isten veled! ♥

“Isten veled, Turbó!” - 2 hozzászólás

  1. Fogadd legőszintébb együttérzésem. Két kutyát sirattam el eddig. Egy most is velünk él, teljesjogú családtag. Az idő gyógyít!

    • Köszönöm szépen, kedves vagy! Igen, így van, gyógyít. Azt hiszem hogy hosszú távon ebből a veszteségből érzett szomorúságból talán egy újabb négylábú társ tud majd minket teljesen meggyógyítani.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .