Észrevetted már, hogy az embereket rend szerint sorolhatod „boldog” vagy „boldogtalan” kategóriába, attól függően, hogy általánosságban milyen a hozzáállásuk az élethez?
Ez alatt most nem azt értem, hogy valójában mennyire boldogok egy adott pillanatban, illetve általában.
Inkább úgy értem, hogy miként kezelik a felmerülő problémákat, mennyire tudnak „boldogulni”, mennyire képesek annak örülni, amijük van. A legtöbb esetben ez a boldogságszint összecseng azzal, hogy az illető mennyire optimista vagy pesszimista beállítottságú.
Az egyszer biztos, hogy boldog emberek társaságában lenni sokkal szórakoztatóbb és felemelőbb, mint boldogtalanokéban. Utóbbiak hajlamosak saját „nyomorukat” a másikra kivetíteni, és a körülöttük levőket is minél lejjebb húzni az elégedetlenség, a panaszkodás, a rosszkedv ingoványába.
Lehet, hogy a vidám, mindig elégedett emberek sokakat idegesítenek, de vonzzák is egyben az embert.
Hogy miért? A válasz erre nagyon egyszerű. Mert több bennük az energia, az életvidámság, a jókedv, a bizakodás és a lelkesedés. A legtöbben irigylik őket, és azt kívánják, bárcsak bennük is lenne erő ahhoz, hogy minden napot bizakodva, jókedvűen kezdjenek el.
Ezek az emberek fel merik vállalni, hogy jól érzik magukat, de persze sokat tesznek is érte, hogy így legyen. Ha erre az a válaszod, hogy „Könnyű neki…”, akkor hidd el nekem, hogy sokkal több energia boldognak, pozitívnak lenni, mint negatívnak és megkeseredettnek. Ez tény – még akkor is, ha a „boldogtalanok” ezt nem így látják. (Ezen minden nap „dolgozni” kell, még akkor is, ha az ember legszívesebben pont ellenkezőleg tenne.)
Tegyük fel, hogy a „boldog” kategóriába tartozol, vagy legalábbis mindent meg szeretnél tenni érte, hogy az legyél.
Próbálsz pozitívan állni az élethez és annak kisebb nagyobb bökkenőihez, s tudatában vagy annak, hogy ha jól akarod érezni magad, akkor úgy is kell tenned.
Ekkor jönnek azok a boldogságvámpírok, akik mintha nem látnának más életcélt maguk előtt, mint hogy mások napját megkeserítsék. Elégedetlenek a világgal, de leginkább önmagukkal, és az ebből fakadó frusztrációt másokra vetítik ki.
Mintha nem tudnának mást csinálni, csak panaszkodni, kritizálni, pletykálni, tekintet nélkül arra, hogy milyen helyzetben vannak (nem kell ahhoz nagyon rossz anyagi vagy egészségügyi helyzetben lenni, hogy valaki panaszkodjon – sokan boldogan ellennének ezeknek a boldogságvámpíroknak az adottságaival!).
Ha még „lejjebb süllyedünk” egy szinttel, akkor találkozhatunk olyan boldogságvámpírokkal is, akik udvariatlanok vagy kegyetlenek, mások kárában lelik örömüket, szeretnek mindenkit zavarba hozni, szekálni és/vagy ledorongolni. Ezeknek az embereknek is nagy problémájuk van saját magukkal. Ebből kifolyólag szeretnék, ha más sem érezné jól magát a bőrében.
Az a legrosszabb, hogy ezek a boldogságvámpírok nemcsak megkeserítik az ember napját, hanem még rá is ragasztják az emberre a negatív hozzáállásukat. Sokszor azon kapom magam, hogy az ő jelenlétükben én is hajlamosabb vagyok a panaszkodásra, a kesergésre – mintha csak szégyellném, hogy nekem nincs okom panaszra.
