Ez a kérdés villant az agyamba ma reggel 6-kor, mikor sikerült Tökmagot újra visszaaltatnom már-már szokásos kora reggeli megébredése után.
Ekkor jutott eszembe, hogy tavaly ilyenkor már a kórház felé tartottunk Férjjel, félelemmel vegyes izgalommal és várakozással.
Egy éve, hogy itt van nekünk ez a kisleány, aki születése pillanatától kezdve elrabolta a szívünket (legalábbis azt, amit a fiúk meghagytak belőle 😉 ).
Mikor megszületett, és a karjaimba vehettem, nem éreztem mást, csak földöntúli boldogságot. Olyan boldogságot, amit csak egy éppen szült anya érezhet. Van ebben a boldogságban (most már harmadik gyerek után csak tudom!) valami megfoghatatlanul különleges.
A hormonok hullámvasútszerű száguldása, a sok hónapnyi boldog várakozást és féltő aggódást követő hihetetlen feszültség feloldása, és persze az élet nagy csodájával való szembesülés (eddig bennem volt ez a kis élőlény, most pedig itt van a kezemben) teszi ezt az emberrel – szerintem.
Ekkor minden fájdalom ellenére képes vagy tökéletesen boldognak érezni magad. Emlékszem, hogy ahogy teltek-múltak az órák a megszületése után, ez az érzés csak fokozódott, ahogyan a szív folyamatosan töltődött túlcsordulásig szeretettel.
Ez a boldogság természetesen egy idő után megváltozik, átalakul. De akkor, és abban a pillanatban teljes és megkérdőjelezhetetlen. Eszedbe sem jut, hogy azon gondolkodj, jogod van-e hozzá, megérdemelted-e. Egyszerűen csak ámulsz-bámulsz, hogy ilyen ajándékkal áldott meg a Sors.
A mindennapokban viszont sokszor észreveszem, hogy nem merjük ilyen egyértelműen a boldogságot választani.
Sokaknak adatik meg átlagon felüli élet, mégsem „élnek vele”. Az átlagon felüli alatt pedig nem csak anyagiakról beszélek.
Természetesen nem érezzük magunkat boldognak állandóan, egész életünk folyamán, de talán mindenkivel megesett már olyan, hogy akkor és ott úgy érezte, minden tökéletes.
Szerető család, jó állás, megtalált/beteljesült szerelem, szenvedéllyel végzett hivatás, anyagi sikerek, egy hullámhosszon pendülő barátok, csodálatos gyerekek, teljes lelki harmónia (szándékosan hagytam ezt a végére, mert talán ezt a legnehezebb elérni). Sok olyan „tényező”, ami boldoggá teheti az embert.
Néha egyetlenegy ezen tényezők közül elég ahhoz, hogy átéld az „átölelem a világot” boldogságot.
Nagy ritkán viszont – ha az ember szerencsés csillagzat alatt született – előfordulhat, hogy minden megadatik. (Természetesen ez nézőpont kérdése is, hiszen vannak, akik soha nem veszik észre, hogy mindenük megvan a boldogsághoz.)
De ha megvan minden, amit valaha is szerettél volna, akkor mersz boldog lenni?
Mered vállalni, hogy Te nemcsak panaszkodni, „sírni”, hanem ünnepelni is tudsz?
Meg tudod ezt tenni bűntudat nélkül?
Mikor boldog vagyok, általában két sötét gondolat próbálja befészkelni magát a fejembe.
Az egyik, hogy lehetek-e igazán boldog, miközben oly sokan (akár közvetlen környezetemben is) boldogtalanok?
Leginkább a mások iránt érzett sajnálat szorítja háttérbe ezt a boldogságot. Nemcsak azért, mert elképzelem, hogy milyen lenne, ha az ő helyükben lennék, hanem mert abban is belegondolok, ők mit érezhetnek, ha látják az én boldogságom.
Vajon mit gondolhatnak? Hogy milyen szerencsés flótás vagyok, akit tenyerén hordoz a Sors? (Sokszor én magam is ezt gondolom. 🙂 ) Vagy ennél jóval negatívabb véleménnyel vannak rólam? (Ezt inkább nem részletezném…)
Hiszem, hogy a boldogság egy olyan parfüm, amit nem tudsz anélkül magadra hinteni, hogy másnak ne jutna belőle. Igen, a boldogságot megosztod a körülötted élőkkel, és ha tiszta szívvel, szeretettel, őszinteséggel fordulsz másokhoz, akkor ők is profitálhatnak belőle.
