Sokszor elmélkedem azon, hogy milyen hihetetlenül különféleképp lehet egy-egy negatív helyzetet értékelni az életben (még az is relatív, hogy ki mit tart negatívnak…).
Vannak olyan emberek, akik történjék bármi, mindenből a legjobbat igyekeznek kihozni.
A kudarcokból tanulnak (tudatosan!), a csalódások után még erősebbé válnak, és végső soron minden rosszat, ami történik velük, a személyiségük épülésére használnak fel.
Vannak viszont olyanok, akik épp ellenkezőleg tesznek. Bármi rossz történik velük, elkeserednek, teljesen belelovallják magukat az adott helyzet szörnyűségébe, és képtelenek kiverekedni magukat a negatív hullámvölgyből.
Nem tudom, hogy mitől függ, egy ember mely kategóriába tartozik – nyilván ezzel a pszichológiának teljes ága foglalkozik – de biztos vagyok benne, hogy valamilyen szinten tanult viselkedésmintával állunk szemben. Biztosan hajlamosabb az az ember negatívan állni a világ történéseihez, aki ugyanezt látta a szüleitől, és fordítva. 🙁
Ami még érdekes, hogy ezek a negatív beállítottságú emberek nemcsak a jelen problémáit kezelik nagyon nehezen, hanem gyakran a múlt sérelmeit és történéseit sem tudják feldolgozni. Újra és újra azon rágódnak – akár hosszú évekig – hogy mit rontottak el, ki és hogyan bántotta meg őket, egy-egy helyzetben mit kellett volna tenniük.
Ezek az emberek egy-egy sérelmüket éveken keresztül hordozzák magukban, és nem képesek a megbocsátásra.
Megbocsátás! Milyen közhellyé vált mára ez a kifejezés. Valahogy úgy érzem, hogy olyan tartalom nélküli lett.
Sokszor mondjuk azt, hogy már nem táplálunk valakivel szemben negatív érzelmeket, pedig dehogy! Továbbra is ott van bennünk a tüske, és képtelenek vagyunk továbblépni.
(Természetesen nem állítom, hogy ez olyan könnyű, de azért nagy különbség van aközött, hogy tudatosan próbálsz továbblépni, vagy hogy tudatosan igyekszel magadban a negatív érzelmek lángját táplálni.)
Az ugyanolyan destruktív lehet, ha valaki magának képtelen megbocsátani. Akár egy emberöltőn keresztül mardoshat a bűntudat valamiért, amin már nem tudsz változtatni.
De miért van ez? Miért nem vagyunk képesek továbblépni? Miért játszunk le egy-egy helyzetet a fejünkben akár több százszor, több ezerszer? Miért nem hagy nyugodni egy-egy sérelem vagy veszteség?
Ha velem ilyen előfordul, elsőként megpróbálom „kielemezni magam”, melynek egyik legjobb formája a személyes párbeszéd. Tulajdonképpen ez nem más, mint a saját magammal való „vitatkozás”. Aki itt most mosolyogva őrültnek titulál, annak üzenem, hogy ez egy pszichológusok által is gyakran javasolt, jól bevált módszer. 🙂
Ez a módszer fény deríthet egy-egy helyzet valóságtartalmára. Viszont nem megy egyről a kettőre, kicsit hozzá kell szokni, „meg kell szeretni”. Még én sem vagyok profi „önvitatkozó”. 😉
Szóval ha van egy negatív történés, mondjuk valaki nagyon megbánt, vagy rossz érzésem van egy adott szituációval kapcsolatban, akkor alkalmat keresek arra, hogy elmélkedjem egy kicsit ezeken a negatív érzéseken.
Hogy ezt mikor teszed meg, abszolút rajtad áll. Sokszor a konyha rendberakása vagy a gyerekek játékainak elpakolása közben morfondírozom magamban, de olyan is volt már, hogy az autóban ülve (bár ezt nem igazán kultiválom, mert a vezetés veszélyes üzem, így teljes figyelmet igényel). A legjobb, ha Tökmagot sétáltatva vagy futva gondolhatom át ezeket a problémákat.
Megpróbálom minél részletesebben leírni a gondolataimat, érzéseimet, majd az adott helyzettel kapcsolatos hiedelmeimet (pl. hogy a másik miért csinálta/mondta ezt vagy azt) szépen megkérdőjelezem.
Biztos, hogy szándékosan akart megbántani? Mi ennek mégis a bizonyítéka? Biztos, hogy nem volt benne jó szándék? Biztos, hogy én nem voltam bántó? A másik hogyan értelmezhette az én szavaimat és tetteimet?
Sokszor egy-egy ilyen elemzés után rájövök, hogy nem minden fekete vagy fehér. Sőt!
Ha már jól átgondoltam magamban a helyzetet, de még mindig nem tudok megszabadulni a mardosó rossz érzésektől, akkor megpróbálok kicsit buddhista szemmel gondolkodni.
