Legyen meg a Te akaratod?

2017. július 28.

A mai bejegyzésben nincs vidámság, önfeledtség és öröm. Ezzel szemben van benne mérhetetlen szomorúság, kétségek és fájdalom.

A Napi Boldogság fő célja a pozitív gondolatok terjesztése, inspiráció nyújtása egy örömtelibb, boldogabb élet felé. Azonban néhány alkalommal már előfordult, hogy egy-egy írás nem sikerült olyan könnyed és vidám hangvételűre, mint amennyire szerettem volna – egyszerűen mert az élet nem mindig vidám és gondtalan. Sőt.

Ilyen volt, mikor VasárnaPillanatok helyett egy kedves hozzátartozóm elveszítésével kapcsolatos érzelmeimet fogalmaztam meg, vagy mikor a párizsi terrortámadás okozta sokk szólt belőlem.

Múlt héten sem született VasárnaPillanatok bejegyzés, a Napi Boldogság 4 éves fennállása alatt csupán másodszor.

Ennek oka, hogy pontosan egy héttel ezelőtt kellett örök búcsút vennem valakitől, aki nagyon kedves számomra.

Azóta folyamatosan az jár az eszemben, hogy képtelen vagyok olyan bejegyzés megírására, mely az élet örömeiről szól. Pedig számomra az írás mindig is fontos eszköze volt az élet nehézségeivel való megbirkózásnak. Egyik este, mikor már nagyon elkeseredett voltam, egyszerűen csak kinyitottam a gépet és írni kezdtem.  

Ebből az írásból végül az alábbi bejegyzés született. Sokat gondolkodtam, hogy megosszam-e Veled, helyet kaphat-e itt a Napi Boldogság oldalán. Végül úgy gondoltam, hogy erre a válasz igen, s majd meglátod, hogy miért is gondoltam így.

Születés és halál. Van még két olyan dolog az életben, ami ennyire egymás elletétje lenne?

Kezdet és a vég. Világosság és sötétség. (Bár tudom, hogy sokak szerint a halál pillanatában az ember a fény felé tart, de valahogy én a halállal mégis az örök sötétséget tudom társítani.)

Ha van az ember életében legboldogabb nap, akkor az egy új élet világrajötte. Én legalábbis így éreztem, mikor megszülettek a gyermekeink.

A legszomorúbb és legboldogtalanabb nap pedig szerettünk távozása ugyanebből a világból.

Mindannyian jövünk és megyünk – nem hiába mondják, hogy ezen a Földön átutazók vagyunk csupán. A pillanat egy töredékéig itt vagyunk, majd búcsút mondunk, és máshol, máshogyan folytatjuk tovább.

Születés és halál. Mintha csak egy alkut kötne az ember a Teremtővel: megszülethetsz, lehetőséget kapsz rá, hogy boldog lehess, de csupán egyetlen feltétellel: hogy ennek egyszer vége szakad, s nem tudhatod, hogy mikor.

Az ember születésétől fogva az állandóságra, a biztonságra vágyik. Ki többé, ki kevésbé. Az Élet ezzel szemben nem más, mint egy körforgás, egy folyamatos változás.

Ha igazán boldogok akarunk lenni, akkor nincs más választásunk, mint hogy elfogadjuk ezt a tényt. Hogy elfogadjuk, semmi sem állandó, semmi sem örök, még akkor sem, ha ehhez minden idegszálunkkal, minden porcikánkkal ragaszkodunk.

A Tibeti halottaskönyv szerint „az, aki nem tanulta meg a halált, nem tanulhatja meg az életet sem”.

Kapaszkodás és elengedés. Vajon kapaszkodunk-e a végsőkig a lehetetlenbe, vagy egy idő után elfogadjuk azt, ami van, s elengedjük a görcsösen áhított állandóságot?

Még ha ez olyan hihetetlenül nehéz is, legbelül érzem, hogy elengedés nélkül nincs belső béke. Béke nélkül pedig nincs igaz boldogság.

Erről egészen addig nem is gondolkodtam igazán őszintén, amíg el nem kezdtem olvasni Matthieu Ricard buddhista szerzetes könyvét, a Meditáció művészetét.

Évek óta tervezem, hogy megismerkedem a meditációval, de mindig halogattam. Tavaly év végén azonban minden megváltozott: életem eddigi legnehezebb időszakához érkeztem, mikor felsejlett az a borzalmas lehetőség, hogy valakit elveszíthetek, aki közel áll hozzám.

Nem sokkal később úgy döntöttem, hogy bármilyen eszközzel is, de muszáj felszínen maradnom a fejem fölött összecsapó hullámok között – ekkor tudatosan kezdtem keresni a meditációval, belső békével foglalkozó írásokat.

Ricard munkásságát már régóta nagy érdeklődéssel figyelem, s kevés olyan ember van számomra, aki olyan pozitív kisugárzással rendelkezik, mint ő. (Olvasd el „A világ legboldogabb embere” című bejegyzésemet, melyben részletesen írok róla.)

