Tavaly decemberben Turbó kutyánktól fájdalmas búcsút vettünk, s ezután jöttek az üres hétköznapok. Mivel elég sokat vagyok otthon, mikor a család házon kívül van, én voltam az, aki anno a legtöbb időt töltötte vele.
Jó ideig hallani véltem az ugatását, kaparászását az ajtón, fém etetőtálja zengését, karmainak kopogását a ház körüli járdán. Hetekig (sőt, hónapokig) nem volt kedvem kimenni a kertbe, mert lelki szemeim előtt ő jött velem szemben. Őt kerestem minden bokor és fa alatt, minden sarkon és a kapualjban is. Annak ellenére, hogy tudtam, többet nem kocog már velem szemben a kerti úton.
Ekkor ütött szöget a fejembe a gondolat, hogy valóra váltom gyerekkori álmom, és magunkhoz veszünk egy cicát. Méghozzá nem is akármilyet!
Mindig is vágytam egy vörös cicusra, de gyerekkoromban ezt a szüleim vétózták meg (persze annak is volt oka, miért: tele volt a ház madarakkal, és voltak rágcsálóink is), majd mikor elköltöztem, akkor Turbó kutyánk döntött úgy, hogy a mi házunk tájára márpedig teheti be a lábát egyetlen nyivákoló szerzet sem.
Azt egészen biztosan tudtam, hogy lesz még kutyánk (mert ugye kutya nélkül lehet élni, de minek?), de semmiképp sem akartam elkapkodni a döntést a kutya típusát és egyáltalán az időzítést illetően.
De mi lenne, ha a kiskutya egy cicával nőne föl, így később jóbarátok lennének? Tűnődtem ezen a kérdésen hetekig. Egészen addig, amíg biztosan nem tudtam a választ, hogy én márpedig macskatulajdonos szeretnék lenni! (Vagy inkább szeretnék egy macskát, aki engem birtokol?!)
Mivel a gyerekek régen rágják a fülem egy cicával kapcsolatban, velük nem volt nehéz dolgom, annál nehezebb volt viszont Férjet rávenni arra, hogy áldását adja a tervemre. Ő ugyanis mindig is szentül állította, hogy nem szereti a macskákat.
Pontosítok: a kölyök cicák ugyan aranyosak, de a felnőtt macskákat már nem szereti. Ezt a számomra teljesen logikátlan érvet persze azonnal félresöpörtem (nagyon cukik a gyerekeink picinek, de akkor már nem szeretjük őket, ha felnőnek?!).
Ezek után pedig bevallom őszintén, keményebb eszközökhöz folyamodtam: kerek perec kijelentettem, hogy márpedig nekem a boldogságom függ ettől a macskától.
Bár ez most biztosan viccesen hangzik, de míg egyes emberek bakancslistáján (bár nem szeretem ezt a kifejezést, de most mégis használom) ejtőernyős ugrás vagy világkörüli utazás szerepel, nekem az volt az érzésem, hogy az én listám egyik első pontja nem más, mint egy kiscica. (Legalább költséghatékonyabb, mint a világkörüli utazás…;-) )
Innentől kezdve nem volt megállás, ugyanis antikváriumból és könyvesboltokból macskás szakkönyveket szereztem, és beleástam magam a macskák lelkivilágának legmélyebb bugyraiba, majd helyes gondozásába. Macskatartó barátnőmet és tesómat zaklattam a keresztkérdéseimmel, és még az állatorvosunkat is beavattam a tervembe.
Azért nem volt tőlem távoli a téma, mert gyerekként számos könyvet olvastam a macskákról, arról álmodozva, hogy egyszer majd nekünk is lesz egy kis „minitigrisünk”. (Konkrétan betéve tudtam a macskafajtákat a fajtaismertető kézikönyvből…)
Miután Férjtől zöld utat kaptam (aki közölte, hogy nem állhat a boldogságom útjába ♥), belevetettem magam a cicahirdetésekbe, és késő estig bújtam a különféle portálakat és fórumokat.