Ha kívülről nézem magam és az életem, akkor rádöbbenek arra, hogy egy-egy ilyen probléma micsoda porszem a világ történéseiben. Ekkor minden átértékelődik bennem.
Főként, ha felidézem Sri Chinmoy egyik legfrappánsabb idézetét, mely így hangzik: „A múlt por.” Igen, a múlt por, és egyszer én, és minden élő azzá lesz. Akkor már nem lesznek gondok, nem lesznek sérelmek és fájdalmak.
De addig nem az a célom, hogy minél boldogabb legyek? Lefogadom, hogy erre mindenkinek „igen” a válasza!
A buddhisták a következő roppant egyszerű gyakorlatot találták ki arra, hogy rájöjjenek, milyen gyakran csinálunk bolhából elefántot: minden hétvégén felírják egy füzetbe a sérelmeiket, illetve azokat a helyzeteket, melyek negatív érzelmeket váltottak ki belőlük.
Egy hónappal később végignézik a jegyzeteiket, és megvizsgálják az adott pontokkal kapcsolatos érzelmeiket. Mi az, ami még mindig bántó, és mi az, ami már elveszítette jelentőségét? Ami már a feledés jótékony homályába merült? (Milyen jó is ez a kifejezés!)
Azokat az apró hülyeségeket szépen kihúzzák a listáról, majd ezt a gyakorlatot minden hónapban megismétlik. Így rájönnek arra, hogy melyek a valóban fontos dolgok, és mik a múlékony, bosszantó problémák.
Sajnos azonban ami történt, az már megtörtént. A múlton változtatni nem áll hatalmunkban, maximum felejteni tudunk. De a felejtés sem megy ám magától! Sokan vannak, akik egyszerűen nem hagyják, hogy felejtsenek.
Ha boldog akarsz lenni, akkor ne feledkezz meg arról, hogy a kulcs a felejtésben rejlik. 😀 Ezen kívül pedig higgy benne, hogy soha nem késő változtatni, megváltozni.
Ha eddig mindenhez automatikusan negatívan álltál hozzá, akkor próbálj meg változtatni ezen a „felvett szerepen”.
Végül pedig hadd idézzek egy nagyon jó kis történetet Popper Péter tollából (Boldogság – a frázisok fojtogatásában), mely nagyon érdekesen példázza, hogy sokszor mennyire „szerepeink” rabjai vagyunk. 🙂
Egy ünnepségen az író összefutott régi ismerősével, Imrével, és szóba elegyedtek:
„ – Péter, mi olyan jóban voltunk, mi történt velünk? Nem járunk már össze, nem érdeklődünk egymás iránt. Miért? – kérdezte Imre.
– Erre véletlenül tudok felelni – mondtam. – Te húsz évvel ezelőtt elhatároztad, hogy boldog leszel, és azóta az üdvözült mosoly le nem hervad az arcodról. Ez engem annyira idegesít, hogy sajnos nem szeretek veled találkozni. (…)
– Te hülye, én egy nagyon szomorú ember vagyok – válaszolta nekem Imre. – De mi köze ehhez a világnak? Hát mosolygok. Éjszaka kétségbeesem, és a párnámba sírok. Tudod, van egy munkatársam, az állandóan dühös, állandóan meg van sértve, állandóan szidja a világot, lázadozik az őt érő hatások ellen. Azzal gyanúsítom, hogy éjszaka titokban a párnájába röhög – mondta Imre.”
Fotók forrásai sorrendben: theexaminer.com, bloomberg.com, memoriaemocional.com, completewellbeing.com, pausetorefresh.com
“Boldogságterv #44: Felejts, és légy boldog!” - 2 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .
„Ó, Anni, Anni, Anni!” („d” nélkül dudorászom az ismert dallammal 😀 ) !
Te jó ég, hanyadszor fordul elő, hogy egy adott életszakaszban ugyanazokon a dolgokon dilemmázunk! Most épp a megbántódás, megbocsátás, tükörbe nézés, önhiba keresése, helyes/helytelen reakció (kő vagy kenyér?), rendíthetetlenül derűs hozzáállás, segíteni akarás, elfogadás és szeretet témakörében, életünkben betöltött szerepében, megfelelő arányainak megtalálásában vagyok – sokadszor – nyakig. Nyári szünet lévén, van idő kerti- és házimunka közben töprengeni 😀
Köszönöm a megerősítést Napi Boldogság! 🙂
Ha! A „kővel vagy kenyérrel” problémakörben utaztam egy pár napja én is. De mióta eldöntöttem, hogy a válasz „kenyérrel” lesz, sőt, nem is kenyérrel, hanem kaláccsal (szinte szó szerint ;-)), azóta sokkal könnyebb a lelkem! Örülök, hogy tetszett az írásom! 😀