♥ Ezen a héten volt a gyerekek első, sikeres karate vizsgája – nagyon büszke voltam rájuk! 🙂
♥ Vegán pad thai, ami igazán ízletesre sikeredett, alig bírtam abbahagyni a habzsolását 😉
♥ Gyönyörűek már a kis retkek és a pici saláta palánták a veteményesben. Alig várom már a szüretet! (A paradicsomok sem rosszak, de ezen a fronton most eléggé le vagyok maradva.)
♥ Gyümölcsfákról hulló sziromesőben és napsütésben sétálni Törpillával. Annyira szép volt! Ő pedig lelkesen akarta nyitogatni-csukogatni a kertkaput – meg kellett zabálni a kis macis-nyuszis szerkójában!
♥ Kismanón vidulni, aki talált egy éticsigát a kertben, és indítványozásomra kirakta a ház előtti árokpartra (mondván, hogy nehogy megegye a termést). Elnevezte Csűrcsavarintónak, és rendszeresen ellenőrzi, hogy mi van vele. Könyörgött, hogy hadd vigye be éjszakára az ágyába, hiába magyaráztam, hogy nem lenne túl gusztusos dolog. Azt mondta, hogy ő majd összetakarít utána 😉
♥ Látni, hogy milyen jól megy a foci a fiúknak, és mennyire élvezik.
♥ Törpilla végre kilábalt a magas lázzal járó betegségből. Juhéjj!
♥ Családilag ünnepelni nagymamám 85. születésnapját. Jó volt megint látni a családot, és a gyerekek is nagyon élvezték az összejövetelt.
♥ Vasárnapra jutott a hét legboldogabb pillanata, ugyanis valóra vált az álmom: sikerült lefutni a félmaratont! 😀
Mindezt megelőzte a bizonytalankodás és idegeskedés (lásd a szombati bejegyzésem), illetve az, hogy éjszaka vagy háromszor keltem, és állandóan csak Katy Perry Roar című számának szövege visszhangzott a fejemben:
„I got the eye of the tiger, a fighter, dancing through the fire
‘Cause I am a champion and you’re gonna hear me roar
Louder, louder than a lion
‘Cause I am a champion and you’re gonna hear me roar”
Végül feladtam, és 5-től már nem tudtam visszaaludni. Győzött a Roar 😉 (Amit egyébként a futás alatt is hallgattam.)
Fantasztikus volt a versenyen a hangulat, és még ismerősökkel is találkoztam útközben. Az első 10 km tulajdonképpen meg se kottyant, bár végig nagyon izgultam, hogy megfelelő lesz-e a tempóm (jaj, csak a busz ne érjen be!). De kinéztem magamnak az utolsó, 2:30-as idővel futó iramfutókat, és végig mögöttük haladtam 5-15 méterrel.
Az utolsó 5-6 km nagyon kemény volt, ott azért feltettem a kérdést, hogy meddig bírom még. Aztán persze gyorsan válaszoltam is magamnak, hogy mindenképp végig. 🙂 Sokat segítettek ebben az iramfutók, akiknek a zászlója ha távolodni látszott, felkötöttem a gatyát, összeszorítottam a fogam és én is gyorsítottam. Nélkülük talán nem is sikerült volna a verseny, de ez az eredmény semmiképp.
Emellett a zene volt az, ami segített túllendülni a holtponton, a The Prodigy No Good című számát pl. a végén kétszer is meghallgattam. Az utolsó szakaszon már fájt a derekam, a lábamon a vízhólyag, a lábaim elnehezültek, kiszáradt a szám (mikor ittam, akkor a gyomrom kavarodott fel), de ragaszkodtam az álomhoz.
Az utolsó kilométereknél már csak arra figyeltem, hogy a zene ritmusára fussak mindig előre (úgy terveztem, hogy semmiképp nem gyaloglok, hanem futok majd a célba, és ez sikerült is!), ebben pedig Shakira új száma, a Try Everything segített, amit kb. háromszor hallgattam meg az utolsó 2-3 km-en. 🙂
Olyan fantasztikus volt a cél előtt üdvözlő Férjet és a fiúkat látni, erre vártam 20 km-en keresztül. A végén pedig ott várt az anyukám! ♥
Így sikerült életem első félmaratonját 2:28-as idővel lefutnom, amire roppant büszke vagyok!
Neked mi tette boldoggá a hetedet?
