Most megint úgy érzem, hogy nekem van a „legnehezebb” dolgom. Kavarognak a szavak a fejemben, de nehéz az érzelmek kavalkádjából értelmes mondatokat – pláne egy egész bejegyzést kihámozni.
Mondatfoszlányokat kapok el, majd engedem őket útjára, mert úgy érzem, ezek a gondolatok nem ide valók, a Napi Boldogság – a boldogságtár – oldalaira.
Mert ugye miről is ír a párizsi tragikus eseményeket követően egy hírportál szerkesztője? A szörnyűséges tényekről – beleszőve ugyan a véleményét – de szorítkozva a rideg valóságra.
Miről ír egy politikai vagy társadalmi problémákat feldolgozó blog szerzője? Ugyancsak erről a krízishelyzetről, és persze azzal kapcsolatos álláspontjáról, véleményéről.
A divat blogger írhat a legújabb ruha trendről, a gasztroblogger egy süteményről, a lakberendezési blogger egy új stílusirányzatról. Megtehetik, hogy kimarad az „érzelem” a bejegyzésekből.
Az életmód bloggernek már más a helyzete – megosztja érzéseit olvasóival: megdöbbenését fejezi ki, s próbálja valahogy feldolgozni a pénteken történteket egy bejegyzésben, majd felteszi a kérdést: vajon mások is ugyanúgy éreznek, mint ő?
Aztán itt vagyok én, a boldogság blogger. Az én helyzetem merőben más.
Az én feladatom minden körülmények között az, hogy másokat felvidítsak, inspiráljak, pozitív gondolatokra késztessek. De mi van akkor, ha sem vidámnak, sem optimistának, sem univerzálisan boldognak sem érzem magam az adott pillanatban?
Mi van akkor, ha nincs „napi boldogság”?!
Ez esetben két választásom van: nem írok egyáltalán, vagy olyan bejegyzést írok, mely nem tesz senkit sem boldoggá.
Sokan mondják, hogy vasárnap azért látogatnak a Napi Boldogságra, hogy elolvashassák, milyen sok szép apró örömben volt részem a héten (VasárnaPillanatok).
De mégis hogy állhatnék neki összegyűjteni ezeket a pillanatokat (mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak!), egy ilyen gyászos hétvégén?
Amikor ennyi ártatlan ember veszítette az életét, akiknek már soha nem lesz részük sem örömben, sem bánatban?
S ami még rosszabb: én nem „csak” őket gyászolom. Mindazokra gondolok, akikkel ez történt más városokban – bevásárlóközpontokban, sétálóutcákon, repülőgépeken (!), szállodákban, éttermekben.
Ahogyan egy ismerősöm fogalmazott: „Nem Párizsért imádkozom, hanem az egész világért.”
Én magamban ezekért az emberekért is elmondok egy imát – akiknek zászlaja nem jelenik meg a Facebook profilképeken. Mert nagyon sok ilyen ember van – és a legtöbb nem francia.
Aztán már pörög is az agyam tovább a következő kérdésen: miért van az, hogy rendszeresen történnek hasonló incidensek, mégsem „viselnek meg” annyira, mint ez?!
Persze, tudom, minél közelebb áll hozzád valami, annál valósabb, annál jobban meg tudod élni.
Talán Te is voltál Párizsban, talán Te is sétáltál már azon az utcán. Talán Te is épp a közelben voltál azon a végzetes napon. Talán még ismerősöd is volt az áldozatok között. Igen, így nyilván sokkal jobban megráz a dolog, mint amikor mindez Szíriában vagy Libanonban történik.
Ezek az érzéseim annyira emberiek, mégis olyan kegyetlennek érzem őket. Nem az lenne a helyes, ha minden egyes ártatlan áldozat iránt ugyanúgy éreznél?
De amikor egy-egy ilyen tragédia történik, akkor nem is a gyász az, ami elsőként elborítja a gondolataidat.
Tehetetlennek érzed magad, első reakciód a harag és a gyűlölet. Nyomdafestéket nem tűrő gondolatok száguldanak a fejedben, és közben küzdesz azért, hogy ne veszítsd el az utolsó maradék hited, melyet az emberiség jövőjébe vetettél.
Elfog a rettegés, és végigpörgeted az agyadban, hogy mi lett volna, ha Te, vagy egy szeretted került volna hasonló helyzetbe. Minél többet gondolsz rá, annál jobban hatalmába kerít a bénító félelem, és nem tudod ép ésszel felfogni, hogyan létezhet ilyen gonoszság és ilyen elvetemültség a világban.
Ők pedig pontosan ezt akarják elérni. Megkeseríteni a békére vágyók mindennapjait. Megfélemlíteni azokat, akik nem osztoznak az eszméikben az őrületükben.
