Kevesen mondhatják el magukról, hogy levelet kapnak a jövőből. Sőt, inkább úgy fogalmaznék, hogy nem nagyon hallottam még ilyenről.
Pedig velem pontosan ez történt pár nappal ezelőtt, amikor a következő e-mailt kaptam:
Kedves Annika!
Anni vagyok én is, de már rám nem lehet mondani, hogy ANNIKA! 86. évemben vagyok, sok-sok egészségügyi problémával és ezeket a problémákat csak a pozitivitásommal tudtam és tudom leküzdeni.
Nagyon ritkán két bottal eljövök a könyvtárba, ahol valamikor régen tanultam internetezni, hogy tudjak egy kis kapcsolatot tartani a nagyvilággal.
Köszönöm, hogy megkerestél és további munkádhoz jó erőt egészséget és sok szeretetet kívánok: Anni néni
Talán most felteszed a kérdést, hogy miért lenne ez levél a jövőből?
Mikor ezeket a sorokat elolvastam, akkor végtelenül meglepődtem. Ugyanis „Annika” megszólítást csak anyukám és néhány más családtagom szokott használni az e-mailjeiben, és ez először teljesen összezavart: olyan érzésem volt, mintha valami ismeretlen ismerős küldött volna nekem levelet.
Aztán mikor tovább olvastam, és rájöttem, hogy egy ugyancsak Anni nevezetű olvasó írt nekem (aki megkapott egy hírlevelet, s arra reagált), aki egészen pontosan 50 évvel idősebb, mint én!
Elképzeltem az idős nénit, amint a két botjával elverekedi magát a könyvtárig, s remegő kézzel megnézi a postafiókját. Majd levelet ír nekem. 🙂 Igen, nagyon meghatódtam.
De állunk csak meg egy pillanatra! Lehet, hogy ez én vagyok 50 év múlva, és saját magamnak üzenek?
Ez a levél a szívemhez szólt – rengeteg érzés kavargott bennem, miután elolvastam e pár kedves sort.
Eszembe jutott az idő múlása, mely elől nincs menekvés. A bizonytalanság, hogy soha nem tudhatjuk, mit hoz a holnap. Ugyanakkor hála és szeretet öntötte el a szívem, hogy a 86 éves Anni néni veszi a fáradtságot, hogy nekem levelet írjon.
Azon tűnődtem, vajon 50 év múlva hol leszek?
Bevallom, a halottak napi temetőlátogatás alkalmával elragadott a fantáziám (ahogyan az nálam lenni szokott), és nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy előbb vagy utóbb én is idejövök – de már nem látogatóként. Hanem örökre.
S talán (egy kis ideig) mások jönnek majd engem (vagy inkább a sírhelyem) látogatni, emléket állítva az életemnek és a személyemnek. Azon tűnődtem, vajon az én sírkövemen mi áll majd? Szóval nem mondom, hogy szívderítő, optimista víziók lebegtek a szemem előtt. (Aztán elképzeltem, ahogyan felnőtt gyerekeim eljönnek a síromhoz, majd megjegyzik: „Emlékeztek, Anya hogy szeretett Halloween-re készülni?” Itt hála az égnek befejeztem az elmélkedést, mert ez már túl sok volt a „jóból”.)
Nyilván az ember a harmincas éveiben nem lelkesedik a gondolatért, hogy egyszer majd eljön az idő, mikor sokat betegeskedik, és bottal is nehezére esik a mozgás (jó esetben, hiszen ki tudja, mit hoz a holnap?).
Ennek ellenére számomra nem ez volt a legfontosabb üzenete Anni néni levelének.
Gondolom már Te is sejted, hogy mi: a pozitív gondolkodás. Pozitív gondolkodás nélkül ő sem botorkálna el a könyvtárba és írna nekem, az ismeretlen, fiatal blogger Anninak levelet. Bármennyire is bizarrul hangzik, de az jutott eszembe: figyelmeztetést kaptam a jövőből, hogy a legfontosabb a pozitív gondolkodás.
Kétségtelen, hogy ez az Anni néni simán lehetnék majd én is, 50 év múlva. Lehet, hogy nekem már nem kell a könyvtárba mennem, hogy elérjem az internetet, de ezen az apró különbségen kívül nem sokat vélek felfedezni.
Hidd el nekem: levelet kaptam a jövőből, melyben az áll, hogy a legfontosabb a pozitív gondolkodás és a szeretet. ♥
Második fotó forrása: Anna Remarchuk
“Levelet kaptam a jövőből” - 2 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .
Bizonyos korban, bizonyos helyzetben nélkülözhetetlen a pozitív gondolkodás. Létszükséglet!
Létszükséglet! Valóban ez a legjobb kifejezés rá. 🙂