Hat láb, két szív, egy büszkeség! Ez a Hard Dog Race kutyás akadályfutó verseny jelmondata, ami tökéletesen megfogalmazza ennek a versenynek a lényegét.
Pontosan egy hónapja, szeptember 23-án harmadik alkalommal álltunk rajthoz Indy-vel a Hard Dog Race Base-en, ezúttal Piliscséven.
A Hard Dog Race kutyás akadályversenyek évről-évre egyre nagyobb népszerűségre tesznek szert, ami nem csoda, hiszen egyre többen szeretnék átélni négylábú barátjukkal ezt a semmihez sem hasonlítható, katartikus (valóban az!) élményt.
Az egész verseny egy nagy kutyás buli, ahol szenvedni, izzadni, lihegni és közben persze nevetni is ér. 🙂
Külön imádom, hogy az indulók közül ahány ember (és eb), annyi féle. Tényleg minden korosztály, embertípus és kutyafajta megtalálható a versenyzők között, a teljesen amatőr futótól elkezdve a full profi sportolókig, a gyerekektől a nagyszülőkig.
Arra is van mód, hogy ne csak egyéniben, hanem csapatban (falkában) vagy pároddal hármasban induljatok neki a nagy kihívásnak.
S ha ezek után még mindig nem érted, mi lehet olyan vonzó egy olyan versenyben, ahol az ember sárban kúszva, hajmeresztő emelkedőkön fel- és lefele szenvedi végig magát, akkor olvass tovább!
Hiába volt ez már sokadik futóversenyünk, most is nagy izgalommal érkeztünk Piliscsévre, ezúttal az időjárás azonban kicsit megbonyolította a dolgokat, hiszen szombatra masszív hidegfront érkezett (ami egyébként jó hír a versenyző kutyák szempontjából!), így reggel óta esett az eső.
Ebből kifolyólag több baleset is volt az úton odafelé, az egyik utat le is zárták, így sokan késéssel tudtak csak megérkezni a helyszínre. Emellett a délelőtti eső csúszóssá tette a földet, ami egy 240 méter szintkülönbségű pályán nem kis veszélyt rejthet magában.
Ettől nem kicsit voltam ideges, mert tavaly ilyenkor egy héttel a verseny előtt ment ki úgy a bokám terepen, hogy bokaszalag szakadásom lett. Nem volt rövid ebből a kis „félrelépésből” a felépülés, így most úgy döntöttem, hogy nem kockáztatok, óvatos duhaj leszek: nem a sebesség lesz a verseny folyamán a prioritás, hanem inkább az, hogy vigyázzak magamra, és tényleg élvezzem a közös futást Indy-vel.
Ami bevallom, kicsit fura kijelentés egy 18 akadályokkal tűzdelt, majd’ 6 kilométeres pályán, ahol néha az ember azt sem tudja, melyik felén vegye a levegőt. 🙂
Pedig így van, ezt a versenyt az ember és a kutya is kifejezetten élvezni, s hogy miért is?
Már maga a fergetegesen jó, ugyanakkor izgalommal teli hangulat is magával ragad, ahogyan szép lassan közeledsz a sorban a rajt felé (szakaszosan, kettesével indítják a versenyzőket, a torlódásokat elkerülendő). Aztán a rajt előtt közvetlenül az ember érzi, hogy a pulzusa álló helyzetben is olyan magaslatokban van, mintha már edzőtempóban futna.
Amikor elhangzik a rajt, onnantól kezdve olyan adrenalinfröccsöt kapsz, hogy szinte teljesen kizárod a külvilágot, és nincs más a fókuszban csak a kutyád, Te és a pálya.
Ilyenkor azt sem veszed észre, ha a nagy igyekezetben bevered a fejed, felhorzsolod a térded és a könyököd, vagy meghúzod a karod – mindezekre csak este, vagy másnap derül fény, mert a felfokozott idegállapotban tényleg beszűkül az idő és a tér.
Persze vannak, akik kevésbé komolyan futják végig a pályát, sétálgatnak, beszélgetnek, de a legtöbb induló (köztük én is), a körülményekhez képest igyekszik a legtöbbet kihozni magából.
