Régóta érlelődik bennem egy bejegyzés, melynek témája nem más, mint a dog dancing. A kutyasport, mely szerelem volt az első látásra, s melybe tavaly ősszel vetettük bele magunkat Indy-vel.
S hogy miért is írok erről a sportról? Nem csak azért, mert egy ideje a dog dancing tölti ki a mindennapjaink egy részét, hanem azért is, mert még aránylag kevesen ismerik Magyarországon. Eddig akárkinek említettem, mindenki meglepetten hallgatta, mi fán terem a dog dancing (az USA-ban egyébként Canine Freestyle, Nagy-Britanniában pedig Heelwork To Music néven fut a sportág).
A dog dancing egy kifejezetten magas szintű, kutyustól és gazditól is nagy koncentrációt igénylő kutyás engedelmes sport. A versenyen a felvezető és a kutya egy zenés kűr keretében mutatja be, hogyan tud minél harmonikusabban, művészibben, no meg minél több technikai elemet felsorakoztatva mozogni az általa kiválasztott zenére.
Ezt a produkciót a bírók egy komplex pontozási rendszer alapján pontozzák, melyben nemcsak a művészi elemeket, a kivitelezést, az összhangot, a technikát, hanem azt is értékelik, hogy mennyire kreatív az adott kűr. De többek között figyelik azt is, a felvezető hogyan kezeli a kutyáját, és az eb például mennyire lelkes, mennyire érzi komfortosan magát az adott szituációban.
A dog dancing nem arról szól, hogy kiállunk a kutyával és trükköket „halmozunk” egymás után, ennél sokkal többről van szó: ez 2-4 perc nagyon kemény koncentráció, hogy minél precízebb legyen a kivitelezés, meglegyen a teljes összhang kutyánkkal és a választott zenénkkel.
Ezt pedig kizárólag akkor érhetjük el, ha nagyon magas szintű a kapcsolat kutya-ember páros között. Olyan kapcsolat, ami mindent felülír: a hangoskodó, tapsoló nézőket, a dübörgő zenét, a ringen kívül ugató kutyákat, az intenzív szagokat, fényeket… Ilyenkor a kutya (ideális esetben) csak és kizárólag a gazdira figyel, s minden idegszálával arra koncentrál, hogy a táncos kombinációkat megfelelően végrehajtsa.
Ahhoz, hogy az ember eljusson az első megmérettetésig, azaz addig, hogy összeállítson egy saját kűrt, nagyon sok munkát és energiát kell belefektetnie a folyamatba. Napi szinten rövid edzések a kutyával, koreográfiás próbák a kutya nélkül, elméleti képzés, koncentrációs feladatok megint csak a kutyával – különféle helyszíneken és helyzetekben.
Ami a kívülállónak olyan természetes, olyan végtelenül könnyedén kivitelezett „show”, az a kutyának és gazdinak hónapok (és egy bizonyos szint fölött évek) munkája.
Akkor jogosan teszi föl az ember a kérdést, hogy mi is ennek a sportnak a szépsége?
Először is alapvetően bármely kutyus alkalmas rá: lehet bármilyen korú, nemű és fajtájú, gyakorlatilag bármikor elkezdhetjük. (Nyilván, minél előbb, annál jobb.)
Ez egy olyan sport, ami csodálatosan tükrözi a gazda/felvezető és a kutya közötti egyedülálló kapcsolatot. Ha a kapcsolat nincs rendben, a fejlődés sem olyan ütemben halad, az összhang sem lesz az igazi. Legalábbis én így hiszem.
Egy biztos: az út nagyon göröngyös lesz, ugyanakkor rengeteg szépséget és meglepetést rejteget.
Ezen a különleges, érdekfeszítő úton nemcsak a kutyánkról, hanem saját magunkról is szép lassan egyre többet megtudunk. A „végén” (bár még definiálni kellene, hogy pontosan mit is tartunk a végének, hiszen jó pap holtig tanul 😉 ) pedig jutalmunk nem csak egy jól képzett, engedelmes, átlagon felüli képességekkel rendelkező kutya lesz, hanem egy fantasztikus gazdi-kutya kapcsolat is.