Most nem részletezem, hogy milyen kalandos és néha mennyire elkeserítő volt a macskakeresési akcióm, de legyen elég hozzá az, hogy még Nagymanó is készített egy plakátot, annyira fellelkesült az én keresésemen.
Április végén az interneten egy olyan hirdetésre akadtam, ahol nagyon gondos gazdiknál nevelkedett vörös kandúrka kereste gazdáját! Méghozzá tőlünk kb. 5 percre!
Hab volt a tortán, hogy az anyuka vörös perzsa volt, tehát a kiscica szőre is picit hosszabb, bolyhosabb volt a képeken, mint az átlagos rövidszőrű kölyköké.
Másnap már ott voltam, hogy személyesen is találkozhassam a cicával – aki első pillantásra elcsavarta a fejem!
Nem tudom mikor volt utoljára, hogy ennyire ólomlábakon járt az idő, alig bírtam kivárni a majdnem két hetet, hogy elhozhassam a mi kis kedvencünket.
Végül aztán kicsit több mint 8 hetesen költözött hozzánk Chili, aki azonnal belopta magát az egész család szívébe.
Holnap lesz egy hete, hogy egy méterrel a föld fölött járok, mert még a mai napig nem tudom elhinni, hogy ilyen szerencsés vagyok! Hogy egy ilyen gyönyörű és elbűvölő kiscicánk van!
Természetesen a gyerekek is legalább annyira várták, mint én – együtt mentünk el megvenni Chili utazóládáját, ennivalóit, kaparófáját és alvóhelyét – sőt, még nyakörvet és ki tudja mi mindent vásároltunk neki. A gyerekek számára a nap fénypontja volt, hogy választhattak neki egy-egy játékot, majd hazaérve „berendezték” Chili új otthonát. Együtt olvasgattuk a macskaneveléssel kapcsolatos kézikönyvet esti mese helyett, és arról ábrándoztunk együtt, milyen jó lesz majd, ha végre megérkezik hozzánk.
Miután búcsút vett anyukájától, beraktuk az utazódobozába, majd elindultunk hazafelé. Azt vártam, hogy majd keserves nyivákolásba kezd – ehhez képest érdeklődően kukucskált ki a réseken. Bár nagyon félénken viselkedett, miután kiengedtük a lakásban, egy idő után bátor felfedezésbe kezdett. Elképzelni sem tudtuk, milyen lesz majd az élet egy cicával a lakásban.
Az első éjjel elég murisan festett, ugyanis az éjszaka egy részét az ágyban hozzám bújva, a másikat pedig Férj nyakában dorombolva töltötte! (Nem aludtunk valami sokat, ezt megspékelte Törpilla többszöri ébredése is.) Legnagyobb meglepetésemre ennek nem az lett az eredménye, hogy Férj kipenderítette az ágyból – de nem ám! Épp ellenkezőleg – Chili valósággal megbűvölte. 🙂
Ki gondolta volna, hogy ez alatt az egy hét alatt Chili teljesen belakja a lakást, és föl-alá száguldozik a lépcsőn? Egyetlen baleset nélkül végzi el a dolgát a macskavécén (ezen Férj mindig teljesen elképed!), és ha épp nem kéjesen nyújtózva szundikál a szőnyegen, akkor minitigrisként vadászik a labdára és a gyerekek kisautóira. Bohókásan rohangál föl és alá, a kaparófát pedig lelkesen használja, miután én is megmutattam neki, hogyan koptatom rajta a „karmaimat”.
