Ez az 1243. bejegyzésem, melyet pontosan 9 év leforgása alatt írtam. Döbbent csend.
Hogy telhetett el 9 év ilyen gyorsan?! Gondolatok, érzések kavalkádja fut rajtam végig, akár egy forgószél, s hirtelen elönt az a sok-sok jó és néha kevésbé jó emlék, melyet az elmúlt kilenc évben a bloggal kapcsolatban raktároztam el magamban.
Az egész azzal kezdődött, hogy valami kreatívba, valami kifejezetten pozitívba szerettem volna kezdeni. Egy olyan projektbe, ami csak rólam szól. Ebben legkedvesebb inspirációm Gretchen Rubin Boldogságterv című könyve volt.
Egy idő után egyre többet és többet írtam, rengeteg ötlet nyüzsgött a fejemben, és nagy terveket szőttem a Napi Boldogsággal kapcsolatban.
Büszke voltam arra, amit letettem az asztalra, még akkor is, ha mindig kételkedtem magamban – jó amit csinálok?
A blog egyre olvasottabb, egyre ismertebb lett – annak ellenére, hogy ebben az időben már gombamód szaporodtak az életmód blogok, és sokkal nehezebb volt „hallatni” az ember hangját az Internet világában, mint mondjuk 5 évvel azelőtt. De a Facebook-on keresztül sok-sok olvasó mégis megtalált, s rendszeres olvasóm lett.
Hittem benne, hogy ahhoz, hogy az ember ismert és elismert legyen, nem kell más, mint hogy jó legyen, amit ír, és igényes legyen a tartalom, amit megoszt. Szerettem volna a Napi Boldogságot minél több emberhez eljuttatni!
Aztán bekövetkezett a nagy változás: a Facebook gyakorlatilag egy fizetős szolgáltatássá vált, s emellett csak nőtt és nőtt az életmód blogok és oldalak száma, mely azt eredményezte, hogy egyre kevesebb és kevesebb emberhez jutott el a Napi Boldogság.
Sőt, mi több! Pár év alatt a boldogság, mint témakör hihetetlen keresett és népszerű lett: hirtelen minden erről kezdett szólni. Könyvek százai jelentek meg, melyek mind-mind a boldogság titkát ígérik, s ha beütöm a keresőbe, hogy boldogság, mostanra már magyarul is oldalak ezrei jönnek fel, melyek ezt a témát boncolgatják.
Az évek múlásával nem csak ezek a változások hatottak a Napi Boldogságra, hanem természetesen az én életem is folyamatosan változott.
Kétgyerekes anyukából háromgyerekes anyuka lettem, majd 3 évvel ezelőtt megérkezett az életembe, az új „szerelem”, Indy, a kutyám.
Indy egy teljesen más világot nyitott meg a számomra – annak ellenére, hogy mindig is állat-őrült voltam, és előtte is volt kutyám, tehát a kutyabarátság nem volt új a számomra. Indy behozta az életembe a kutyás sportok világát, ami teljességgel rabul ejtett.
Elindultunk a dog dancing versenyek világa felé vezető hosszú úton, melynek során elképesztően sokat tanultam (és máig tanulok) saját magammal kapcsolatban. Természetesen egy kutyás sport rengeteg energiát és időt igényel, ha az ember szeretné jól beleásni magát (aki ismer, az pedig tudja, hogy én az a valamit jól vagy sehogy típus vagyok…).
Így szép lassan elérkeztem arra a pontra, hogy a blog írása már meghaladta az energiámat – nemcsak azért, mert időm nem volt rá, hanem talán mert elapadt a motiváció is…
Megfogyatkoztak az olvasók, elfogytak a hozzászólások, úgy éreztem, hogy a világháló üvöltő kavalkádjában én csak egy kis porszem vagyok, akinek nincs kedve azért küzdeni, hogy észrevegyék.