A lelked mélyén tudod, hogy így nem lehet élni. Nem lehet minden pillanatban a hátad mögé lesni, az ártatlanokban a bűnöst keresni, s attól rettegni, hogy mikor történik meg Veled is mindez.
De nemcsak, hogy nem lehet, hanem nem is akarsz. Nem akarod megadni nekik ezt az elégtételt.
Tovább kell lépned (pedig gyűlölöm ezt a kifejezést), és bíznod kell továbbra is az emberi jóságban, hinned a világ szépségeiben.
Ezekben a nehéz, tehetetlen pillanatokban úgy érzem, hogy a legnagyobb támaszt az életünk – a létünk – apró, szeretetteljes örömei jelentik.
Amikor elkészítem a finom teát, amit egy kedves barátnőmtől kaptam, amikor felköszöntöm anyukámat születésnapja alkalmából, és együtt csodáljuk Nagymanó rajzát, amikor futás közben a verőfényes napsütés melengeti a hátam, amikor Férj kezét megfogom elalvás előtt, amikor elolvadok Törpilla gyönyörűséges mosolyától, amikor reggel átölelem Kismanót és kakaót készítek neki, amikor Turbó farok csóválva rohan hozzám az esőben, amikor futni megyek egy barátnőmmel, és közösen még a 9 km sem jelent akadályt.
Az ilyen pillanatok éltetnek, s ezek tesznek boldoggá (tettek boldoggá a héten). Még akkor is, ha mindeközben rettenetes bennem a szomorúság.
ui.: Talán még holnap vagy holnapután sem leszek képes arra, hogy igazán visszatérjenek a „napiboldogságos” bejegyzések, de ígérem, hogy hamarosan visszakapjátok a szokásosan vidám, pozitív Annit.
Fotók forrásai sorrendben: Facebook, bocs.hu, wallpaper222.com
“Mi van akkor, ha nincs „napi boldogság”?!” - 8 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .
Olyankor az olvasónak kell felvidítania az írót!
Az írás alapján azt kell mondjam először is meghajolok előtted. Ugyanis azon emberek közé kell, hogy tartozzál, aki híreket olvasol és közben igyekszel megtalálni a szép dolgokat az életedben.
Mi csalt mosolyt, a múlt hét folyamán:
– amikor tudatosult bennem, hogy az elmúlt hetek kemény „munkáinak”, látom a hatását.
– amikor olvashatom az egyik külföldön élő ismerősöm levelét
– amikor látok egy szerelmes párt, akik oly hevesen csókolóznaka bkv járművén, és tudod, hogy Ők csak egymással foglalkoznak
– amikor találkozom a haverokkal, beszélgetünk é tervezgethetjük mikor találkozunk legközelebb és a tavaszt, hogy hova utazzunk
– amikor régen látott ismerőssel hoz össze sors
– amikor megdicsérik az eredményem, legyen az csak finom sütemény.
– amikor megtanulok egy új karácsonyi dalt
– amikor elmesélem a történetem, hogy futás közben, arra kértem a lábaimat, hogy bírják ki az utolsó 2,5km-t, mert én még bírom, de érzem, hogy ők fáradnak. ÉS hallgatnak rám!
– amikor magyar gólokat láthatok a tvben és egyben olyat, amilyet most éltem át először.
– amikor egy aprósággal mosolyt csalhatok mások arcára
– és talán a legfontosabb, hogy mindennap felébredek.
Végezetül.
„Megfélemlíteni…”
Úgy tanulom, hogy a félelem csak a múltban és a jövőben létezhet. A jelenben nincs! Mármint az a félelem melyet a többség félelemként ismernek. (Volt részem igazi félelemben. Életem egyik pillanatban ott volt, majd a következőben el is tűnt. Egy csoda volt.)
Azt tanítják, hogy minden ember akikkel kapcsolatba kerülünk, az okkal történik . Feladatot hoz, és azt kell megoldani. Azt vallom, hogy mindennel így vagyunk, okkal kerül elénk – akár ez a cikk is. 🙂
Köszönöm, ez nagyon kedves tőled! Igazán jól esett a felvidítás. 🙂 Jó, hogy mindezt leírtad, máskor is szívesen látom ám a szép pillanatokat!
Egy megjegyzés a margóra: Taxiban ültem épp, amikor hallottam a hírt, a rádió mondta. Kicsit szégyellem az első reakcióm, de igaz: „milyen jó, hogy egy ilyen álmos kisvárosban élek, ahol nem történik semmi!”
Az embernek vannak olyan pillanatai, amikor az egész világ baját felveszi magára. Minden érzelmileg intelligens, empátiára képes embernek. De ez a mostani már túl sok baj. Én ezt nem akarom felvenni. Szóval, amikor hazaértem kitettem az új cinkegolyókat, és így legalább a madaraknak segítettem. Nem sok, de nekem ez valahogy jobb érzés, mint a színekben pompázó FB profilkép.