Volt nekem egyszer egy ilyen kollégám. Soha senkivel nem volt gondom a munkahelyeimen – erre közvetlen munkatársnak kaptam egy boldogságvámpírt. Akkor erre még nem jöttem rá.
Csak azt vettem észre magamon, hogy azon stresszelek, mikor kell vele megbeszélésre mennem, együtt dolgoznom. Nagyon szeretett kritizálni, burkoltan bántani – nemcsak engem, hanem másokat is. Egyértelmű volt, hogy szakmai szinten tökéletesen rendben van vele minden – viszont az emberekkel való kommunikáció, a kedvesség finoman szólva sem volt az erőssége.
Voltak olyan napok, amikor szorongva mentem be az irodába, mert már előre féltem attól, hogy mit kifogásol majd a munkámon, és mindezt hogyan hozza majd a tudtomra. Bárcsak akkor tisztában lettem volna az alábbi szabályokkal! Talán akkor könnyebb lett volna magasról tenni az egészre…
Amennyiben teheted, kerüld a boldogságvámpírokat! Ha viszont ez nem lehetséges (mint pl. az én esetemben), különféle tudatos lépéseket kell tenni annak érdekében, hogy az embert ne befolyásolják negatívan, és/vagy ne húzzák föl feleslegesen.
Gretchen Rubin tanácsai erre az esetre a következők:
Ne maradj kettesben a boldogságvámpírral, mert mások jelenléte a legtöbb esetben csökkenti negativitásának fokát. Azaz sok pozitív vagy legalábbis semleges ember jelenlétében nem mer olyan negatívan viselkedni, vagy legalábbis öntudatlanul is „visszavesz”.
Ha lehetséges, kommunikálj vele e-mailen. Sokkal könnyebb a saját érzelmeidet is letisztázni és egy kicsit lenyugodni, majd utána hideg fejjel választ adni, mint személyesen, mikor egy kritikus vagy gonosz megjegyzés célba talál. Így neki is kevesebb lehetősége lesz a negatív arzenál felhasználására, „csak” a megfogalmazással tud operálni.
Ne veszítsd el a humorérzéked. Szinte bármilyen kellemetlen helyzetet megoldhat a humor, ezért fontos, hogy próbáld könnyedén venni a néha nagyon utálatos helyzeteket is. (Bármennyire is tudom, hogy ez igaz, engem mindig cserben hagy a humorérzékem a kritikus szitukban… Csodálom azokat, akik megőrzik a hidegvérüket, és ilyenkor viccelődni tudnak!)
Ahelyett, hogy ellentmondanál a negatív kijelentéseknek, vedd tudomásul őket, majd lépj tovább. Azaz ne kezdj vitatkozni a boldogságvámpírral, mert soknak pont ez a célja. Ha valamit nagyon negatívan kommentál, akkor fogadd el az álláspontját, esetleg jegyezd meg tényszerűen (ha muszáj), hogy mi a Te véleményed, de ne nyiss hosszadalmas vitát.
Ne add be a derekad. Sokkal hajlamosabb az ember panaszkodásra és rosszindulatú pletykára, ha a beszélgetőtársa is így tesz.
De próbálj meg nem lesüllyedni a boldogságvámpír szintjére, és ne feledd, hogy Te mit határoztál el! Hogy pozitívan állsz a dolgokhoz, és nem beszélsz ki másokat a hátuk mögött – akkor tarts is ki az elhatározásod mellett!
Végül a legfontosabb: törődj a magad dolgával. Az ember sokszor nagyon szeretné a boldogságvámpírt felvidítani, jobb belátásra bírni, de hidd el, nem Te leszel az, aki megváltoztatod az élethez való hozzáállását.
Te saját magadat tudod boldoggá tenni, ezzel pedig ő is ugyanígy van. Hiába próbálod megvigasztalni, meggyőzni arról, hogy a világ szép, ha ő erről nem akar tudomást venni.
Ezen kívül még egy fontos tanácsot tudnék hozzátenni a föntiekhez. Lásd a boldogságvámpír jó oldalát is! Hogy ez alatt mit értek?
