Az Egyébként eljegyezve (Otherwise Engaged) című kisfilm olyan tökéletesen összefoglalja mindazt, amit mostanában érzek a közösségi médiával kapcsolatban, hogy elsőre nem is tudtam eldönteni, kommentáljam-e egyáltalán?!
Aztán persze úgy döntöttem, mégis leírom, hogy bár átérzem minden momentumát, a filmet látva furcsa mód összeszorul a szívem. (És persze tudom én, hogy baromi vicces is!)
Ne mondd, hogy túlzás a sztori, mert lehet hogy picit kisarkított a helyzet, de nagyjából így történnek manapság a fiatalabb generáció életében a „nagy események”.
A két világ határán én még tudom, milyen (volt) anélkül megélni őszintén és boldogan egy pillanatot, hogy felmerülne, mindezt azonnal meg kell osztanom a közösségi média valamely csatornáján (most felidéztem, milyen is volt, mikor 11 évvel ezelőtt Férj megkérte a kezem egy elhagyatott homokos tengerparton). Akár olyanokkal is, akikkel lehet, hogy évek óta nem beszéltem személyesen.
Én tudom, milyen egyszerűen csak „lenni” és úgy boldognak lenni, hogy nem bizonygatjuk mindezt országnak-világnak, hogy nem várunk/vágyunk önigazolásra. (Van az a korosztály, aki már soha nem tudhatja meg, ez milyen érzés. Sajnálom őket, mert bár nem tudják, de sokkal nehezebb dolguk van!)
Ugyanakkor tökéletesen ismerem azt az érzést is, ami afelé hajt, hogy minden áron pont az ellenkezőjét tegyem annak, amiben hiszek. Egy fura késztetést, ami azt sugallja, hogy „még nagyobb lesz az örömöd, ha mindenkivel megosztod”. Most azonnal. Végül is később már kit érdekel? Mint amikor azonnal az jut eszembe egy csodás pillanat vagy látvány kapcsán, hogy képet készítsek róla a blog Instagram oldalára.
Gyakran előfordul, hogy engedek ennek a késztetésnek, de sokszor azt kérdezi egy idegesítő kis hangocska: „Máshogy már nem is igazi a boldogság? Mindenféleképp meg kell örökíteni és közzé kell tenni?” Olyan is előfordul, hogy nemet mondok a kísértésre, és csak azért is megtartom magamnak a harmóniát: nem kattogok azon, hogy miként lehetne minél esztétikusabban és kreatívabban konzerválni és megosztani azt.
Veled is előfordul ilyen? Vagy csak velem van valami baj?
Változzak a korral, „ahogyan azt kell”, vagy vállaljam föl, hogy „öreg” vagyok és régimódiak az elképzeléseim? Hogy valósággal elborzaszt, amit manapság a tizen- és huszonévesek világában látok?
Miért van az, hogy az ember már nem tud (és nem akar) egyes boldog pillanatokat anélkül megélni, hogy azt Facebookon vagy Instagramon posztolná? (Esetleg mindkettőn…)
Ne mondd, hogy nem ismersz magadra a kisfilmben (ha tényleg nem, akkor még sokkolóbb lehet megnézni!), mert a mai okostelefonos világban egyre többen válnak a közösségi média rabjává.
Mintha csak a „megosztatlan” boldogság kezdene elértéktelenedni… Hiszen ha mások nem tanúi, akkor talán nem is létezik?
Vannak, akik rögtön rávágják ezekre a „bőszen megosztókra”, hogy „persze, mert egyébként nem is boldog, a való életben rosszabbul néz ki, tele van problémákkal, és egyébként is válófélben van”. Én nem is feltétlenül erre gondolok, bár tény, hogy senki sem élete mélypontjait és negatívumait tárja nyilvánosság elé.
Nem, én csupán azon merengek, hogy van egy készülék, vagy egy teljesen új fajta kommunikációs csatorna, ami beférkőzött az életünkbe, a gondolatainkba, a mindennapi cselekedeteinkbe – s néha már azt sem vesszük észre, hogy milyen szinten kontroll alatt tartja az egész életünket. Pontosan azokat a pillanatokat tönkretéve, melyeket tudatosan kellene megélnünk.
Nézd meg Te is ezt a zseniális 4 perces kisfilmet, és mondd meg őszintén: Te nem így gondolod?
“Egyébként eljegyezve, avagy selfie nélkül nincs boldogság?” - 8 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .
Hát ezt nagyon köszi…:) pont ezt érzem, így gondolom én is – és ugyanolyan szégyenérzet is van bennem, amikor mégis „elvisz az áradat engem is” – mint amit és ahogy itt leírtál….
Örülök, hogy beletalált! 🙂 Akkor nem vagyok egyedül ezzel…!
Kedves Anni 🙂
Érdekes gondolatok. Szerintem azért kivétel mindig akad. Én 21 éves vagyok, és nem is nézem a facebookot, s bár az instagramot igen, főleg inspiráló oldalakat. A barátommal több mint 2 éve járunk és ebből a közösségi oldalakon semmi nem látszik, és sok olyan tizen-huszon évest ismerek akik hasonlóan vannak ezzel. Sajnos egyébként elég sokan csinálják ezt, én sem értem miért jó mindent megosztani különböző oldalakon :/ de hátha megunják egyszer 🙂
Szép estét!
Szandi
Igen, vannak kivételek, minden korosztályban, ez igaz. 🙂 Néha én is kivételnek érzem magam olyan szempontból, hogy többet posztolok, mint bármely barátnőm, de ugye ez „foglalkozási ártalom”. Nehéz megtalálni az egyensúlyt, meg persze az egyensúly mindenkinek mást jelent, ami nekem már sok, lehet hogy valaki másnak még bőven belefér.
Amikor valaki valami olyat posztol ami inspirál másokat, az azért mindig jó 🙂 azért is szeretek ide járni, mert nem a szokásos témák vannak, hanem kedves, őszinte, kreatív oldal, ahol sok boldogságot lehet találni 🙂
Köszi szépen, ez jól esett. 🙂
Képzeld, nekem két hónapja nincs telefonom és emellett két éve nincs Facebookom és annyira jó, hogy nagyon. :))) Igen, néha előfordul egy-két kellemetlenség, hogy nem érnek el „justintime” de valahogy jobban érzem magam. A környezetem persze agyonra értetlenkedi magát rajta, egy-két kivételle, akik viszont rögtön elfogadták. Csak azért írtam le, mert így is lehet, nem minden ár nélkül, de lehet. 🙂
Köszi, hogy ezt megírtad! Néha én is elmerengek azon, milyen lenne okostelefon nélkül. De én teljességgel elképzelhetetlennek tartom nélküle az életemet. Ami bizonyos szempontból elég szomorú. Én nem tartom csodabogaraknak azokat, akik így döntenek, bár tény, hogy vannak, akik munkájukból adódóan ha akarnának, sem dönthenének így, szóval ez nem mindig rajtunk áll. De az is igaz, hogy sokak dönthetnének úgy, hogy limitálják a kütyükkel való bíbelődést a szabadidejükben, mégsem teszik – szóval ez elég összetett kérdés. Ha nem lenne a blog, amivel kapcsolatban olyan sok képet készítek és persze ami kapcsán rendszeresen posztolok (leginkább Instagramon), akkor talán én is elgondolkodnék ezen… Viszont egy digitális böjtölést már régóta tervezek, és remélem hamarosan meg is valósítom! 🙂