Ilyenkor derül fény arra, hogy ki mennyi energiát fektetett a felkészülésbe (kutyával és anélkül), milyen kondiban van, no meg mennyi a vér a pucájában. 😉
Ez idén már rögtön az első akadálynál eldőlt, ahol egy vizesárokba kellett a kutyával együtt beugrani, majd onnan kimászni. Ha a kutya nem szereti a vizet, ez probléma lehet, főként, ha az eb nagytestű, ugyanis a verseny során a gazdi ugyan bármikor felemelheti a kutyáját, és átviheti ölben az akadályokon – persze csak ha bírja!
Nálunk ez az opció nem lehetőség, így én csak arra tudtam apellálni végig a menet folyamán, hogy Indy vakmerően követ, bárhová is menjek, és egy kis extra noszogatással követ mindenhová, még akkor is, ha az számára őrültségnek tűnik.
Egyébként ő nem kifejezetten szereti a vizet, de ilyenkor felettébb meggyőző és lelkesítő tudok lenni, így egy kis rásegítéssel mindig sikerül átérnünk a túloldalra. 🙂 Magamon szoktam inkább utólag meglepődni, mert alapból utálom a hideg vizet, az pedig, hogy ruhástul-cipőstül vessem bele magam, mindeddig elképzelhetetlen volt számomra.
Természetesen mindig van számos kúszást igénylő akadály, például alagúton, kutyaházon keresztül, sárban gumikerekek alatt kell átjutni kutyának és gazdinak egyaránt.
Nekünk ez utóbbi jelentett elég nagy kihívást, ugyanis Indy az Istennek nem akart a gumikerekek alatt bepréselődni a sárba, és átkúszni velem. Többszöri felszólításra sem sikerült a feladat, amikor úgy döntöttem, cselhez folyamodom: gyorsan beálltunk a sorba egy spánieles páros után, mivel tudom, hogy Indy mennyire odavan a kiskutyákért.
Mikor a spániel még csak épp átment az akadály alatt (neki nem igazán kellett kúsznia), akkor nagy lelkesen kiáltozni kezdtem, hogy „Indy, nézd, milyen cuki kiskutya!”, és utánuk vetettem magam. Nosza, több sem kellett neki, ő is követte a példám – persze utána nem győztem hálálkodni az előttünk levő párosnak a közreműködésükért. 🙂
Emellett mind a rajt, mind a célbaérés kúszva történik, ami plusz kihívás a rajt idegőrlő mámorában és a táv legvégén, mikor már az embernek jártányi ereje sincs…
Aztán vannak az úgynevezett cipelős feladatok, ahol általában kutyatápos zsákokat, hordókat, vízzel töltött tartályokat kell cipelni, vagy akár súlymellényben kell megtenni egy adott utat.
Nekem sajnos ez a gyengeségem, képtelen vagyok extrém súlyok cipelésére a derekam miatt, így a inkább azt választottam a hordócipelés helyett, hogy megcsinálom a büntetés guggolásokat (általában 30 guggolással lehet kiváltani egy akadályt).
Mindig vannak olyan feladatok is, ahol a nem a kutya van a középpontban, hanem inkább az ember – pl. rákjárás, pókjárás, vagy épp most egy talajjal párhuzamos fémrúdon lefelé lógva, kézzel-lábbal végig húzódzkodás.
Ez utóbbi volt talán számomra a legnagyobb kihívás, mivel nem igazán csinálok saját testsúllyal hasonló feladatokat, mert elég gyenge a csuklóm. Ebből kifolyólag másnap irgalmatlan izomláz volt a karomban, szinte alig bírtam megemelni.
Örök klasszikus még a különféle épített akadályokon, állványokon felmászás/átmászás kutyával, ez bizony nagy odafigyelést és óvatosságot igényel, főként nagytestű kutyával, aki egy pillanat alatt leránthatja az embert. Ilyenkor észnél kell lenni, és tényleg csak a feladatra koncentrálni.
S ami egyetlen Hard Dog Race-ről sem hiányozhat, az a durva emelkedőkön és lejtőkön vezető pálya: ez leginkább azoknak kihívás, akik túlnyomórészt sík terepen edzenek (lásd, mi). Ilyenkor a meredek lejtőn felfelé nem szégyen a séta (vagy inkább mászás?) és egyébként lefelé sem, a balesetek elkerülése végett.
