Karácsony kapcsán gyakran elmélkedem azon, hogy miként is változik életünk folyamán az időérzékelésünk.
Tisztán emlékszem, hogy gyerekként milyen ólomlábakon járt az idő, amikor arra vártunk, hogy végre karácsony legyen.
Szinte maga volt az örökkévalóság, mire december elsejétől eljutottunk huszonnegyedikéig – hiába nyithattuk ki minden nap az adventi naptár egy-egy ablakát. Emlékszem, hogy legszívesebben felgyorsítottam volna a napok múlását, és alig vártam, hogy elérkezzen a holnap.
Felnőttként ezt épp ellenkezőleg érzem. Mit nem adnék, ha kicsit lassabban telne az idő! Bármennyire is szeretnék korán elkezdeni készülni a karácsonyra, mindig rohanásba fullad az ajándékkészítés, csomagolás és sütés-főzés, az advent időszaka pedig olyan, mintha szempillantás alatt elillanna! Mire felocsúdok, már vége is a karácsonynak, és már javában koccintunk az újévre.
Mégis hogyan jutottam idáig?! Mikor lettek a hetekből napok, az órákból percek? Ezen filozofáltam tegnap éjjel az ágyban fekve, és eszembe jutott, hogy milyen sokszor panaszkodtak nekem gyerekkoromban a nagyszüleim, hogy „hogy repül az idő”. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy ez pontosan mit is jelent.
Most, amikor látom a saját gyerekeimet, még égbekiáltóbb a különbség. Mikor megkérdezik, hogy még hányat kell aludni karácsonyig, és meghallják a választ, rend szerint a reakció a következő: „az rengeteg!”.
Vajon miért van ez? Próbáltam a témának utánajárni, és megdöbbentett, hogy milyen bőséges információhalmaz áll a rendelkezésre ezzel a kérdéssel kapcsolatban.
Érdekes, hogy a mai napig nem sikerült lokalizálni az idő megítéléséért felelős területet az agyban, de számos kutatás igazolta, hogy a dopamin előállítási mechanizmusoknak van hozzá köze.
Különféle teóriák születtek azzal kapcsolatban, hogy miért érezzük, hogy egyre gyorsabban múlik az idő.
Több kutatás is alátámasztotta, hogy az ember élete során valóban változik az idő megítélésének képessége. Ahogyan öregszünk, hajlamosak vagyunk egy adott időintervallumot kevesebbnek becsülni, mint amennyi az valójában.
Egy amerikai biológus konkrétan 45 éve minden áldott nap beállítja a stopperét egy percre, majd megpróbálja megsaccolni, hogy mikor telik le az a bizonyos egy perc. 45 év alatt valóban azt vette észre, hogy egyre inkább alulbecsüli az idő múlását. (Én nem vagyok ugyan nagy tudós, de megkérdőjelezem ennek a kísérletnek az eredményességét – hiszen az évek folyamán biztosan egyre gyakorlottabbá válik a pasi a megsaccolásban, nem? Mégis hogyan zárja ki ezt a tényezőt?)
Több tanulmány arra alapozza a gyorsuló idő jelenségét, hogy amikor az agy emlékezetes „első” élményeket tárol, azok sokkal hosszabbnak tűnnek, mint a rutinná érett élmények. Gyerekkorban ilyenek az első szülinapok, nyaralások, első iskolában töltött napok, később az első csók, az első randevú, első munkahely, lakás, stb.
Mind-mind rengeteg új információt, tapasztalatot jelent, melyeket az agy nagyobb „munkával” dolgoz föl. Épp ezért emlékszünk vissza gyerekkori „végtelen” nyári szünetekre, hosszú karácsonyokra és nyaralásokra.
Ez a jelenség a kutatók szerint a mindennapi életben is megfigyelhető.
Példának okáért, amikor először autózunk egy adott célpontba, sokkal hosszabbnak tűnik az út, hiszen még nem rutinból vezetünk, folyamatosan figyelnünk kell, hogy ne tévedjünk el, hogy az adott útvonal közlekedési szabályai betartsuk. Minél többet járunk azon a bizonyos úton, annál kevésbé kell már koncentrálnunk, és annál rövidebbnek tűnik az utazással töltött idő.
Ezen teória támogatói pontosan ezért azt tanácsolják, hogy minél több új, változatos élménnyel, programmal gazdagítsuk a szabadidőnket (a hétvégéket), mert így visszatekintve sokkal hosszabbnak tűnnek ezek az érdekfeszítő újdonsággal teli napok.
Én azonban kicsit szkeptikus vagyok ezzel az állásponttal kapcsolatban. Több problémát is látok, amire nem igazán találom ez alapján a magyarázatot.
Először is adott esetben egy sok-sok programmal teli változatos szünidő (vagy hétvége) sokkal gyorsabban elrepül, mint a monoton, újdonságot nem kínáló hétköznapok.
Továbbá miért van az, hogy sok-sok érdekes, örömteli feladattal van tele az adventi tennivaló listám – szinte minden nap tartogat valami új kihívást, ünneppel kapcsolatos szervezést – és mégis olyan gyorsan elrepül ez a négy hét?!
Nem, én máshol keresném a titok nyitját.
