Egy (majdnem) ordításmentes anya vallomása

2016. július 15.

„Vajon miért van az, hogy mikor már tényleg úgy érzed, hogy elérted a mélypontot, és feladtál minden reményt, akkor fordul jóra minden?”

Dobolt a fejemben a kérdés, miután letettem a fiúkat a nyári táborban, és a napsütéses, ám szeles reggelen futni indultam. A futás felszabadítóan hatott rám a késő reggeli természetben, a kellemesen frissítő szél pedig mintha szárnyakat adott volna.

mérges anyukaTegnap este már vagy ezredszerre vesztettem el a fejem, és persze mindennek az eredménye egy hatalmas veszekedés lett az öt és fél éves Kismanóval. Hogy miért, arról most ne essen szó, mert arról bejegyzések százait írhatnám – hiszen tapasztalatom szerint egy veszekedés soha nem csupán egyetlen okból fakad.

Zokogott, ahogyan kivágódtam a gyerekszobából, és a konyhába robbanva legszívesebben mindent a földhöz vágtam volna és én is zokogásban törtem volna ki. Ehelyett némán pakoltam, és jött a mardosó bűntudat, hogy én a felnőtt fejemmel hogy viselkedhetek ilyen gyerekesen.

Nem higgadtan, nem megfontoltan, hanem pontosan olyan heves érzelmekkel, mint egy ötéves. Hányszor, de hányszor megfogadtam már, hogy nyugodt, türelmes szülő leszek, és mégis majdnem minden nap sikerül megszegnem a fogadalmam.

Tudom, hogy ezzel csak rontok a helyzeten, hiszen se nem mutatok jó példát, se nem oldom meg az aktuális problémát. Mindennek tudatában pedig még rosszabbul érzem magam – ez egy olyan ördögi kör, amiből nagyon nehéz kikerülni.

Reggel még minden olyan szép és jó, aztán ahogyan telnek-múlnak az órák, úgy leszek én is egyre fáradtabb, és késő délutánra, mikor már felhalmozódtak az el nem végzett tennivalók, már nemcsak én vagyok ideges, hanem a tábortól kimerült gyerekek és a türelmetlen kétéves is (gondolom hallottál már arról a koncepcióról, hogy miként veszik át a gyerekek a szülők minden rezdülését…).

Ilyenkor egyszerűen képtelen vagyok hideg fejjel kezelni az egymást követő rengeteg hisztit, „balesetet”, veszekedést, verekedést, ellentmondást és időhúzást.

Tegnap is pontosan ez történt, és egy perccel a szörnyű reakcióm után már bántam az egészet. Magamba roskadva tettem a szennyes edényeket a mosogatógépbe, és bizonyos voltam benne, hogy képtelen vagyok a változásra.

Reménytelenség vett erőt rajtam a legrosszabb fajtából: amikor olyan sötét gondolatok szállnak meg, akár a házat beborító éjszaka feketesége.

várakozásMikor az érzelmek hevében még negatívabban értékelsz egy helyzetet, mint amilyen valójában. (De persze ezt az adott pillanatban nem érzékeled.)

Tanácstalan vagy, mert mindent megpróbáltál (gyereknevelési szakkönyvektől roskadoznak a polcaim…), de nem tudsz zöld ágra vergődni a gyerekeddel. Nem tudod megérteni, ő sem tud Téged, és talán soha nem is lesztek egy hullámhosszon. Talán ez idővel még csak rosszabb lesz…

Sokszor eszembe jut az a hideg téli nap, mikor megszületett és majd szétvetett a boldogság, ahogyan a karjaimban tarthattam.

Aztán első nehéz, sírós hetek, majd a gügyögős (bár továbbra is gyakran sírós) hónapok, amikor még el sem tudtam képzelni, hogy milyen lesz majd egyszer vele veszekedni. Mikor álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer majd hogy meg tudjuk egymást bántani.

Most itt ülök a jelenben, és a jövő jut eszembe. Felsejlenek lelki szemeim előtt azok a családok, ahol évek óta nem beszélnek egymással a szülők és gyerekek, vagy ahol épp ellenkezőleg – gyűlölködésig fajulnak a konfliktusok.