A legnagyobb poén persze az az egészben, hogy a profi canicross kutyákon kívül az ebek többsége hasonlóan reagál ezekre a nehézségekre, mint mi: tehát lejtőnek felfele hülye lesz majd húzni, örül, ha ő is felvonszolja magát, lefelé viszont boldogan rohanna, ami viszont egy életveszély. 😀
Emiatt nagyrészt arról szólt a verseny, hogy felfelé lelkesítve üvöltöttem, hogy „gyerünk”, „tovább”, „futás”, lefelé pedig folyamatosan fékeztem Indy-t, és a „lépés” vagy „állj” vezényszavakat ismételgettem. (A verseny végére konkrétan berekedtem.)
Hihetetlenül büszke voltam az én nem igazán húzós kutyámra, hogy a verseny hevében kb. a táv feléig aktívan húzott, a meredek emelkedőknél határozottan besegített, és egész fegyelmezett volt lefelé a lejtőkön. Mondjuk az utolsó két emelkedőnél már kérdés volt, hogy ki húz kit… 😉
A verseny alatt két olyan pont volt, ahol még dagadozott a mellem a büszkeségtől. Az egyik egy libikókán való átkelés volt, ami agility-s kutyáknak abszolút nem kihívás, de Indy még nem találkozott ilyen akadállyal, és nehezítő tényező volt, hogy együtt kellett átmenni rajta. Kicsit tartottam tőle, hogy megijed, mikor a végén lecsapódik a palló, de olyan tökéletesen kiviteleztük a feladatot, mintha mindig is ezt csináltuk volna.
A másik egy magasított medencébe való beugrás, végigevickélés és kiugrás volt (ami nagytestű kutya gazdiknak már-már a lehetetlen kategóriába tartozott). Ugyanis a kutyust fel kellett emelni, betenni a medencébe, utánaugrani, majd a másik oldalon kiugrani és kivenni.
Az elég egyértelmű, hogy Indy 35 kilóját sehogyan sem tudtam volna beemelni a medence magas pereme fölé, így megkértem, hogy tegye a két mellső mancsát a medence szélére, majd gyorsan megragadtam a hátsóját és egy jól irányzott mozdulattal belelöktem a medencébe. Egy kicsit ugyan meglepődött, de utána tök ügyesen kiugrott (persze megint segítettem a hátsóját tolni hátulról), és óriási örömmel futottunk tovább.
A rekedtségemhez persze az is hozzájárult, hogy minden akadály után, ami számára is kilépés volt a komfortzónájából, hatalmas, kitörő dicséretben részesítettem, no meg más párosokat elhagyva határozottan azt kértem tőle, hogy menjünk tovább, és ne álljunk le haverkodni (egyébként ezt is meg kell a kutyáknak tanulni!).
A célba érés előtt, mikor már túl vagyunk az 5 km-en, és lassan közeledik a „vég”, tényleg úgy érzi az ember, hogy már jártányi ereje sincs, de mégis megy tovább, mert egyre hangosabban hallja a befutókat köszöntő kommentátor hangját és a tömeg moraját, ez pedig arra ösztönzi, hogy mozgósítsa az utolsó morzsányi félretett energiáit is.
Beérkezni a célba leírhatatlan jó érzés, ilyenkor minden gazdi hálával vegyes büszkeséggel simogatja, ölelgeti futótársát, hiszen ők is végigküzdötték magukat a pályán csak azért, hogy nekünk örömöt okozzanak és megfeleljenek. Ez pedig nem kis szó!
Ha még mindig nem vagy meggyőzve, nézd meg a versenyről készült kisfilmet, azt hiszem ez jól kiegészíti az élménybeszámolóm:
Most már talán Te is érted, hogy miért olyan népszerűek ezek a versenyek. Olyannyira népszerűek, hogy hatalmas rajongói tábor és közösség épült a Hard Dog Race versenyek köré, ami nemcsak a koncepciónak, hanem a jó szervezésnek is köszönhető!
Eljutottál a bejegyzésem végére? Van kutyád? Akkor mire vársz még?
