♥ Ez a hét kiemelkedően sok örömöt hozott, annak ellenére, hogy sajnos majdnem végig beteg voltam. Na, de koncentráljunk a pozitívumokra! Ha kronológiai sorrendben haladunk, akkor az első mindenképp az lesz, hogy síelni voltunk! 🙂
♥ Hétfőn és kedd este is figyelni a kint kavargó, sűrűn hulló hópelyheket. Milyen rég volt már ebben részünk! Csodálattal töltött el a látvány, amit még megkoronázott a háttérben sejlő festői táj.
♥ Reggel arra ébredni, hogy mindent kb. 10 centis hó takar, és továbbra is csak szakad és szakad a hó. Elképesztő élmény volt – nemcsak a gyerekeknek, hanem nekünk is!
♥ Amikor amerre csak fordulok, hegyek és hegyek és hegyek. Hóborította csúcsok, sűrű fenyvesek, csend, nyugalom és békesség.
♥ Látni, hogy a gyerekek milyen hihetetlen módon fejlődnek napról napra – egyik nap még alig csúszkálnak, két nap múlva pedig már úgy siklanak le a pályán, mintha mindig is ezt csinálták volna. 🙂
♥ Nosztalgia a köbön: visszajöttek azok az emlékek, mikor én voltam síelni a szüleimmel és a testvéremmel. Nagyon furcsa érzés volt mindezt most nem gyerekként, hanem szülőként átélni és megélni (mintha az egy másik élet lett volna?!).
♥ Férjjel a felvonón ülve bámulni a tájat, miután már jól elfáradtunk pár lesiklástól.
♥ Amikor a hatalmas köd 1900 méter körül kitisztul és hirtelen kristálytiszta kék ég és napsütés veszi át a helyét. Fantasztikus látvány!
♥ Lecsúszni egy pályán, majd visszanézni a meredek hegyoldalra – ilyenkor mindig hitetlenkedve csóválom a fejem, hogy mégis hogy a fenébe jutottam én le?! 😉
♥ Beülni a jó meleg hüttébe, hogy feltankoljunk egy kis meleg levessel, gőzgombóccal és/vagy forró csokival. Igazán szív (és láb)melengető érzés! 🙂
♥ Amikor az első nap antibiotikum szedés után úgy éreztem, hogy megváltozott a világ. Sajnos a síelés alatt a dokinál kötöttem ki, mert egyre rosszabb lett a betegség, és a szenvedést ezek után szó szerint mintha elfújták volna. Soha még ilyen tapasztalatom nem volt – valósággal letaglózott a változás! Meg kell, hogy mondjam, néma imába foglaltam Alexander Fleming nevét – nem vagyok egy antibiotikum-őrült, de most tényleg iszonyatosan hálás voltam érte!!
♥ Verőfényes napsütésben forró csokizni Férjjel. Juhúúú!
♥ Sérülésmentesen megúszni a sítúrát – ezért mindig érdemes hálát adni!
♥ A fogfájásom úgy tűnik, hogy elmúlt (egy másik probléma, amivel szembesültem a héten) – persze nem áltatom magam azzal, hogy biztosan semmi baj, de legalább nem volt belőle probléma, hogy hétvégén nem jutottam be orvoshoz (mindenhol teltház volt). Köszönöm-köszönöm!
♥ Kismanó 5 éves lett! Már nem is olyan „kismanó”. Jól sikerült a családi ünneplés, annak ellenére, hogy sajnos különféle okokból eléggé hiányos volt a létszám 🙁 Sajna a téli szülinapozásoknak ez az egyik hátulütője…
♥ Konyhában sürgölődő Nagymanó, aki a lelkemre kötötte, hogy csakis ő készítheti az „előételt” a vendégségre. Ez alatt szendvicsfalatkákat értett – így különféle ízesítésű szendvicskéket gyártottunk a vendégeknek. Meg kell zabálni, ahogyan segített a terítésben és még közben kávét is készített nekem!
♥ Amikor Törpilla tapsikolva hahotázik, aztán egy idő után már orra esik a nevetéstől… Hú, ilyenkor elolvad az ember tőle! (Meg úgy egyébként mindig…)
♥ Kismanó, akin látszik, hogy minden egyes percét kihasználja annak, hogy ez a nap csak az övé – ő van a középpontban és ő az ünnepelt. Ez rettenetesen fontos neki, és igyekeztünk is minden kívánságát teljesíteni.
♥ Saját ágyamban álomra hajtani a fejem, mert szokás szerint az a legkényelmesebb! Az pedig külön bónusz, hogy mostanában Törpilla megint nem kel éjszakánként.
♥ Kicsit nehéz szívvel, de mégis megkönnyebbülve búcsút venni a téltől és bízni egy csodálatosan szép tavaszban.
Neked mi tette boldoggá a hetedet?
