Kopácsolás. Messziről halványan kopogolást hallok, mely mintha csak közeledne, egyre határozottabbá válik. Lehunyt szemhéjaim alatt érzékelem a beáramló napsütést. Nem tudom eldönteni, hogy zavar-e a hangzavar, vagy inkább jó hallgatni, de aztán mikor rájövök, hogy az ágyban fekszem, jól esik még a takaró alatt feküdni, és egy kicsit pihenni – nincs kedvem kinyitni a szemem. Megint a kopácsolás.
Lassan mégis kinyitom a szemem, s a jól ismert kis kétágyas hálószobában találom magam, ahová most valósággal beömlik a nyári napsugár. A falra téved a tekintetem, ahol egy általam készített bekeretezett festmény díszeleg – mely a kedves agárdi házat és a jó öreg diófát ábrázolja. Egyszer még hallom a harkály kopácsolását, majd mikor jobban szemügyre venném az ablaküvegen keresztül, tovaszáll…
Úgy döntök, hogy felkelek, bár úgy érzem, kicsit hűvös van, mikor kibújok az ágyból. Első utam a kis nappalin keresztül a konyhába vezet, ahol Anyuci már javában készíti a reggelihez szükséges hozzávalókat.
Anyuci – neve ugyan kicsit félrevezető – a nagymamám, akit mindig is így hívott az egész család, kivéve a nagypapámat, aki leginkább Anyukámnak vagy Csibunak hívja, amit nagyon szórakoztatónak tartok.
Most a verandán egy régi rádióból a reggeli műsor szól, és a hamutartó tetemes tartalma azt sejteti, hogy Anyuci már egy ideje ébren van.
Mikor meglát, nevetve azt mondja, hogy „Szivacs!”. Ez a mi egyezményes köszönési formánk a szia helyett, és Anyuci gyakran mondja nekünk a „sziasztok” helyett, hogy „szivacstok”, ami szerintem nagyon vicces és szeretem ha így köszön.
Szokásosan feltett kérdésemre, hogy Apuci hol van, jön is az automatikus válasz: „Elment korán horgászni, nemsokára hazaér.” Aztán persze rögtön azt kérdezi, hogy nem vagyok-e éhes, és elégedetten nyugtázza, mikor igennel felelek.
Úgy döntök, hogy visszatérek a nappaliba, melynek minden bútorát és apró tárgyát kívülről-belülről ismerem. Végigsiklik a pillantásom a sok festményen, nippen, erdőben gyűjtött tobozon és vázába rendezett művirágon, a kis terítőkön és díszpárnákon. A nappaliban a kedvenc képem Van Gogh Napraforgók című festményének másolata, amiről nekem mindig Anyuci jut eszembe.
Tekintetem egy adag horgász évkönyvre és magazinra esik (Apuci igazán olvashatna valami érdekesebbet is), majd kis kosárban pink színű körömlakkokat és rúzsokat fedezek fel (ezeket még később kipróbálom, Anyuci meg szokta engedni). A falra függesztett kakukkos óra vidáman ketyeg, nekem pedig megállapodik a pillantásom a húgomon, aki paplanjába burkolózva már egy ideje a szünidei matinét nézi a tévében.
Én is leülök mellé, de nem kell hozzá sok idő, hogy szinte varázsütésre már meg is érkezzék Anyuci a tányérokkal, s a reggeli minden kellékével. Mivel még korán van, és friss a reggel, úgy döntünk, hogy bent eszünk a nappaliban, a régi kanapé mellé húzott asztalon.
Lehet kérni kakaót, de az nem olyan, mint az otthoni, mert keserű kakaóporból készül, ezért inkább a teát választom. A fekete teát (nagyszüleim orosz teának hívják) jó sok kristálycukorral és bolti citromlével ízesítem.
A reggeli ma is melegszendvics, amit nagyon szeretünk, megpakolva vajjal, májkrémmel és sajttal – hozzá paradicsomot, paprikát és uborkát eszünk.