Hiszen mit érnének azzal, ha Te is boldogtalan lennél? (Azon az elégtételen kívül, amit esetlegesen éreznének – de itt megjegyzem, hogy örömöt barátaid és szeretteid biztosan nem éreznének, a többiek pedig igazán számítanak?!)
A másik, még hangosabban kalapáló gondolat a fejemben pedig egy folyamatos figyelmeztetés: „Boldog vagy, mindened megvan, szerinted meddig megy ez még? Csak nem gondolod, hogy pont Te leszel a kivételezett? Csak nem gondolod, hogy úgy lesz, mint a mesékben: boldogan éltek, míg meg nem haltak?!”
Az ember már csak ilyen (vagy legalábbis én). Ha nem boldog, azon dolgozik, hogy az legyen. Ha boldog, akkor viszont attól retteg, hogy nem lesz az. Hogy egyik nap beüt a krach, és minden összeomlik.
Hiszen az nem lehet, hogy én ilyen boldogságot érdemlek! Itt valami nagyon nem stimmel! Mikor történik valami, ami földhöz teremt, de úgy Istenigazából? Olyan sok a világban a szenvedés, a fájdalom, a szörnyűség – hogyan lehetséges, hogy engem mindez elkerül?
Ilyenkor jön a félelem, megint a bűntudat, és már nem is érzed magad olyan boldognak. Pedig az előbb még minden olyan csodálatos volt!
A félelem a boldogság elvesztésétől leginkább életed azon területein ütközik ki, melyekhez legjobban ragaszkodsz. És persze melyeket legkevésbé tudsz kontroll alatt tartani (igazi kontroll-freak vagyok, ha ez eddig nem derült volna ki 😉 ). Például mi lesz, ha egyik családtagoddal történik valami? Mi lesz, ha beteg leszel, és nem tudsz a gyerekekről gondoskodni? És mi történik, ha ne adj Isten, az egyik gyermekeddel történik valami leírhatatlan?
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok száguldanak a fejemben, amikor boldog vagyok. Tudom, elég mazochistán hangzik. De nagyon nehéz leszokni a katsztrofizálásról – arról, hogy azon agyalj, mi történhetne… Ez a gondolatmenet pedig legtöbbször akkor üt szöget a fejedben, mikor egyébként minden tökéletes.
Igen, úgy érzem, hogy boldognak lenni még akkor sem igazán egyszerű, ha egyébként minden adott hozzá. Akkor is kell a bátorság, az erő és a hit, hogy a félelem és a bűntudat ne keserítse meg az egyébként oly csodálatos pillanatokat. Ez a boldogság pedig a hála érzésével válik teljessé.
Ahogyan Joseph Joubert oly egyszerűen mondaná: „Merjünk boldogok lenni, ez a legszebb bátorság.”
És igen, ma mindenképp így teszek, semmi sem állhat az utamba! 😉 ♥
Te mersz boldog lenni?
Fotók forrásai sorrendben: huffingtonpost.com, huffingtonpost.com, etsy.com, etsy.com
“És Te mersz boldog lenni?” - 5 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .
Kedves Anni!
Nagyon a szívembe találtál ezzel a témával. A magam életével kapcsolatban sokszor felmerül bennem, hogy ha minden adott, akkor miért nem csattanok ki a boldogságtól, miért nem tudom elengedni magam és csak élvezni, szétáradni benne, hogy éljem ki minden pillanatát, amíg tart. Azt hiszem, ez sok dologtól függ és mélyen gyökerezik. Én valószínűleg a rossz gyerekkoromból hozom ezt a „hitetlenkedést”, ami sokszor – túl sokszor – megakadályozza, hogy önfeledten örüljek és elmerüljek a boldogságomban. Nagyon nehéz ezektől a gyermekkorban vérünkké vált rossz tapasztaloktól megszabadulni és elhinni, hogy jár a boldogság.
Akkoriban – még gimiben volt tananyag – sokszor olvastam el Kosztolányi Dezső Számadás c. versét, ami többé-kevésbé erről szól.
„(…) Igen, kiáltsd ezt: gyáva az, ki boldog,
kis gyáva sunnyogó, mindent bezár,
bezárja életét is, mint a boltot,
mert benne van a csillogó bazár,
és félti kincsét, a sok cifra foltot,(…)
de a boldogtalan tanyája sátor,
zászlója felleg, ő, csak ő a bátor
s a jó, csak a boldogtalan a hős.”
Nagyon nagy igazság van benne, pont, amit te is leírtál. Ha „megvan” a boldogság, akkor azon görcsölünk, hogy meg is maradjon, és féltjük mindentől, amiről azt gondoljuk, hogy veszélyezteti – ami vagy így van, vagy nem. Mindenesetre sokszor elbátortalaníthat minket a tudat, hogy mit is teszünk kockára.