Mindig is hitetlenkedve ráztam a fejem ezeket látván vagy hallván, de tegnap, az engem is beborító sötétségben úgy éreztem, talán rám is ez a sors vár.

Férj csak legyint és magyaráz, de úgy érzem, ő ezt nem értheti. Hogy is értheti, hogy mit él át egy anya, aki majd’ egy éven át féltette-óvta a benne fejlődő kis életet, érezte minden idegszálával, hogy ők ketten egyek, s szerette mindennél jobban, mikor megszületett.

Hogy is értheti, hogy mit érezhet az anyai szív, amikor egy-egy ilyen veszekedés után majd megszakad. Amikor túlcsordulásig kéne telnie szeretettel, de helyét ehelyett kétség, szomorúság és keserűség veszi át.

Tudom, ez most kissé drámaian hangzik, de nem tehetek róla: én a gyereknevelést és a gyerekekkel való kapcsolatomat valóban komolyan veszem (néha talán már túl komolyan?).

Így csak tépelődtem és rágódtam, aztán már kínomban rágugliztam arra, hogy hogyan ne kiabáljunk a gyerekeinkkel (és őrizzük meg a józan eszünket). A szokásos, ezerszer elolvasott tanácsokon kívül nem sok mindenre bukkantam, arra viszont figyelmes lettem, hogy milyen meglepően sok írás foglalkozik ezzel a témával.

Késő este megszületett bennem az elhatározás – még elaludni is alig bírtam – hogy másnap új nap és új élet veszi kezdetét. Mert az a nagyszerű a reggelekben, hogy bármikor dönthetsz úgy, hogy új lappal indulsz. Vagy legalábbis majdnem mindig.

Mert a remény ugyanúgy Rád ragyog, mint a kelő nap sugarai. Én legalábbis így éreztem, mikor felébredtem, nagy elhatározással a fejemben. Ezt az elhatározásomat pedig a gyerekeknek is elmondtam: megpróbálok ordításmentes anyuka lenni.

LOVENe nevess, tényleg elmondtam, hogy sajnálom ha üvöltöttem, ha bántó dolgokat mondtam, és ez nem volt helyes.

De kértem őket, hogy értsék meg, nekem sem könnyű, és mostantól inkább próbáljuk meg mindannyian a nyugodt, kiabálás nélküli beszélgetést (szemtelenkedés nélkül!).

 Hiszen annyira  szeretjük egymást, akkor miért jó ez bárkinek is?!

A rövid monológot nem követte se taps, se éljenzés, még csak megjegyzést sem fűztek hozzá. Inkább az aznapi programról kérdeztek. Elkönyveltem magamban, hogy ez a beszélgetés egyik fülükön be, másikon ki. Talán inkább magamnak szólt, mint nekik…?

Viszont a reggel meglepően gördülékenyen, jókedvűen zajlott. Szinte ledöbbentem, hogyan is lehetséges ez. (Máskor őrült nehezen megy a készülődés, öltözködés, elindulás – néha úgy érzem, minden reggel megőszülök egy kicsit.)

Ezúttal Kismanó vidám és együttműködő volt, amikor pedig a táborban otthagytam, rá egyáltalán nem jellemző módon kétszer is megölelt és megpuszilt (ő csak úgy nem szokott puszikat osztogatni!).

Úgy indultam el futni, mint aki egy méterrel a föld fölött lebeg. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy tényleg így van ez: mikor már úgy érzed, nem lehetsz ennél mélyebben, hirtelen rád ragyog a napsugár és újra mindent csodálatos fényárral tölt el a megkönnyebbülés.

Már többször is tapasztaltam, hogy el kell jutnom a hullámvölgy legaljáig, onnan viszont jön a „segítség”. Talán fentről, talán nem. Talán inkább önmagamból, az utolsó tartalékaimból, nem tudom.

Mindenestre a délután hasonló mederben folyt: annak ellenére, hogy teljesen megcsúsztam a vacsorával, egészen fektetésig ment minden, mint a karikacsapás – azaz semmi nem billentett ki a nyugalmamból.

