Mindig is hajlamos voltam arra, hogy kiboruljak a világban történő szörnyűségeken, igazságtalanságokon és más emberek szenvedésein.
Néha azon rágódom, vajon ezzel mindenki így van, vagy csak én vagyok túl empatikus? Vagy esetleg azzal lehet ez összefüggésben, hogy nem kell saját és családom létfenntartásomon aggódnom nap mint nap? (És vajon azokat is megrázzák ugyanezek hírek, akik például komoly anyagi vagy lelki problémákkal küszködnek? Úgy sejtem, nem.)
A híradót vagy különféle internetes portálak híreit szemezgetve az ember legszívesebben mindenkin segítene. No de hogyan és miként? És vajon a nap végén ez mennyit enyhítene annak a szörnyű érzésnek a kapcsán, hogy száz milliók élnek embertelen körülmények között teljesen megmagyarázhatatlan oknál fogva? (Már ha a Sors kezét nem vesszük oknak…)
Jó pár hete gyűlik bennem a szörnyülködéssel vegyes félelem, ahogyan a globális felmelegedéssel és a természeti katasztrófákkal kapcsolatos híreket figyelem a médiában. Mindig is fontosnak tartottam a környezetvédelmet, és igyekeztem konkrét lépéseket tenni annak érdekében, hogy kevesebb terhet rakjak a bolygóra, mert igazán felelősnek érzem magam érte. (Tudom, tudnék még sokkal de sokkal többet is tenni, de úgy gondolom már így sem olyan rossz a helyzet az átlaghoz képest.)
De mire is akarok kilyukadni? A rengeteg tudós által kalkulált jóslat, a sok-sok ijesztő fotó a világ szennyezettségi szintje kapcsán, no meg a környezetemben, saját testközelben látható megannyi szörnyű tapasztalat elborzaszt.
(Saját tapasztalatok közé sorolható például a természetben, városokban, falvakban elhajigált vagy kitett szemét, az ipari szennyezés, a tudattalan (túl)fogyasztói társadalom, a cigarettacsikkekkel telehintett parkok, parkolók és kilátók… holnapig sorolhatnám a listát, ami minden egyes alkalommal sokkol).
Továbbá elborzaszt, hogy mindenkit elborzaszt, aztán mindenki kitárja a karjait és visszatér a napi feladataihoz (ha nem is mindenki, a többség mindenféleképp), majd éli tovább az életét ugyanúgy.
Kezembe került Rolf Dobelli Egy jobb élet művészete című könyve (Bioenergetic Kiadó), mely korábban már meglepően ellentmondásos érzéseket generált bennem. Ezért egy ideje félretettem, sok gondolattal egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a könyvben, néha már-már felkiáltottam olvasás közben, hogy ellenkezzek. Talán túlzott idealista volnék (ezt nem én mondtam, hanem Férj)?
A szerző a könyvben 52 gondolkodásjavító elméletet oszt meg az olvasóval, mely véleménye szerint boldogabbá teszi az életet.
A minap felütöttem a könyvet és megakadt a szemem a 34-es elméleten, mely nem más, mint a mentális katasztrófamunka. Gondoltam, ez kell nekem! Az alcím pedig a következő: Miért nem vagyunk felelősek a világ állapotáért?
Dobelli az első bekezdésben hasonló gondolatokkal kezd, mint amiket én magam is leírtam a bejegyzés elején, majd így folytatja: „Valahogy mégis fel kell dolgoznunk a világ igazságtalanságait. Ahhoz, hogy ezeken a katasztrófákon úgy tegyük túl magunkat, hogy belső egyensúlyunkból ne zökkenjünk ki, személyes stratégiára, úgynevezett mentális eszközökre van szükségünk.”
Ez eddig mind szép és jó, izgatottan kezdtem olvasni a tanácsait. Azonban a tanácsok nagy része inkább lelombozott, mint inspirált. Az író öt javaslatot sorol föl, melyeket bevallom őszintén, hogy vegyes érzelmekkel olvastam. Nézzük őket sorjában:
1. „Személyesen nem sokat tehetsz, hacsak véletlenül nem te vagy Augustus császár, Nagy Károly vagy J. F. Kennedy.”