Anyuci soha nem engedi, hogy mi vigyük ki a piszkos edényeket, hanem azt mondja, hogy mi csak pihenjünk, majd ő elpakol Apucival, és mi hajlamosak is vagyunk élni a lehetőséggel. Azt sem feledi el megkérdezni, hogy kérünk-e még valamit, de mivel teljesen teleettük magunkat, csak egy pohár hideg vizet kérek.
Erre jön a szokásos kérdés, hogy „Kúti vagy csapi vizet kérsz?” Én pedig teljesen komolyan átgondolom a választ: vajon ma mihez lenne kedvem, jéghideg, friss, kútból húzott vagy inkább tiszta, hűvös, csapból engedett vízhez? „Kúti vizet kérek!” – vágom rá vidáman, talán mert az sokkal különlegesebb – de persze tudom, hogy bármit is válaszolok, úgyis a csapból engedett ivóvizet hozza majd Anyuci.
Mire befejezzük a reggelit, már halljuk is a jól ismert hangot – a nagy kertkapu reteszének nyikorgását – mely Apuci érkeztét jelzi.
Apuci, aki a nagypapám, mindig irtózatosan korán kel, mikor még sötét és hideg van, hogy minden reggel a tó partjáról vagy csónakjából láthassa meg a kelő nap sugarait. Apuci igazi romantikusnak vallja magát, ami nekem meglepő, hiszen egy komoly, néha szigorú nagypapa hogyan is lehetne romantikus?
Pedig valószínűleg épp ezért is megy ki minden nap horgászni, és nem csak azért, hogy mi sült keszeget ehessünk ebédre. S mikor már túl meleg van ahhoz, hogy harapjanak a halak, felszedelőzködik, és hazajön, s első útja a kisházhoz vezet, hogy lepakoljon, és nekiálljon a fogás kipreparálásának.
Mi csak távolról figyeljük a műveletet. Párszor már volt, hogy közelebb merészkedtünk, de ilyenkor sajnálattal bámultuk a semmibe meredező haltekinteteket, és azon szorongtunk, hogy minél előbb fejbe kólintsa a szerencsétlen delikvenseket Apuci, hogy ne szenvedjenek sokáig.
Így most inkább távolról figyelem nagypapám, ahogyan szakavatott és rutinszerű mozdulatokkal halad a halak belezésével, de mikor megérkeznek a környék félig vad macskái a jussukért, meglepően nagy élvezettel dobáljuk nekik a halbelsőséget. Ők pedig legalább olyan élvezettel falják a jól megérdemelt lakomát.
Közben egyik-másik macskát sikerül megsimogatni, s ilyenkor arra vágyom, hogy végre nekem is lehessen saját cicám, akiről minden nap gondoskodhatok. Persze a felnőttek ezt nem érthetik, őket az sem hatja meg, hogy szegény macskák télire itt maradnak, míg én minden évben tragédiaként könyvelem el, mikor ősszel bezár a nyaraló, de a sok macska itt marad.
Amíg Anyuci elpakolja a reggeli maradványait, úgy döntök, hogy a kertben kifüggesztett hintaágyra telepszem az egyik pöttyös könyvvel, amit a helyi könyvtárból kölcsönöztem.
Kedvenc menedékem a könyvtár, ahová már egyedül is el tudok sétálni, és halomszámra vihetem haza a jobbnál jobb regényeket. Mindig azt számolgatom, hogy miként használhatom ki legokosabban a maximálisan hazavihető könyvkeretet, és amint elolvasok egy könyvet, jöhet a következő!
Van ebben a kis vidéki könyvtárban valami megfoghatatlan nyugalom – nincs más, csak Te és a könyvek meg a magazinok, melyek hívogatva várják, hogy valaki kézbe vegye és olvassa őket. Nem sokan fordulnak meg napközben itt, hiszen inkább a strandot választja mindenki. S talán épp ezért ez a könyvtár még jobban értékeli, ha az ember odalátogat – nehéz is a Velencei-tóval versenyre kelni!