A magam részéről igyekszem minden nap tudatosítani, hogy mekkora szerencsém van, hogy a rossz gyerek- és fiatal felnőttkoromból volt kiút, és bár rengeteg veszteség ért, most van egy fantasztikus férjem és egy csodálatos gyermekünk. 🙂 Ez is egy tanulási folyamat és hiszem, hogy érdemes ezzel foglalkozni, mégha egy életen át is tart! 🙂
Kívánok Neked sok-sok – tudatosan is megélt – boldogságot (és persze hasonlóan jó posztokat)!
Viki
Kedves Viki!
Köszönöm szépen a hozzászólásod, hogy megosztottad Velem a gondolataidat.
Érdekes, hogy Kosztolányit mennyire szerettem gimiben (és jól meg is tanultam a Kosztolányi érettségi tételt), mégsem emlékszem ilyen élénken erre a versre.
Nem tudok vele azonosulni, mert nem tudom éltetni a boldogtalan hősöket (egyrészt ez számomra ennek a pár sornak az üzenete).
Ugyanakkor átérzem azt a harmóniát és „elengedést”, amit azok a mélyen hívő emberek (legyen bármely vallás) éreznek, amikor kimondják magukban, hogy „legyen meg a Te akaratod”. És őszintén ezt gondolják!
Mert őszintén mondja ki ezt vajon a legtöbb ember? Ebben nem vagyok olyan biztos.
Bennem igenis van dac, és nem, sok helyzetben nem tudnám ezt teljes lelki nyugalommal kimondani. Ha meg tudnám ezt tenni, akkor nyilván nem is félteném annyira a boldogságot, és nem érezném annyira törékenynek (nem félteném a csillogó bazárt, a kincset, a sok cifra foltot…). Hiszen történjen bármi, annak úgy kell lennie, az jó, hogy úgy történt, hiszen ez Isten (vagy a Sors, stb.) akarata. (Itt elérkezünk egyébként a buddhista filozófiákhoz, ahol – ha jól tudom – az egyik legfontosabb dolog a világi dolgok, akár személyek, elengedése, és annak elfogadása, hogy a szenvedélyes ragaszkodás az anyagi dolgokhoz (akár emberekhez) nem a helyes út…)
Szóval még egyszer köszönöm a hozzászólást, és Neked is sok boldogságot kívánok! 🙂
Anni
Anni, mi egyetértünk. A verset én sem azért olvastam sokszor akkoriban, mert tetszett, vagy mert azonosulni tudtam volna a „gyáva a boldog” és a „boldogtalan a hős” gondolataival. Azt hiszem, tizenévesen csak megpróbáltam megérteni, hogy miért történik mindez velem, és miért érdemeltem azt a sorsot.
Többek között a dacnak köszönhetem – hogy Számadás ide, Számadás oda -, nem törődtem bele a helyzetembe és küzdöttem egy boldog életért. Az a bizonyos Sors vagy Isten, ki minek hívja, pedig segített abban, hogy az elhatározásomat és a felvállalt küzdelmet siker koronázza.
A rossz dolgok emlékét azonban nem lehet kitörölni – ahogy Pál Feri is mondja, van, amit nem tudunk megváltoztatni, de megtanulhatunk vele együtt élni. Ezért fontos az, amiről Te a posztodban írsz: merjünk és tudjunk boldogok lenni!
Miközben a szerencsés boldogok közé sorolom magam, bennem is többször felmerül az a kérdés: Mikor kell mindezért ” fizetnem”? Biztos, hogy mindenki életében elkövetkezik, amikor úgy érzi, most „benyújtották a számlát!”! Boldogság nincs egy életen át, a fontos az, hogy ezt az állapotot tudatosan éljük át. Nekem ebben segítenek a bejegyzésben elhangzó gondolatok. Még teljesebben érzem a boldogságot, és ez egyben erőt ad a rossz történések meg/túléléséhez. (A vers fantasztikus, de azonosulni nem tudok vele!)
Most hogy ezt a hozzászólást elolvastam, most esett le, hogy ez valóban így van. Érdekes, hogy ilyen rég élek, de még nem jutott eszembe az a sajnálatos tény, hogy „boldogság nincs egy életen át”, tehát nincs „boldogan éltek, míg meg nem haltak”. Pedig – meg lehet érte mosolyogni – én tényleg hittem benne! Elég szomorú arra gondolni, hogy elkövetkezik az is, amikor az ember már nem tartja magát boldognak – de bízom benne, hogy akkor is lesznek boldog pillanatok, amikért még érdemes lesz élni!