A Meditáció művészetében Ricard azt írja, hogy a rejtett szenvedés a dolgok átmeneti voltához és a változáshoz kapcsolódik.

„Ha megértjük, hogy a változás alapvetően jellemző a világ minden élő és élettelen jelenségének természetére, nem ragaszkodunk úgy a dolgokhoz, mintha azok örökké tartanának. A ragaszkodás ilyetén felfogása előbb-utóbb szenvedéshez vezet, mert ezzel kifelé lépdelünk a valóságból. Mindazonáltal, amikor a változás megtörténik, az kevésbé sokkol minket, mert tudjuk, hogy ez a dolgok velejárója, és ezért kevésbé tekintjük megpróbáltatásnak.”

Mikor először olvastam a változás valódi elfogadásáról, bevallom, hogy mély felháborodást éreztem. Hogy nyugodjon bele az ember a megváltoztathatatlanba? Hát micsoda érzéketlenség ez? Ez képtelenség!

Nem, ez nem lehet, inkább harcolok minden erőmmel, körömszakadtáig, még akkor is, ha bizonyosan tudom, a háborút nem nyerhetem meg…

Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, mégis rendületlenül olvastam tovább a könyvet, és újra meg újra végigolvastam azokat a mondatokat, amelyeket talán elsőre nem tudtam megfelelően értelmezni.

Míg nem egy nap a házimunka végzése közben egyszerűen csak az ugrott be, hogy „Legyen meg a Te akaratod.”

Ez az a pár szó, aminek soha nem tudtam igazán megérteni az értelmét – minden egyes alkalommal, mikor kimondtam, azt kérdeztem magamtól: „Mégis ki az, aki ezzel a mondattal teljes őszinteséggel azonosulni tud?!”

Most viszont hirtelen minden a helyére került. Érdekes, hogy ehhez egy buddhista szerzetes gondolataira volt szükség, de mégis ez történt. (Nem csoda, hogy Ricard az egyik legfantasztikusabb híd a keleti buddhista filozófia és a nyugati ember gondolkodásmódja között, s gondolatait keresztény hívők is rokonszenvesnek tarthatják.)

Úgy érzem, hogy aki ezt tényleg teljes szívből, teljes őszinteséggel tudja kimondani, az már közelebb van a belső békéhez, mint hinné. (S talán nagyon is tudatában van ennek.) Nem mondom, hogy én idáig jutottam volna, de kezdem megérteni ennek az értelmét.

Ha egy szeretett személyt elveszítesz, úgy érzed, hogy önmagad teljességét veszíted el. Mintha egy kicsit Te is meghalnál az ő halálával. S természetesen mellbe vág a tudat, hogy Veled is bármikor megtörténhet mindez – minden eddigieknél keményebben szembesülsz saját múlandóságoddal.

Ezért mondják azt, hogy a gyász az ember életében a legnagyobb erőpróba – az élettől való végső elbúcsúzáson kívül.

Egy olyan veszteség, melyet az ember elfogadhatatlannak tart. Az eszeddel tudod, hogy ami történt, az megtörtént, de a szíved nem tudja elfogadni ezt a tényt.

Ám hosszú, gyásszal és szenvedéssel teli idők után az ember életében az intenzív fájdalom helyét mégiscsak elfogadás veszi át (bármennyire is képtelenség ezt az elején elképzelni).

Számomra azonban a legfontosabb és legmegnyugtatóbb gondolat, hogy az, akit elveszítettünk, egy idő után már nem önmagunkon kívül létezik, hiszen a közös élmények, cselekvések és emlékek belsővé válnak.

Mikor tudatosodik bennünk, hogy mi mindent köszönhetünk neki, milyen erőforrásokat kaptunk tőle az élete folyamán, s mi mindennel lettünk gazdagabbak általa, akkor válik teljes mértékben a részünkké – azaz bizonyos értelemben továbbra is jelen van az életünkben, bár természetesen nem ugyanolyan formában.

George Bucay úgy fogalmaz, hogy „Csak azokat tudjuk megsiratni, akik hozzájárultak ahhoz, akik vagyunk.”

A szerette(i)dtől vett örök búcsú elkerülhetetlenül is azt vonja magával, hogy elelmélkedj a saját életed hasznán és a halállal kapcsolatos elképzeléseiden. Ez mindenkire érvényes – legyen vallásos, „kereső” vagy ateista.

Thomas Mann gondolata nagy hatással volt rám: „Meghalni annyi, mint természetesen elveszíteni az időt, és kivonulni belőle. Nehéz, szinte elviselhetetlen a gondolat. Van-e erre vigasztalás? Van. Meghalni viszont annyi is, mint megnyerni az örökkévalóságot és a mindenütt-valóságot, tehát az igazi életet. Mert az élet lényege a jelenvalóság, és csak mitikusan mutatkozik titka a múlt és a jövő időalakjában.”