Ne csak arra koncentrálj, hogy állandóan pesszimista a hangulata, vagy hogy mások háta mögött pletykál, netalántán mindennek a rossz oldalát világítja meg. Azt is lásd meg benne, hogy mik a pozitív tulajdonságai.
Ezzel a stratégiával elérheted, hogy ne csak rossz színben tűnjön föl egy ember a szemedben – hogy meglásd a jót benne még akkor is, ha egyéb tulajdonságai nagyon idegesítenek. Ha ezt a tanácsot megfogadod, akkor a saját helyzetedet könnyíted meg. Ugyanis mindjárt nem érzed majd olyan rosszul magad a társaságában.
Ebben az esetben is érvényes a mondás, hogy minden hozzáállás, illetve nézőpont kérdése. Ne hagyd, hogy kizárólag egy egyoldalú kép éljen benned arról a bizonyos emberről!
Igen megszívlelendőek a fönti tanácsok – és ha tudatosan teszel azért, hogy ezek az emberek ne vegyék el a Te életkedvedet is, akkor biztos vagyok benne, hogy már egy lépéssel közelebb kerültél ahhoz, hogy pozitívan, boldogan élhesd a mindennapjaidat! 🙂
Te még milyen stratégiákat vetsz be a boldogságvámpírok ellen?
Fotók forrásai sorrendben: innen, innen, innen és innen
“Boldogságterv #42: Óvakodj a boldogságvámpíroktól!” - 6 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .
Szia, Anni!
Nekem is van egy ilyen kollégám. Régebben sokszor megpróbáltam győzködni, hogy a világ szép – hiába -, és persze elkövettem jó néhányat a fent felsorolt hibákból, hogy hogyan ne reagáljak a beszólásaira.
Az utóbbi időben egyre jobb a helyzet (bár ez azt jelenti, hogy nem munkatársi a viszonyunk, hanem inkább semmilyen). A lényeg, hogy nincs már napi szintű kötözködés, ruha/haj/lámpafelkapcsolás/ebéd kritizálás.
Nekem az egyik stratégiám (egy barátnőm tanácsára), hogy kitaláltam magamnak egy eszközt, ami megvéd mindentől, amitől félek, ami árthat. Egy másik pedig, hogy mikor valamiért mégis előjön a régi érzés (gyomorideggel munkába indulás), akkor elképzelem őt egy kedves, jó kedvű embernek, és szeretettel gondolok rá, ez agykontrollos technika 🙂
Szerencsére a többi kollégám jó fej, és a munkahelyemet is szeretem a boldogságvámpír ellenére.
Jó tudni, hogy vannak bajtársak, és köszi a tanácsokat is! Igyekszem ezentúl mindig betartani 😉
Úgy látszik a munkatársak vezetik a boldogság vámpír listát. Nálam az jött be, hogy rendíthetetlenül pozitív maradtam az illető irányában. Egy idő után Ő maga is kibillent a savanyú stílusából.
Annamari módszerei nagyon jók, a szeretetteli rágondolás tetszik különösen.
Nekem az anyosom a boldogsàgvàmpir. Régebben én is elkövettem azt a hibàt, hogy megprobàltam jobbkedvre derieni, megvigasztalni. Most màr feladtam, mert ràjöttem hogy ùgyse lehet és csak minket is lehùz magàval. Mostanàban inkàbb kerülöm az olyan témàkat, ahol elkezdhet panaszkodni. Ezt azért is teszem, mert ràjöttem, hogy olyanokat mond, amik kifejezetten kàrosak a gyerekek szàmàra ( pl öngyilkossàgi gondolatok, vagy amikor csùnya dolgokat mond 14 éve elhunyt aposomrol akit én is nagyon szerettem és férjemnek édesapja gyerekeimnek nagyapja , ezért mindenképpen tisztelettel és szeretettel kellene beszélni rola)
Ezért a gyerekeimet akartam a negativ hatàstol megvédeni , emiatt probàlok kissé tàvolsàgtarto de udvarias viszonyt kialakitani vele. Persze eredménytelenül, immàr 20éve… Kôzben felnöttek a gyerekeim, mostanra nagykamaszok, igy némi kritikàval fogadjàk, ha nagymamàjuk hülyeségeket beszél. Nincs ràjuk jo hatàssal az biztos! Nagyobbik lànyomnak is volt egy „majd én megvigasztalom a nagyit, szeretettel kedvességgel…” korszaka, szegény persze akkoràt csalodott, amikor nem sikerült. Annyira kiakadt ezen szegénykém, hogy napokig öt kellett vigasztalgatni. Anyosom negativ reakciojàbol teljesen azt érezte, hogy a nagyi ôt utàlja és nem érdekli mi van vele.