Olvasás után körútra megyek a víkendház rózsaszín muskátlikkal szegélyezett kertjében, és látom, hogy Anyuci épp gyomlálja a kertet. Most gumipapucs van rajta, mert meleg van, de sokszor veszi föl a kerti munkához a kanárisárga gumicsizmáját, ami praktikus viselet a kertben.
Nagy ritkán, ha tavasszal lelátogatunk, tulipán és gyöngyvirág is nyílik, de persze mire elkezdődik a szünidő, ezeknek a virágoknak már se híre, se hamva. Ilyenkor inkább a zöldségek veszik át az uralmat a veteményben, de ezek kevésbé érdekelnek, így nem sok figyelmet szentelek nekik.
Ellenben vannak nagy bokrok, melyeken kerek, fehér bogyók teremnek és ha az ember rájuk lép, nagy pukkanással szétdurrannak – ezekkel szeretünk játszani. Van egy körtefa is, amiről jó lelógni, és bár termése sokszor rohadt vagy kukacos, mégis a miénk.
Odamegyek Anyucihoz, s kicsit segítek neki kihúzkodni a murvás kavics közül az apró gazokat, és közben azon tűnődöm, hogyan is tud így hajolgatva dolgozni, hiszen guggolva mennyivel könnyebb lenne! Egy ideig némán guggolva szedegetem a gazokat, de hamar elunom a dolgot, és inkább bevetem magam a kisházba, mert az mindig olyan titokzatos és izgalmas.
A kisház inkább csak amolyan tárolóházikóként funkcionál, régen itt aludtak a dédszüleim, amíg még éltek és lejártak nagyszüleimmel. Vannak benne bútorok és egy ősrégi tévé, ami nem működik. Szeretem benyomogatni a gombjait és mindig azt remélem, hogy egyszer csak bekapcsol. Van régi rádió, egy kanapé, polcokon sok-sok poros könyv, egy függönnyel leválasztott fülke, sőt, még csipkefüggöny is van az ablakon!
Elképzelem, hogy ez az én kis házam, és itt élek, sőt, még egyszer kísérletet is teszek a kitakarítására, de hamar feladom, mert ahhoz túl pókhálós és poros, hogy megbirkózzam vele egyedül.
Van egy kis japán felirattal díszített, csengettyűkkel ellátott táblácska felakasztva, mely az egyik kedvenc tárgyam a kisházban – nagypapám hozta Japánból a Fujiyamától, így még egzotikusabbnak és rejtélyesebbnek gondolom, mint amilyen valójában. Van még egy régi kertépítésről szóló könyv, melynek ábráit és tervrajzait szívesen nézegetem. Olyankor arról ábrándozom, hogy én milyen kertet építenék magamnak – természetesen kis tavacska lenne benne!
A kisházi kanapén Apuci szokott aludni délutánonként, és olyankor csak csendben lopódzom be, hogy nehogy felébresszem, bár hangosan horkoló nagypapám szerencsére elég mélyen alszik.
Úgyhogy nyugodtan szemügyre vehetem az Olcsó Könyvtár 3-4 forintos könyveit, melyek a kisházban a nagy kedvenceim – megcsodálom a gyűrött, poros kis regények fedőlapjait. Van itt Jókai Mórtól az Aranyember és a Sárga rózsa meg a Fekete gyémántok, Móra Ferenctől az Aranykoporsó, Gárdonyi Gézától A láthatatlan ember, de nekem mégis a Halálhajó című könyv ragadja meg legjobban a fantáziám, és azt tervezem, hogy ha majd nagyobb leszek, és nekem való lesz a könyv, akkor mindenképp elolvasom.