S valóban, az igazi élet a jelen-létet jelenti, azonban az ember szinte képtelen a jelenben való létezésre. Vagy a múlton rágódik, vagy a jövőt tervezi. De hogy a jelenben legyen jelen, az nagyon ritka.

Erről Ricard így ír a könyvében: „A múlt már nem létezik, a jövő még nem köszöntött be, a jelen pedig egyidejűleg paradox módon felfoghatatlan, mert soha nem marad mozdulatlan vagy változatlan.”

Azonban van arra is lehetőség, hogy ápold a tudatos figyelmet – a tudatos figyelem meditáció elsajátításával és gyakorlásával élhetsz a jelen tapasztalásában.

S hogyan hozhatjuk ki az emberi létből a legjobbat – ebből a létből, mely bármelyik pillanatban véget érhet?

Eddig is úgy gondoltam, hogy egy olyan élet „megélésével”, melyben a legfontosabb a szeretet. Természetesen nagyon fontos, hogy megvalósítsuk álmainkat és elérjük személyes céljainkat, de mindez teljesen jelentéktelen, ha nincs jelen az életünkben a szeretet.

Azonban egyre inkább azt érzem, hogy a saját boldogságunkhoz elengedhetetlen az is, hogy mások boldogságával foglalkozzunk. (A Napi Boldogság is pontosan ezért íródik.)

Hiszen az őszinte boldogság alapja az önzetlen szeretet és az együttérzés. Akármennyire is elcsépeltnek hangzik ez a frázis, tényleg igaz. Sokan erre csak az életük legvégén döbbennek rá, míg mások akarva vagy ösztönösen már jóval előtte.

Ennek tudományos alapja is van: az idegtudomány területén végzett kutatások szintén arra utalnak, hogy minden fajta meditáció közül azok aktiválják legerősebben az agy pozitív hatásokhoz kapcsolódó területeit, melyek a feltétel nélküli szeretetre és az együttérzésre összpontosítanak.

Ricard így ír az emberi élet becses mivoltáról és a valódi boldogságról:

„Mindenkinek módjában áll változtatni. Akármilyen is a jelen helyzete, a fejlődés és az átalakulás mindig lehetséges. Azon legalábbis mindig változtathatsz, hogy hogyan látod a dolgokat, majd fokozatosan azon is, ahogyan élsz.

Fordítsd energiáidat arra, hogy felfedezd a valódi boldogságot nemcsak a magad, hanem a körülötted levők számára is. Ily módon minden pillanatot érdemes lesz megélned, és semmit sem fogsz sajnálni a halálod pillanatában.”

Ezek a sorok számomra vigaszt nyújtanak a nehéz pillanatokban, és megerősítik bennem a számomra kijelölt utat az életben.

Számodra mi jelent vigaszt az élet legnehezebb pillanataiban? Számodra mi a legfontosabb az életben?

Ha esetleg meditálsz, nagyon örülnék bármilyen tanácsnak, hozzászólásnak, tapasztalatnak.

Számomra eddig nagyon hasznosnak bizonyult könyvek listája a témával kapcsolatban:

Matthieu Ricard: A meditáció művészete (Bioenergetic Kiadó, 2016)

Singer Magdolna: Vigasztalódás a gyászban (Jaffa Kiadó, 2010, 2016)

Kádár Annamária: Mesepszichológia 2. (Kulcslyuk Kiadó, 2014)

Bagdy Emőke: Relaxáció, megnyugvás, belső béke + CD melléklettel (Kulcslyuk Kiadó, 2014)

Képek forrásai sorrendben: gratefulness.org, energyintuitive.com, theodysseyonline.com, kittee83.blogspot.hu, mindfullnessandgrief.com, traumaheilung.de

Oszd meg Te is a boldogságot!

    4 hozzászólás

    1. Kedves Anni!
      Mindenképp van helye az fájdalmasabb gondolatoknak, érzéseknek is, még egy “boldogságos” blogon is.
      Az élet sajnos/szerencsére ilyen is. Életszerű.
      Még azoké az embereké is, akik próbálják a sok-sok mindennapi rossz között a “napi boldogságot”, a jót, a szépet megtalálni.
      A fényt csak az árnyékkal együtt tudjuk értelmezni.
      Köszönöm, hogy most is leírtad amit érzel.
      Vígasztalódást kívánok neked szeretettel.
      T.Orsi

    2. Kedves Anni!

      Kérlek fogadd őszinte részvétemet. Remélem az idő előrehaladtával még több jó gyümölcsöt teremnek a megfogalmazott gondolatok. Had ajánljak egy nagyszerű könyvet, ami noha nem csak a gyásszal foglalkozik, mégis a mélysége és üzenete talán még többet segíthet.
      Paul Beauchamp: A zsoltárok világa a könyv címe.

      Együttérzéssel: Péter

    Hozzászólok

    Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

    *

    Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információk...

    Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

    Bezár