Szoval : ovakodjunk a boldogsàgvàmpiroktol és fôleg tartsuk tölûk tàvol a gyerekeket és a kamaszokat, mert az ö kis lelkükben még kàrt is tehetnek!
Alapvetöen nagyon didàm és optimista vagyok, békés nyugis természetü vagyok , söt azt is mondhatnàm, hogy „nyuszi” vagyok, a csalàdi béke érdekében inkàbb mindig engedek, de anyosom viselkedése miatt felébredt bennem az „anyatigris” és probàlom megàllitani a negativ hatàst, ami felöle jön ( pl. màr évekkel ezelött megmondtam, hogy gyerekek elött nem beszélhet öngyilkossàgrol, gondoljon érezzen amit akar, de ezeket a gondolatait ne ossza meg velünk… persze megsértödött és mindenféle csùnyàt mondott , hogy milyen vagyok…)
Kissé hosszù bejegyzés volt , remélem nem untattam senkit… de nehéz 20 évet pàr mondatban összefoglalni
Gabi
Van egy barátnőm, akinek ugyancsak az anyósa a boldogságvámpírja. A hölgy állandóan panaszkodik, mindenkiről csak rosszat mond a háta mögött, és általában mindenben talál kivetnivalót. Olyan soha nincs, hogy valami tökéletesen megfelelne neki, mindig van valami negatív megjegyzése. Egyszer mikor a barátnőm panaszolta nekem ezt a problémát, akkor ugrott be, hogy erről mindenképp írnom kell! Úgy látszik, nincs egyedül ezzel a problémájával (ő is próbálta mindig jobb kedvre deríteni, de beletörött a bicskája a dologba). Az a véleményem, hogy egészen addig, amíg ennek nincs káros „mellékhatása” (pl. a gyerekekre), valóban nem szabad erőlködni, meg kell próbálni felvenni az „egyik fülemen be, másikon ki” állapotot. Na, de ez az öngyilkossági gondolatokkal való dobálózás a gyerekek előtt azért túlmegy minden határon. Jól tetted, hogy szóvá tetted!!
Én is voltam boldogságvámpír, de ez megváltozott. Hozzátenném súlyos pszichiátriai beteg vagyok, és van pszichológusom is, aki segített. Azt gondolom igenis lehet az ilyeneken segíteni, de talán nem úgy, ahogy a legtöbb ember próbálja. Pl. egy dicsérettel, felé intézett kedves szavakkal. Vagy csak megemlíted közelében milyen jó ez- vagy az, mennyire örülsz valaminek. Ezt nem neki címezve. Vagy nem tudom. Ezzel kapcsolatban, én se tudom pontosan hogy, miként történt. Nálam volt olyan is, hogy egy boltban minden betérő húzhatott egy pozitív idézetet. Ez is jó volt. Az a lényeg nem kell elhinni, hogy mindig ilyen lesz.
Fontos a pozitív hozzáállás, bár tudom, hogy ez nem minden élethelyzetben megy az embernek. Jó, hogy így visszanézve Te is így gondolod ezt, és azzal is egyetértek, hogy a kedvesség csodákra képes!