Lassan már hagyománnyá válik, hogy igyekszem a blog születésnapjára szabaddá tenni magam, és aznap valami nekem tetsző szülinapi desszertet (általában tortát) megsütök és befotózok, majd hedonista élvezettel nagy részét kéjesen elfogyasztom (a maradék a családé).

Ilyenkor elég magasra kerül a léc (ami említettem már, hogy egyébként is elég magasan van? 😉 ), úgyhogy általában valami különlegességre esik a választásom.

Tegnap úgy döntöttem, hogy kipróbálok egy új Deliciously Ella receptet, méghozzá Ella vadonatúj, még csak angol nyelven megjelent szakácskönyvéből.

A dolgok nem egészen úgy sikerültek, mint ahogyan azt terveztem őket…

Jöjjön tehát a fantasztikusan zseniális red velvet cupcake (azaz vörös bársony tortácskák) története, melyek talán mégsem olyan zseniálisak, de a sztori végét azért mégiscsak sikerült megmenteni. 😀

Kezdjük ott, hogy elég profi vagyok muffin készítés témakörben, most mégis kissé tanácstalan voltam, mikor az elkészült tésztát kevergettem, ami iszonyú folyósra sikeredett. Még szerencse, hogy nem a megadott mandulatej teljes mennyiségét öntöttem a száraz hozzávalókhoz, de még így is rendkívül folyós volt a tészta (inkább löttyszerű), az olaj megadott mennyisége pedig irtó soknak tűnt számomra. Mondjuk a cukoré is irtó soknak tűnt, de ha a recept ezt írja?!

Ezen kívül a red velvet tészta sajátossága, hogy teljesen piros, amit céklapor hozzáadásával kellett volna elérnem, de hiába adtam hozzá a megadott mennyiséget, a tészta határozottan barna maradt. Utólag az jutott eszembe, hogy micsoda baromság volt beáldozni a drága céklaporomat egy olyan recepthez, melyben masszív mennyiségű barna színű kókuszvirág cukor van, hiszen persze hogy barna lesz így a végeredmény! (Speciel ezt Ella is jelezhette volna…)

A nem kicsit folyós tésztát azért engedelmesen belekanalaztam a kapszlikba, majd mentek a sütőbe. Addig a dekadens red velvet krém elkészítésének álltam neki. Hmmm.

Ella azt írja, hogy a kókuszjoghurt kiválóan alkalmas krémek készítéséhez, nem kell mást tennünk, mint jó sokáig, türelmesen verni elektromos habverővel. Mert ugye a kókuszkrém keményen jó! Khm. Itt meg kell, hogy említsem, hogy a jó minőségű kókjuszjoghurtom meg sem mozdult, sőt, egy iciripirikét sem lett keményebb a bősz felverést követően. (Itt felmerült bennem pár szarkasztikus 18 pluszos gondolat, de tényleg csak futólag, mert nagyon komolyan vettem a kemény hab missziómat!)

Ekkor ellenőriztem, hogy az a márka, amit Ella mellesleg ajánl (COYO), pontosan milyen zsírtartalmú, majd dobtam egy hátast. Kb. ötször olyan magas a zsírtartalma, mint az itthon hozzáférhető típusoknak. Ekkor már kezdtem dühbe gurulni. Nesze Neked, dekadens krém!

Nem baj, adjunk hozzá jókora adag kesuvajat, az zsíros is, meg kemény is, meg finom is. Rögtön jobb lett az állag. No de mit kellett hozzá tennem édesítés gyanánt? Juharszirupot! Én hülye, hittem a receptnek, és hozzátettem az egy evőkanál juharszirupot. Na, ez lett a krémem veszte, ezután már csak egy folyós masszát kavargattam. De én továbbra is szentül hittem Ella csodás receptjében.

Külön erre a célra sikerült hidrolizált málnát beszereznem, melyet előzetesen mozsárba porrá őröltem. Vagy inkább lassan megőrültem? Ugyanis az ajánlással ellentétben képtelenség volt porrá őrölni, darabos maradt. (Utólag jöttem rá, hogy a mini aprítógépem kellett volna ehhez a művelethez, de késő bánat…).