Van a kisháznak egy padlása is, ahol én még soha nem jártam, de Apuci néha felmászik, és akkor különleges dolgok kerülnek elő, mint például egyszer egy darts tábla, amit a diófa törzsére szögelt, és egész nap csak azzal játszottunk.
Ma nem megyünk a strandra, mert elment már az idő, de oda is le szokott vinni minket Apuci – Anyuci nem jön velünk, mert ő nem tud úszni, fél a víztől, és egyébként sincsen fürdőruhája.
Ebédre sült csirkecomb készül és darázsfészek, ami Anyuci lekvárral és dióval töltött specialitása, amit egy remuska nevű gépezetben készít – máshol még soha nem láttam ilyet. Ha megkérdezi, hogy mit készítsen nekünk, akkor mi mindig azt mondjuk neki, hogy darázsfészket!
Anyuci másik specialitása a márványos kakaós kocka dióbéllel, és amikor télen Budapesten vagyunk, gyakran készít almát pongyolában, ami sült alma megtöltve dióval és leöntve puncsos pudinggal. Micsoda csemege! Nekem az is olyan Anyucis, mert neki is van pongyolája, és a szót is tőle hallottam először, ugyanúgy, mint a ridikült (néha azon tűnődöm, vajon van-e különbség a retikül és a ridikül között, de aztán mindig arra a következtetésre jutok, hogy valószínűleg semmi).
Mialatt Anyuci a konyhában tevékenykedik, Apuci egy hatalmas kuktaféleségben felteszi főni a halak eledelét, mely nagyrészt kukoricából áll, és elég gyanús szaga van. Ennek sokáig kell főnie, és Anyuci bosszankodva csóválja a fejét, hogy már megint felfordulás lesz a konyhában és egyébként is minek a halaknak ennyi eledel.
Ebéd után a nyári melegben a nagyszüleim lefekszenek aludni, én pedig odasétálok a nagy kapuhoz, és kibámulok a csendes utcára. Kicsit álmos vagyok én is, de nincs kedvem aludni, eszembe jut, hogy elmehetnénk majd fagyizni, ha felébrednek.
Kicsit kelletlenül újra lefekszem a hálós hintaágyba, ami majdnem a földet verdesi, és nem is egy túl kényelmes darab, mert a háló nagy lyukaiból kifolyólag itt is ott is nyomja az embert. De nekem ez nem számít, azért én így is szeretem, mert otthon nincs hintaágyunk.
Ilyenkor figyelem, ahogyan a fa levelei között átszűrődik a napsugár, és ha lehunyom a szemem, azt képzelem, hogy a levegőben szállok, és nincs más, csak a nyári szellő, meg a gerle burukkolása meg az erdei pinty csodás éneke…
A fülemben hallom a gerlét, a szemhéjaim alól érzékelem a beszűrődő napfényt, de érdekes módon a madarak hangját egyre jobban elnyeli az autók zaja. Egyik húz el a másik után.
Lassan megint kinyitom a szemem, és a saját hálószobámban vagyok. Zavartan nézek körbe és keresem az imént átélt pillanatokat. De hiába.
Nincs már Anyuci, nincs már diófa, nincs, aki virágot ültessen, horgoljon és kötögessen.
Nincs, aki mindig megdicsérjen, süteményt sütögessen, felzengve nevessen.
Én így emlékszem Rád, Anyuci – mindig, szeretettel.
Lám, mégis itt vagy… ha lehunyom a szemem.
Nem mentél el, itt vagy velem.
Fotók forrásai: hdqwalls.com
“Nem mentél el… itt vagy velem.” - 2 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .
Kedves Anni!
Olyan szép és megindító ez a visszaemlékezés. Annyi-annyi szép emlék eszembejutott nekem is Drága Nagyszüleimről és a náluk/velük töltött gyermekkoromról.Néha de jó lenne visszapörgetni az idő kerekét!
Kedves Évi, nagyon köszönöm a hozzászólásodat, jól esett…