Véleményem szerint a dog dancing azoknak való, akik: 1. Imádják a kutyájukat. 2. Szeretik a zenét és a táncot. 3. Nagy türelemmel és kitartással rendelkeznek. Hiszen a komplex koreográfiákat egészen apró mozzanatokból kell összerakni hétről hétre, hónapról hónapra. Ezért nem árt, ha van bennünk egy nagy adag kitartás, és persze alázat a kutyánk és a sport iránt!
Igen, sokszor a kutya az, aki tanítja a gazdit, és nem fordítva.
Amikor rá kell jönnünk, hogy vajon miért nem megy egy trükk vagy egy feladat, akkor először mindig magunkban kell keresnünk a „hibát”. Nem a kutya a „hülye”, mi nem kommunikálunk megfelelően.
Persze ez minden kutyás sportra érvényes, de én bevallom a dog dancing tréningeken kiemelten érzem ennek a fontosságát, amikor hajlamos vagyok esetleg túl gyorsan, túl sokat kérni a kutyától, ahol egyébként kis apróságokon múlhat egy-egy feladat sikeres kivitelezése.
Na, ilyenkor van az, hogy hátralépek, és analizálni kezdek. Mit csináltam, mit mondtam, hogyan mozdultam? Történt valami a környezetünkben? És persze olyan is lehet, hogy a kutyának épp nincs jó napja, hiszen ő is élőlény, ő sem nyújthatja mindig a maximumot. Igyekszem belehelyezkedni a kutya helyzetébe, a kutya gondolkodásmódjával szemlélni az adott szituációt – ami sok esetben meglepően nehéz!
De mit nyer ezzel az egésszel a kutya? Azon kívül, hogy nyer egy gazdát, akivel félszavakból és mozdulatokból is megértik egymást, kap egy embert, akivel jó lenni, jó játszani, akivel lekötheti felesleges energiáit.
Ez egy olyan sport, ami fejleszti a kutyát fizikálisan és mentálisan is, és megfelelően lefárasztja, amire egy kutyának alapvetően szüksége van a kiegyensúlyozott, boldog élethez (természetesen bizonyos fajtáknak, pl. a munkakutyáknak kiemeltebben, mint másoknak).
S hogy én miért kezdtem bele a dog dancing-be?
Mielőtt Indy hozzánk került, eldöntöttem, hogy valamilyen kutyás sportot mindenképp szeretnék majd vele csinálni, hiszen a hovawart jól képezhető, intelligens, sportos, aktív munkakutya – mely kifejezetten igényli a mentális és fizikális igénybevételt.
Mivel imádok futni, az volt az elképzelésem, hogy komolyabban belevetem magam a kutyás futás (canicross) világába, és bevallom, minden egyes alkalommal, mikor a mezőn suhantam végig, már vizualizáltam is, hogy egy gyönyörű szőke kutya fut majd előttem hámba fogva. 🙂
Valóban el is érkezett ez a pillanat, s mikor Indy egyéves lett, kezdődhetett a tréning. Még egy canicross szemináriumon is részt vettem, hogy megfelelően elmélyíthessem a tudásomat a sportban. Sajnos kb. ekkorra jutottam oda, hogy már nem tudtam futni egyre erősödő talp- és derékproblémáim miatt. Innentől kezdve kútba esett mindaz, amire oly rég vágytam, szinte alig tapasztalhattam meg a közös száguldás örömét. 🙁
Ekkor úgy döntöttem, hogy más kutyás sport felé indulok, és abból indultam ki, hogy a legjobban mindig is a trükktanítást szerettem, és azt a boldogságot, ami ezzel járt.
Mosolyt csalni a családtagok, ismerősök, akár ismeretlen gyerekek arcára, amint Indy-t figyelik a trükkök végrehajtása közben. Így jött a képbe a dog dancing.
Arról nem beszélve, hogy egy idő után az is motivált, hogy bebizonyítsam: egy hagyományosan őrző-védő feladatkört betöltő nagytestű kutyafajta is tökéletesen megállja a helyét ebben a sportban! (Magyarországon egyébként rajtunk kívül nincs más hovawarttal versenyző felvezető.)
Indy egyik kedvenc trükkje egyébként a forgás és a pörgés, ha ide kattintasz, megnézheted milyen cukin csinálja!