Oké, semmi gond, átszitálom szépen türelmesen, menjen bele a hófehér „öntetbe”, ettől majd picit talán keményebb és csodásan málnarózsaszín lesz. HA. HA. HA. HA. Jót röhögött rajtam a kókuszöntet, mert kicsit sem akart pinkesedni. Na, ekkor már nagyon dühbe jövünk, és szórjuk a szitkokat jobbra és balra. KIZÁRT, hogy ételfesték nélkül olyan színt kaptak, mint ami a képen van – dohogtam magamban, majd úgy döntöttem, a kis jóindulattal divatosan sápadt rózsaszínnek titulált krém is megteszi. (Talán a gyerek így is megeszi. 😀 )

Nem baj, beteszem a hűtőbe, ott talán majd keményebb és rózsaszínebb lesz, majd kivettem a cupcake-et a sütőből. Miután kihűlt, és megpróbáltam kihámozni a kapszlikból, kezdett derengeni, hogy mi a folyósság eredménye: zsíros állag, morzsálódó konzisztencia. Ízre egész jók voltak, bár az én ízlésemnek rendkívül ragacsosak és édesek.

Nem baj, a fotón ez úgysem látszik majd, elegáns szülinapi cupcake-jeim így is csodásak lesznek.

Egy nagy frászt! – hagyta el a megjegyzés a számat, mikor majd’ egy órával később habzsákba próbáltam tölteni a krémet, ami továbbra sem közelítette meg a krém állagot. Inkább olyan szánalmasan folyós, tejföl szerű állagot képviselt, de elegánsnak semmiképpen sem lehetett mondani.

Nem baj, majd a hidrolizált málnák feldobják az összképet – gondoltam, s bőkezűen szórtam a cupcake-ek tetejére, melyeknek úgy olvadozott a „szósz” a tetejükről, mint tavasszal Kékesen a hósipka.

Diadalmasan helyeztem a sütiket az asztalra, hogy elkészítsem a várva várt fotókat, sőt, még a gyertyát is meggyújtottam, majd kattogtatni kezdtem. Ekkor mi más történt volna, mint hogy…a felhők közül kibújt a nap! Esküszöm, egész nap nem sütött, csak szuper derengő szűrt fény volt… de mikor nekiálltam elkészíteni a képeket, kisütött. Türelmesen vártam, hogy végre visszabújjon, hiszen direkt fényben biztosan nem születik jó fotó. Gyertya elfúj, új elővesz (közben leégett).

Ezen a ponton már nagyon éhes voltam, és csorogni kezdett a nyálam, ahogyan a tortácskákat fixíroztam – mert fiaskó ide vagy oda, azért csinos kis tortácskák lettek! Szerencsére a nap úgy döntött, hogy kicsit elbújik, a fotókat pedig sikerült elkészítenem. Majd két tortácskát is elfogyasztottam, és konstatáltam, hogy valóban nem is olyan rosszak, viszont a „krémen” van még mit javítani, mert így egy kicsit puritán.

S csak ezután jött a hab a tortán! Miután lepakoltam a fotós asztalkámról, megjelent Chili őfensége, és pár perc erejéig modellt állt nekem. Szerintem jobbak lettek a Chiliről készült sztárfotók, mint a cupcake-ekről készültek. Szerinted? 🙂

Ezután gyorsan bevetettem magam a konyhába, és a maradék krémhez nagy adag nyers kakaóport és némi porcukrot kevertem. Így finom ízű, szuper állagú krém lett az eredmény. A többi tortácskát ezzel díszítettem, mert tudtam, ennek nagyobb sikere lesz a gyerekek körében. 🙂

Miután hazahoztam a gyerekeket a suliból meg oviból, lélegzetvisszafojtva figyeltem az ábrázatukat, mikor nekiestek a kétféle cupcake-nek, ugyanis elég kritikusak tudnak lenni a desszertjeimet illetően (nem is tudom, mi a fenét szenvedek, amikor létezik marcipántömb is a világon!). Teljesen odáig voltak érte, s gyakorlatilag a teljes fennmaradó mennyiséget elpusztították!

Így lett minden jó, ha jó a vége, aki nem hiszi, az járjon utána, de azt nem javaslom, hogy ennek a receptnek az elkészítésével próbálkozzon. 😀

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .