Verseny: kényszer vagy élvezet?

2015. szeptember 11.

boxAmióta az eszemet tudom, utálom a versenyhelyzeteket. Még akkor is, ha ezt mindig is nehezen ismertem be magamnak – másoknak meg végképp. 😉

Hiszen már az én gyerekkoromban sem volt „menő” kihúzni magad a versenyből. (Hát még most! Szegény gyerekek!)

Általánosban lelkesedni kellett a kidobósért (amit utáltam, mert soha nem volt labdaérzékem), középiskolában pedig heti több alkalommal kellett (volna) teljes átéléssel kosár- vagy kézilabdázni.

Annak ellenére, hogy mindig is szerettem a sportot, és nem tartoztam a kétballábasok táborába, mégis szorongva vártam, hogy vajon hányadiknak választanak majd a csapatválogatásnál (vagy csak az utolsó, futottak még kategóriaként kerülök be a csapatba?). Mikor ülhetek már le a kispadra, hogy csak szemlélőként vegyek részt a „tortúrában”?

A röplabda volt az egyetlen, amit élvezni is tudtam (ebben persze jobban is teljesítettem), de mikor iskolabajnokságon kellett részt venni, ahelyett, hogy élveztem volna a meccset, inkább folyamatosan rontottam amiatt, hogy túlizgultam a helyzetet.

Pedig folyamatosan sportoltam: jazz balett, művészi torna, szertorna, aerobik vagy lovaglás volt terítéken.

Érdekes módon mindig azokat a sportokat választottam, ahol hobbi szinten sem a versengés volt az első, hanem inkább az egyéni, saját magadhoz hasonlítható teljesítmény.

A főiskolán aztán új élet kezdődött, felköthettem a gatyát. Az állami gimnáziumi létből belecsöppentem egy nemzetközi üzleti szemléletű intézménybe, ahol a verseny volt az egyik legmagasztosabb eszmény.

Akár egyéniben, akár csapatokban dolgoztunk, az volt a cél, hogy megmutasd, miben vagy a legjobb, és persze mitől lehetsz jobb, mint a többiek.

competitionEkkor tudatosan kényszerítettem magam, hogy nap mint nap kilépjek a komfortzónámból: prezentációkat készítettem és adtam elő, különféle tárgyakhoz kapcsolódó versenyeken vettem részt.

De mindez őrült energiákat igényelt, hiszen legbelül egyáltalán nem erre vágytam.

Persze, a csoportos munkát én is élveztem, ugyanakkor kiállni mindenki elé, és megmutatni, hogy mit tudok, mindig is nagy stresszt jelentett számomra. Néha úgy éreztem, én vagyok az egyetlen, aki így érez, ezért szándékosan próbáltam magam megváltoztatni.

Tény, hogy nagyon sokat profitáltam ebből a helyzetből, és büszke is voltam magamra.

Ugyanakkor csodálattal tekintettem azokra, akikből ezek a versenyhelyzetek még sokkal jobbat hoztak ki az átlagnál. Mindeközben én arra koncentráltam, hogy 120%-ot hozzak, mert a stressztől tuti, hogy legalább 20-30%-kal rosszabb eredményre számíthattam.

Azt kell, hogy mondjam, a mentalitásom a tudatos „átnevelésemre” tett erőfeszítéseim ellenére sem változott gyökeresen.

Ugyanis a munkahelyeimen sem szerettem azokat a helyzeteket, mikor foggal-körömmel kellett harcolni akár az igazamért, akár azért, hogy bizonyítsam, én vagyok a jobb (sokszor konfliktusok árán!).

Mindig azokat a szitukat értékeltem, amikor megmutathattam, hogy kemény munkával és kreativitással mit tudok kihozni magamból (vagy egy munkából). Mindenkitől függetlenül – esetleg együttműködve, de semmiképp sem versenyezve.

competition2Tudom, ez a mentalitás nem éppen passzol a mai világ és versenyszféra szellemiségébe.

Erre én is gyorsan rájöttem, és bár próbáltam fejleszteni ezt a hiányosságomat, a versenyt soha nem tudtam megszeretni.

Vajon miért van az, hogy egyesen szárnyalnak versenyhelyzetekben, mások viszont küzdenek, hogy nyújtsák az átlagot?

Valószínű ez azzal van összefüggésben, hogy ki mennyire érzi magát jól a bőrében a verseny folyamán. Ki mennyire van ilyenkor elemében.

Többször olvastam már olyat, hogy egy sikeres embert megkérdeztek, mi a titka, és erre a válasza az volt, hogy semmi más, mint az állandó győzni akarás – minden és mindenki felett. Ha! Na, ettől nekem borsódzik a hátam, pedig tudom, hogy a legtöbb élsportoló és „híresség” valóban így érez.

Mikor megnézek egy-egy tévés vetélkedőt vagy tehetségkutató műsort, sokszor eszembe jut, hogy micsoda rémálom lenne szerepelni benne. Hihetetlen számomra, hogy mások egymást tapossák, hogy bejussanak és esélyt kapjanak.

Bármennyire is fura számomra elhinni, de van, akit egy ilyen felfokozott helyzet boldoggá tesz – hát még, ha ő kerül ki győztesként. Engem viszont rettenetesen frusztrál, és a legkevésbé sem érzem magam boldognak tőle.

Mondom mindezt én, aki már harmadik futóversenyére készül. 🙂 

És ez az eddigiek közül a legnagyobb téttel bíró: itt a legnagyobb a táv, és ráadásul váltóban indulok, azaz nemcsak a saját teljesítményemért, hanem a másik eredményéért is felelős vagyok.

Nem mondom, hogy nem izgulok, sőt. Ilyenkor hajlamos vagyok mindent túlparázni.

Kezdve az alap kérdésektől, hogy „Vajon milyen idő lesz? Mit vegyek föl? Hordjak bokaszorítót? Hallgassak zenét? Hol álljak meg inni? Mit egyek reggel?” egészen odáig, hogy „Mi van, ha nem találom meg a váltótársam, és értékes perceket vesztegetünk el?” Vagy az olyan rémálomszerű gondolatok, hogy „Mi van, ha beér a busz (mely a minimális iramot diktálja), és fel kell szállnom?”

raceAkkor most joggal kérdezhetnéd, hogy mi a büdös francnak jelentkezem futóversenyre.

Rájöttem, hogy szükségem van a folyamatos kihívásra.

Ami azt jelenti, hogy magamra erőltessek olyan helyzeteket, melyekben szükségszerű, hogy kilépjek a komfortzónámból.

Persze némi morfondírozás után megállapítottam, hogy számomra egy ilyen versenyhelyzetben sem az a lényeg, hogy másokat „lenyomjak” (haha, nem mintha jelen állapotomban ez tömegeket fenyegetne), hanem hogy saját magam felülszárnyaljam. Hogy saját magammal megküzdjek.

Izgulósabb pillanataimban ez már-már súrolja a mazochizmus határait, ha viszont épp aránylag nyugodt lelkiállapotban vagyok, akkor örömmel gondolok a nagy napra.

Te szereted a versenyt? Boldoggá tesz, ha jobb vagy másoknál? Vagy elsősorban Te is saját magad felülmúlásán munkálkodsz? Eszedbe jutott már az, hogy ez a tulajdonságod mennyire meghatározó pályaválasztás folyamán?

Huh, jó sok kérdés. Ha van kedved, oszd meg a gondolataidat Te is! 😀

Fotók forrásai sorrendben: improveit360.com, frankdeardurff.com, tweakyourbiz.comwomansday.com

Oszd meg Te is a boldogságot!

    6 hozzászólás

    1. Kedves Anni!
      Velem is ugyanaz volt iskolás koromban, mint veled. Szerettem sportolni, de nem szerettem versenyezni, csapatjátékot játszani. A felsőoktatásbeli élményeim is megegyeznek a tieiddel. Én is elindultam tanulmányi versenyen, holott nem igazán volt hozzá kedvem, de bizonyítani akartam magamnak és végül még az országos versenybe is bejutottam Ott viszont egy örök élményű kudarcot szereztem. =( De mégis azért jó érzés, hogy megcsináltam. Annyival is több lettem. Azonban tapasztalatom szerint a legnehezebb verseny az álláspiacon van. Ha nem vagy talpraesett, nagy dumás, lehengerlő és a többi, már nem is fontos mi van a fejedben. Pedig egy introvertált személyiséghez sokkal több pozitív tulajdonság tartozik. Szerintem.
      Nagyon sok sikert kívánok a futóversenyhez!

      • Ha az ember megpróbálja a versenyt, akkor elmondhatja magáról, hogy ő legalább megpróbálta. És ez nagyon sokat jelent! Nem hiába mondják, hogy a részvétel a fontos, nem a győzelem. Ez sok esetben érvényes.
        Az álláspiacon is nagyon nagy a verseny, de ott valóban csak az a nyertes, akit kiválasztanak. Ettől függetlenül minden egyes állásinterjúval tapasztalatot szerez az ember.
        Egyáltalán nem vagyok extrovertált típus, de az interjúkon azért igyekszem összeszedni magam, és megmutatni magamból minél többet. Hiszen ez alapján a beszélgetés alapján tudnak dönteni arról, hogy megfelelek-e az igényeiknek. Ilyenkor tényleg a legjobb arcát mutatja az ember, és igyekszik kidomborítani a pozitívumait. Ennek ellenére rendszeresen megkérdezték tőlem, hogy mi a gyengém, amire ugyanúgy készültem válasszal – fontos hogy legyen erre is jól megfogalmazott válasza az embernek. 😉
        Köszönöm szépen a bíztatást, a futóversenyt teljesítettem! És sokkal jobban, mint gondoltam volna!! 😀

        • Gratulálok! 🙂 Egyébként ez is egy tipikus jelenség, hogy az ember kevesebbet gondol magáról, aztán kiderül, hogy sokkal többre képes, mint gondolná. Csak így tovább! 🙂

    2. A versengés soha nem volt az én világom. Sőt a nyílt konfrontációt sem szeretem és elkerülöm, ha lehet. (Más kérdés, hogy a foglalkozásom renszeresen kényszerített ilyen helyzetekbe.) Valóban a versenyről manapság a munkahely, és a munkahelyért vívott harc jut az ember eszébe. Elmúltak már azok az idők amikor valaki első munkahelyéről ment nyugdíjba. De számomra az állás interjúk világa is abszurd. Ott olyan “produkciót” kell nyújtani, ami hosszú időre meghatározza az álláskereső jövőjét!
      A futásról már nagyon sok jót hallottam. Sokak esküsznek rá, hogy nemcsak az akaraterőt edzi, hanem friss gondolataik támadnak, a feszültség elszáll belőlük, és igazi szenvedéllyé válik.

      • A futás akaratformáló ereje valóban zseniális. Elkezdeni iszonyú nehéz, a mélypontokon továbblendülni ugyancsak nagyon nehéz. De ha egyszer ráérzel az ízére, akkor abbahagyni is nehéz!! 🙂

    Hozzászólok

    Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

    *

    Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információk...

    Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

    Bezár