Ez a javaslat tulajdonképpen arra próbál rávilágítani, hogy a katonai konfliktusok, a terrorizmus, a természeti katasztrófák vagy az afrikai éhezés sem olyan problémák, melyet egy átlagember megoldhat. Sőt, számos humanitárius és világgazdasági szervezet próbálja ezeket a problémákat megoldani a leghozzáértőbb szakemberek segítségével, mégis egy helyben toporognak. Akkor mi magunk mit tehetnénk?
2. „Ha hozzá szeretnél járulni a bolygó szenvedéseinek csökkentéséhez, akkor áldozz rá pénzt. Csakis pénzt.”
A szerző szerint nem kell ahhoz krízisövezetbe utazni vagy önkéntesként dolgozni, hogy az ember segítsen – kivéve, ha olyan kvalitásokkal rendelkezik, melyeket mások nem tudnak pótolni. Dobelli szerint a legnagyobb értéket a kompetenciakörünkbe tartozó tevékenységekkel tudjuk előállítani. Tehát ha könyvelőként dolgozunk, akkor ne akarjunk afrikai árvaházba utazni kisegítő személyzetnek, hanem dolgozzunk amennyit és amilyen jól csak tudunk, majd a keresetünk egy részét utaljuk el az árvaháznak, ahol abból a pénzből a helyi munkaerő el tudja végezni a munkát.
Az író szerint a szamaritánusviselkedés egy igen nagy gondolkodásbeli hiba, hiszen a nagy, nemzetközi szervezetek sokkal hatékonyabban tudják befektetni az ember pénzét, mint azt gondolnánk. Tehát a mi dolgunk, hogy dolgozzunk keményen és adjuk oda a pénzünket a profiknak.
3. „Drasztikusan csökkentsd a hírfogyasztásodat, főleg akkor, amikor azok humanitárius katasztrófákról számolnak be.”
Hogy miért is? Mert semmit nem segít. Sem az együttérzés, sem a felháborodás, sem a harag. Dobelli véleménye szerint a híreket bámulni ilyenkor nem más, mint „kukkolás”. Ha meg akarunk érteni egy jelenséget vagy konfliktust, olvassunk el róla utólag egy könyvet, esetleg nézzünk meg egy dokumentumfilmet. A drámán pedig az adakozáson kívül úgy sem segíthetünk.
4. „A rossz mindig és mindenhol jelen van, univerzális és kiirthatatlan.”
Fontos, hogy távolságot tartsunk a rossztól, s elfogadjuk, hogy utópia azt gondolni, mindenre van megoldás. 2-3 segélyszervezetet rendszeresen támogassunk bőkezű adományokkal, viszont a többi borzalmt vegyük tudomásul sztoikus nyugalommal.
5. „Nem te vagy a felelős a világ állapotáért.”
Ezt a tanácsot a szerző úgy magyarázza, hogy nincs okunk rosszul érezni magunkat, ha mi magunk boldogok vagyunk, és jobb helyzetben vagyunk, mint pl. az aleppói bombázás áldozatai. Hiszen ez fordítva is lehetne. Az író tanácsa, hogy éljünk produktív, tisztességes életet, s ne legyünk gonoszak. Már ezzel sokat teszünk az emberiségért.
Bevallom őszintén, hogy a javaslatok nagy részével nem tudok azonosulni. Ezek szerint a boldogság ára bizonyos értelemben véve a közöny, az érzéketlenség, a struccpolitika, a mindenbe belenyugvás és a felelősség teljes áthárítása?
Naiv vagyok vagy idealista? Netalán mindkettő? Esetleg járatlan vagyok a filozófiában, és ezek a gondolatok meghaladják a szellemi képességeimet? Egy biztos: nem minden fekete és fehér, tehát valóban akadnak hasznosítható gondolatmorzsák Rolf Dobelli tanácsai között, de távolról sem tudok egyetérteni mindegyikkel.
Írd meg, Neked mi erről a véleményed??
Képek forrása sorrendben: wallpaperstock.net, wallpaperstock.net , wallpapers-web.com
“Miért nem vagy felelős a világ állapotáért? (Vagy mégis?)” - 1 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .
Én úgy gondolom a személyes felelősség vállalás, empátia egy bizonyos ponton túl káros az egyénre, és nem javítja a „világ állapotát”. Ne legyünk közönyösek, tegyünk meg mindent ami TŐLÜNK TELIK. Ennek arányát kell megtalálni. Nem lehet állandóan őrlődni, magunkat marcangolni, hanem inkább élvezzük nyugodt lelkiismerettel, hogy tettünk valamit.