Pár órára már egyedül mertem hagyni, s ilyenkor mikor hazaérek, kibújik a kandalló alatti hasábok közül, és üget az üdvözlésemre. Mindig ledöbbenek, hogy milyen jól elvan egyedül, eddig legalábbis nem találtam szétrágott papucsot vagy szétcincált széklábat. Sőt, összenyálazott játékokat sem. (Még élénken élnek bennem Turbó kölyökkori csínytevései…)
Éjszaka most már saját elhatározásából tölti a nappaliban az éjszakát (párszor utaltunk rá, hogy így kellemesebb aludni, úgy látszik veszi a lapot!), és vékony nyávogással jelzi reggel, hogy jöhetne már a reggeli (megjegyzem, ő bezzeg örül neki, hogy a gyerekek 6 körül kelnek mostanában…).
Megrögzött kutyagazdiként egy új világ nyílt Chili érkezésével – egy olyan világ, melynek minden perce lenyűgöz. Ha meglátom ezt az olykor bohókásan játékos, máskor méltóságteljesen közlekedő állatkát, összeszorul a szívem, hogy milyen sok macskának alakul máshogy a sorsa, és milyen sokan veszik semmibe és értik félre ezt az intelligens, kifinomult állatot.
Kezdeti kétségeim Férjet illetően pedig az első pillanattól kezdve szertefoszlottak: ugyanis ő Chili egyik legnagyobb rajongója.
Sőt, az utóbbi napokban engedékenyebbnek bizonyult, mint én: szigorú elvek alapján „nevelem” kiscicánkat minden nap, megelőzendő a későbbi konfliktusokat. Például (lehet naiv vagyok?) egyelőre nem teszem/engedem föl a kanapéra, és úgy látom nincs is igénye arra, hogy rajta trónoljon.
Ehhez képest mikor a múltkor este lefektettem a gyerekeket aludni, arra érkeztem a nappaliba, hogy Férj a kanapén fekszik, Chilivel a mellkasán, és tévét néznek (azaz Chili jóízűen aludt). Ezután rendszeresen fel akart ugrani – de érdekes módon ezt leginkább Férj esetében szerette volna kiharcolni! (Tudja ez a macska, hogy kivel hogy kell viselkedni!)
Azt eddig is tudtam, hogy az állattartók boldogabbak, és hogy a kiscicákkal való játék bizonyítottan stresszoldó hatású, most viszont még valami egyértelművé vált számomra: megérte kitartani az elhatározásom mellett, mert már az első hét alatt több örömöt adott nekünk ez a kis ördögfióka, mint gondoltam volna!
Chili, Te vagy a mi mindennapi boldogságunk! Üdv a családban és persze a Napi Boldogságon is! 😀
Neked van cicád? Esetleg kutya és cica is? Egyetértesz azzal, hogy az állattartók boldogabbak?
Fotók forrásai: saját, egy kivételével (fotón megjelölve, Kiss Gábor képe)
“Chili, a valóra vált álom” - 2 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .
Kedves Anni!
Teljesen egyetértek azzal a kijelentéseddel, miszerint az állattartók boldogabbak 🙂 Én is a cicatartók táborát erősítem és kijelenhetem, hogy mióta Lukrécia tagja lett a családunknak, nincs unalmas pillanata az életnek. Hihetetlen szeretetgombócok tudnak ám lenni a cicák is, habár sokszor állítják be őket úgy, hogy csak akkor szeretnek ha éhesek 😀 Én egyébként engedékeny gazdi típus vagyok, de teljes megéri, mikor reggel a fejemben doromboló szőrkupacra ébredek 🙂
Gratulálok a kis jövevényhez és a ezúton a bloghoz is, amit egyébként régóta követek 🙂
Köszönöm a bókot és a hozzászólást is! 🙂 Nem sok idő telt el a bejegyzés megírása óta – de valahogy Chili mindig felkönyörgi magát a kanapéra – úgyhogy most már úgy tűnik, véglegesen engedélyezzük neki az ott szunyókálást… Az ágyunk még mindig tabu ugyan, de úgy tűnik nem is nagyon igényli, hogy belefeküdjön, lévén, hogy az éjszakákat már rendszeresen a nappaliban tölti.