Véleményem szerint gyerekként az idő még kevéssé mérhető, számon tartható, mint felnőtt fejjel. Egy-egy pillanatba úgy bele tudtunk feledkezni, hogy az maga volt az örökkévalóság. Szerintem a gyerekek 100%-os beleadással élnek át minden percet, minden órát, és abban örömüket lelik. Pontosan ezért telik számukra lassabban az idő.
Emellett az ő órarendjük (remélhetőleg) még nincs csurig tele kötelezettségekkel, feladatokkal, programokkal. Nem abból áll a nap, hogy egyik helyről a másikra rohannak, mindig késésben vannak, és soha nem végeznek a feladataikkal.
Ilyen felgyorsult életritmus és ennyi tennivaló mellett csoda ha úgy érezzük, kifolyik az idő a kezünkből?!
Igen, az idő határozottan repül, és nem lehet megállítani. (Ilyenkor mindig eszembe jut ez a mondás: „Állítsátok meg a világot, ki akarok szállni!!”)
DE egy kis időre igenis be lehet „csapni” időérzékelésünket. Méghozzá úgy, ha tudatosan megállunk, és átéljük a pillanatokat. (Erről már milyen sokat írtam!)
Ha odafigyelünk arra, hogy az ünnepi rohanás és stressz közepette szakítsunk időt az örömökre, a karácsony szellemében való elmélyülésre, a szeretteinkkel való közös programokra, akkor egy-egy nap végeztével úgy érezzük majd, hogy nem csak „ledaráltuk” azt a 14-16 órát, hanem valóban át is éltük.
Ennek viszont van egy fontos feltétele! Muszáj erőt venni magunkon, és csökkenteni a tételeket az ünnepi ennivaló listánkon!
Ha ugyanis úgy érezzük, hogy felülkerekedik rajtunk a sok feladat, biztosan az örömöt adó, élvezetet adó perceket „nyirbáljuk meg”. Ha az ajándékvásárlást, díszítést, sütés-főzést egy sétagaloppként éljük meg, akkor tuti úgy érezzük majd, hogy pár perc alatt elszállt a karácsony.
Kíváncsi lennék a Te véleményedre is: vajon mi az oka annak, hogy ahogyan egyre idősebbek vagyunk, az idő is egyre jobban felgyorsul? Te is ugyanezt tapasztalod?
Fotók forrásai sorrendben: amkichkaranja.com, bhmpics.com, straphaelscu.ie, media.rabodirect.com.au
“Hogy repül az idő! Vagy mégsem?” - 5 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .
Minél idősebbek vagyunk, annál nagyobb ismeretanyaggal rendelkezünk, annál többet szeretnénk tenni akár egy nap alatt is. Az idő pedig állandó, a nap 24 órájába nem fér bele az egyre több teendő, halasztunk másnapra… másnap új ismeretekkel bővülve újabb tettek vágyával ugyanannyi időben. Ez, szerintem újabb kérdést vet fel…Vajon, van értelme az örök létnek??
Inkább úgy kérdezném, hogy „Lenne értelme az örök létnek?”. Mert jelenleg nem igazán van szerencsénk megtapasztalni. 😉 Igen, sokat áhítozunk rá, de én is sokszor elmerengek azon, hogy mi lenne ha… Ha a leélt évszázadok folyamán nem fejlődne erről a szintről tovább az intelligenciánk és világképünk (vagyis a jelenlegi gondolkodással élnénk örökké), akkor azt kell, hogy mondjam, nem lenne értelme. Ugyanis egy idő után beleunnánk az évek körforgásába, és persze egy csomó dolog értelmét vesztené, aminek jelenleg pont azért tulajdonítunk jelentőséget, mert az élet véges.
Csak eszembe jutott erről egy idézet:
„Nincs halál, csak világok változása.” Ősi indián mondás
Illetve a Végső valóság című könyvben fejti ki Balogh Béla a véleményét arról, hogy mi a gondolat és miért nem szűnhet meg az elme működése, ezáltal miért nem létezhet vég.
Ha érdekel valakit.. 🙂
Érdekes mondás, nem ismertem, köszi, hogy megosztottad! 🙂 Milyennek találtad a Végső valóságot? Még nem olvastam, de hallottam már róla.
Szia!
Jó kis téma ismét. 😉 Törzsolvasóként én egy kicsit másként is megközelíteném. 😉
Szerintem az idő felfogását talán a boldogság kereséséhez, megéléséhez tudnám hasonlítani: az irodalomból megismert boldogság kék madárhoz. Ha üldözöd, hajkurászod, akkor elszáll. Ha csendesen vársz rá és dióbéllel kínálod, akkor a közelébe enged.
Ez a „megragadom, és nem is akarom elengedni ezt a gyönyörű, boldog pillanatot” a kék madár kiterjesztése az idő érzékelésére. A „hiába szorítom, elröppen” az időre ez is igaz, de ez talán még ennél is visszásabb, szubjektívebb észlelés, mert ha kellemetlen élményt kell megélni, akkor az felnőttfejjel is borzasztóan hosszúnak tud tűnni. Pl. sorbanállás, felesleges várakozás, amikor sietned kell; a gyerekek betegágya melletti virrasztás.
Az örömben mindig van egy cseppnyi üröm: elmúlik – bármennyire is szeretnénk konzerválni ezt az állapotot. Ugyanakkor az ürömben, a mélységes bánatban az idő az, ami végül örömöt, boldogságot képes hozni…