Kismanó pedig? Annak ellenére, hogy hullafáradt volt, mégsem viselkedett olyan kibírhatatlanul, mint oly sokszor. Talán még emlékezett a reggeli lelki fröccsre (bár nem hinném), talán az javított a helyzeten, hogy jóval türelmesebb és figyelmesebb voltam vele (bár ezt a taktikát már a múltban is alkalmaztam, de hatástalanul).

a mi családunkHihetetlen, hogy milyen sokat tudsz változtatni magadon (és ezáltal mindenen és mindenkin, aki körbevesz), ha tényleg elhatározod.

Utólag igazán belegondolva azt hiszem, hogy ennek a változásnak az egyetlen oka saját elhatározásomban keresendő.

Nyilván ezután más a hozzáállásom, ebből adódóan valószínűleg ő is máshogy viselkedik.

Persze ez nem azt jelenti, hogy holnap nem veri ki nálam semmi a biztosítékot, de azért ott csillog az a reménysugár, hogy egyszer én is ordításmentes anyuka lehetek. 😉

Te is szembesülsz néha hasonló problémával? Te is el szoktad veszíteni a fejed a gyerekekkel való “küzdelemben”?

Veled is előfordult már olyan, hogy a mélypont után csodával határos módon egyszer csak megcsillant a remény? Szerinted ez minek köszönhető?

Oszd meg Te is a boldogságot!

    4 hozzászólás

    1. Nekem 15 hós ikerlányaim vannak. Már a születésük előtt is,és azóta is havonta járok kineziológushoz,pont ezért,hogy a bennem lévő megjelenő gondokst,frusztációt levezessem,kioldjam.Eddig műkődik😃…… Nekem nagyon tetszett Sarah Naphtali Buddhizmus anyáknak c.könyve,külön fejezet szól a düh kezeléséről,emellett tele van gyakorlati dolgokkal is.

      • Köszi a könyvtippet, megnézem, amint lehetséges. Nagyon sok okos és tapasztalt szakember ismeretanyagához volt már szerencsém (Vekerdy, Ranschburg, T. Hogg, G. Ford, Seligman, Faber-Mazlish, E.N. Aron, stb.) és rengeteg dolgot tanultam a könyveikből. Olvastam, egyrészt mert érdekel a téma, másrészt mert válaszok, megoldások után kutattam/kutatok.
        Sokszor meglátom az összefüggéseket, a miérteket, de a gyakorlati alkalmazással sokszor gondban vagyok.
        Szóval nagyon jó, hogy van szakirodalom, szerintem elengedhetetlen egy-kettő jó könyv elolvasása, ugyanakkor a szitukat saját magadnak kell megoldanod 🙂

    2. Mi hárman vagyunk az én 5 évesemre: Papa, Mama, Én. Ami számunkra nehéz, hogy közösen meg tudjunk állapodni abban, mi a legjobb a kicsi számára. Felnőtt morog felnőttel,néha felüti a fejét az egymással való türelmetlenség és harc, hogy melyik szituációt hogy kezeljük. Sajnos van hogy sok bába közt elvész a gyerek, de valahogy a nap végén azért sikerülni szokott megegyezni. A nagycsalád előnye hátránya mind felüti a fejét a mindennapokban…

      • Szerintem ez mindenhol így van. Nehéz két olyan felnőttet találni, aki egy az egyben ugyanúgy kezelne egy kérdéses helyzetet. Mi Férjjel is gyakran megvitatunk egy-egy szituációt, és nem mindig vagyunk ugyanazon az állásponton. 🙂 De a lényeg, hogy az esetek többségében igen.
        Igen, úgy vettem észre, hogy valóban van különbség a nagyszülők és a szülők nevelési szemlélete között, de nem akarnék általánosítani, hogy milyen irányban, ezt esete válogatja (néha a nagyszülő az engedékenyebb, néha viszont vaskalaposabb). Amikor másként csinálnék valamit, mint a nagyszülők, akkor azzal vigasztalom magam, hogy az is a gyerek javára válhat (persze nem szélsőséges esetekben), ha többféle gondolkodást, hozzáállást megtapasztal.

    Hozzászólok

    Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

    *

    Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információk...

    Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

    Bezár