Tavaly ősszel kezdtünk komolyan tréningezni, ami azt jelenti, hogy heti szinten kezdtünk a fantasztikusan nagy tudású oktató, Kriz Orsolya iskolájába járni. Ez hatalmas lökést adott a fejlődésben, és a kezdeti nehézségek után úgy éreztem, végre sínen vagyunk!
Ha ide kattintasz, megnézheted, hogyan tanítom itthon Indy-nek a körben futást, bóják segítségével. 🙂
A koronavírusnak köszönhetően tavasszal törölték az összes kutyás rendezvényt, így jött az ötlet, hogy online dog dancing versenyek kerüljenek megszervezésre. Májusban úgy döntöttem, most vagy soha: elkezdtem összerakni az első kűrünket, mellyel június végén neveztünk a DIM Dog Dancing Home Kupa kezdő osztályában.
Ez rengeteg időt és energiát emésztett föl, de a sok munkának meglett a gyümölcse: a videó elkészült (már ez önmagában fantasztikus érzéssel töltött el!), és a versenyen a kezdő osztályban második helyezést értünk el!!! Még mindig alig hiszem el, hogy ez sikerült, hiszen minden bátorságomat össze kellett szednem, hogy egy ilyen kihívást teljesítsek.
Nem csoda, hogy Sarah Bareilles „Brave” című számát választottam első kűr zenémnek – ha csak meghallom ezt a számot, eszembe jut, hogy mennyire fontos néha merésznek, bátornak lenni, és hinni magunkban. 🙂 Tisztában vagyok vele, hogy még hosszú az út a valóban professzionális dog dancing versenyzővé váláshoz, de addig is sokat tanulunk – és közben jól érezzük magunkat Indy-vel. ♥
Íme, a kűrünk:
A következő cél: egy osztrák verseny, ahol szeretnénk élőben is bemutatni, hogy mire képes egy táncos lábú hovawart! Te űzöl valamilyen sportot a kutyáddal? 😀
Fotók forrásai: saját fotók, 4. kép: Kiss Gábor
“Dog dancing: a táncos lábú kutyák (és gazdik!) sportja” - 4 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .
Nagyon szuper bejegyzés lett, a kűrötök pedig zseniális *-* (Fel is iratkoztam, le ne maradjak) Nekem egy 8 éves havanese-em van, mi két hónapja kezdtük el a dog dancig tanulást online szintén Kriz Orsolyával, de nagyon élvezzük. Hajrá Nektek, szuperek vagytok.
Köszönjük szépen!! 🙂 Örülök a feliratkozásodnak, igyekszem hamarosan hírlevelet készíteni, bevallom ez nem mindig sikerül idôben 😉 Nektek is sok sikert a dog dancinghez, akkor Indyvel sulitársak vagyunk 😉
szia! Nagyon tetszik a kűrötök! Én is csináltam anno a tacsimmal, jó dolog ez!Azt nem írtad, hogy tanítod, klikkerrel?
Ha gyorsítani szeretnéd a jutifalat adást(láttam, hogy néha beakadt a kezed), van olyan jutifalat tartó, ami poháralakú, jobban be tudsz nyúlni(vagy mi anno objekítvtartót használtunk, belefért a kezem, merevfalú volt…)
Hajrá a következőhöz!
Szia! Köszi a kérdést, igen, klikkert használok a tréningeken, csak és kizárólag élesben hagyom el a klikert (mint pl. most a videón is látható volt). Jutitartó…pffff. Ahogy a többi tréning videómon meg fotóimon is láthatod, nagy, merev falú jutitartót használok minden esetben a tréningeken, viszont egyrészt néha ez a koreográfiában már zavaró, másrészt pedig nem túl esztétikus – ugye egy idő után már nem is lehet jutalmazni, szóval próbáltam a kűrhöz egy kevésbé feltűnő jutifalat tartót választani, de sajnos eléggé megjártam vele… Mert bár jól néz ki és nem feltűnő, illetve nem zavaró, de nagyon nehéz belőle kivenni a jutalmat, és volt olyan is, hogy emiatt elejtettem, ami ugye abszolút problematikus egy kűrnél… Szóval ezt a jutifalat tartót soha többet, de hát hibákból tanul az ember 😀