Szerintem ezeket az érzéseket sokan ugyanígy megélik. Először is azt, hogy „milyen jó, hogy nem én voltam ott”, amellett persze, hogy „én is ott lehettem volna”. Igen, ilyenkor egyébként én is hálát adok azért, hogy nem egy fő célpontként kiválasztott nagyvárosban élek.
Szerintem egyébként nemcsak olyan pillanatai lehetnek az embernek, hanem úgy veszem észre, hogy egyes emberek fogékonyabbak mások rossz sorsára, mint mások. Van, akiket nem visel meg például az, hogy végignézzék a Híradót, de bevallom őszintén, hogy én nagyon letargikus állapotba tudok tőle kerülni. A híreket olvasni sem egyszerű, de talán még kevésbé van rám hatással, mint az élő felvételek. 🙁
Nagyon nehéz ezeken a szörnyűségeken túllépni, de egyszerűen hétköznapi „kisemberként” nincs más lehetősége az embernek – szerintem ezeket a dolgokat nem lehet igazán feldolgozni vagy ép ésszel megérteni, de a mindennapi apró jócselekedetek és mások megsegítése valóban segít abban, hogy úgy érezd, Te is tettél valamit egy szebb és jobb világért.
Szia!
Szíriában a robbantgatás minden napos. Sajnos a francia katonák is sok gonoszságot művelnek keleten! A francia gyarmatokat sem szép szóval szerezték meg. Lehet, hogy amit eddig elkövettek, az a sok gonoszság, azt visszakapják. Én csak azt mondom, hogy mindenki azt kapja, amit másokkal tesz, amit megérdemel (úgy ahogy ez rám és rád is igaz). Szerintem túl nagy hangot kapott a közmédiában és közösségi portálokon a francia gyász.
Én személy szerint nem hiszek abban, hogy egy egyénnek kellene bűnhődnie mások butaságáért vagy gonoszságáért. Nem hiszem, hogy az a tizenéves középiskolás, aki ott volt a koncerten, bármivel is bűnösebb lenne, mint mondjuk egy magyar társa. Ezen kívül pedig csomó olyan ember is áldozat volt, aki nem volt francia, csak egyszerűen ott voltak, rosszkor, rossz helyen… Nekik semmi közük a francia gyarmatosítókhoz.
Legalábbis szívből remélem, hogy nem így működik a világ, mert akkor nem sok értelme lenne az embernek a jóra törekedni a jelenben, ha már úgyis eleve elrendeltetett a bűnhődése valaki olyan miatt, akit soha nem is ismert.
De persze tegyük hozzá, hogy nem vagyok túlzottan otthon spirituális vagy filozófiai kérdésekben, úgyhogy csak a saját véleményemet tudom leírni a témában. Egyébként az eset valóban nagy visszhangot kapott más merényletekhez képest, ebben igazad van. Szerintem maga a helyszín az, ami leginkább sokkolt mindenkit, hiszen ahhoz már „hozzászoktunk”, hogy Szíriában nem vagy biztonságban, de Párizssal kapcsolatban ez eddig nem volt így… 🙁
Szia Anni!
Szerintem egy boldogság blognak a boldogságról kell szólnia. Az élet természetes velejárója a veszteség és itt most nem az eröszakra gondolok. De mindenki fájdalmát nem cipelheted a válladon. Szerintem ilyenkor a legtöbb amit minden nem közvetlenül érintett személy tehet az a részvét nyilvánítás. Senki nem fog azért beszólni mert ma vagy holnap nem lesz bejegyzés csak egy fekete ablak helyettük vagy a posztban csak egy szál gyertya lesz.
Mindenkit megrázott ami történt és valóban nehéz ebböl tovább lépni, de a TE Blogod segíthet ebben.
Azzal segíthetsz ha a szépre emlékezel, és ha arra buzdítasz mindenkit osszák meg a szép történeteiket.
Párizs szép mindig is az volt és az is marad különleges és szép.
Lásd: Az ördög prádát visel címü filmben is hogy csodálkozik a lány Andy amikor megérkezik Párizsba. 🙂
…… és így megy tovább a napi boldogság.
Fel a fejjel :-):-):-)
Puszi
Tündi 🙂
Szia Tündi! Rég nem írtál! Köszi a hozzászólást, kedves Tőled! Igen, az ember mindig oda lyukad ki, hogy a szépet és a jót kell látni – a nap végén mindig én is ezt gondolom. Még akkor is, ha néha szó szerint úgy érzem, hogy az ember ott áll a tátongó sötétség közepén egy fáklyával a kezében, és maga körül suhingatva próbálja távol tartani mindazt a rosszat, ami körülveszi… Igen, kellenek a pozitív gondolatok – egyébként nekem is sokat segít ebben a blog! 🙂