Úgy éreztem, hogy a sokszor szinte emberfeletti energia, amit a blogba tettem az évek folyamán, a semmivé foszlik, mert senki nem kíváncsi arra, amit írok és gondolok. (Természetesen voltak azért hű követőim, nekik ezúton is nagyon köszönöm, hogy végig velem tartottak és máig tartanak – ha Ti nem lennétek, már nem írnám ezt a bejegyzést sem!)
Számomra a blogolás soha nem arról szólt, hogy reklámozzak, PR-t csináljak magamnak, órákat foglalkozzak azzal, hogy minél olvasottabb legyek. Egyszerűen nem tudtam és akartam az energiáimat arra áldozni, hogy népszerűsítsem magam.
Ez a blog mindig arról szólt, hogy a kreatív energiáimmal másoknak örömöt adjak, és ezáltal saját magamnak is.
De ez az öröm megkopott, ahogy szép lassan döbbentem rá arra, hogy szélmalom harcot vívok egy olyan világban, ahol sokszor nem a tartalom a fontos, hanem a kapcsolatépítés. Ahol egy promókódot reklámozó, mélyen dekoltált maca több lájkot kap, mint egy értelmes, tartalmat nem nélkülöző poszt.
Elfáradtam. Ezzel párhuzamosan jött pár év, mikor nehéz volt mindent a rózsaszín szemüvegen keresztül látni – néha már-már a „mission impossible” kategóriába esett ez a gondolkodás. Ekkor tapasztaltam meg, hogy milyen nehéz akkor a jót látni a dolgokban, ha egyébként az ember baromira nincs jól (ami egyébként nagyon jó lecke volt!).
Szép lassan újra felöltődtem kreatív energiával, s most újra itt vagyok, tettre készen! Ezúttal viszont nagyszabású tervek nélkül.
Ehelyett inkább visszatértem a kezdetekhez: írni, alkotni elsősorban a magam, és persze mások örömére, de nem mindenkinek megfelelve.
Hiszek benne, hogy sokszor fontosabb, hogy az ember örömét lelje az úton a cél felé, s ne csak a végállomáson járjon az esze, hanem közben érezze jól magát. Ezt nem olyan rég kezdtem kapiskálni, és bevallom őszintén, számomra ez egy olyan felszabadító gondolat! Te mit gondolsz erről?
Nem akarok Google statisztikákat bújni arról, hogy egy-egy bejegyzésem hányan látták. Nem akarok másokkal a figyelemért versenyezni, és azon szorongani, hogy ha nem jelenik meg heti 2-3 bejegyzésem, akkor elpártolnak tőlem az olvasók.
Azt ugyan nagyon sajnálom, hogy az írásaim sok olyan emberre nem találnak rá, akinek örömöt okozhatnék velük, de ha hiszek az Univerzum erejében (márpedig hiszek), akkor azt is tudnom kell, hogy akinek igazán nagy szüksége van rá, az idetalál. 🙂
9 évnyi öröm, 1243 bejegyzésbe sűrítve! Ez a nem semmi! (Ahogy Férj mondaná 🙂 ) Ez az, amit senki és semmi nem vehet el tőlem.
Ez kb. 2500 óra boldogsággal eltöltött idő az elmúlt 9 évemben! Most őszintén, kell ennél több?!
Egyedül egy dolgot kívántam még, és úgy tűnik, ez a kívánságom is teljesült: ma reggelre csodás fehérségbe burkolózott a táj!
Ha Neked, kedves Olvasó, csak töredéke jutott ebből a boldogságból, én annak is nagyon örülök. 🙂
Az pedig csak hab a tortán, hogy most jöttem rá, a Napi Boldogság örömnaptár pénteki kihívásavolt, hogy lépjek ki a komfort zónámból! Reggel még azon gondolkodtam, mi is legyen ez a dolog – ennek a bejegyzésnek a megírásával azt hiszem ki is pipálhatom ezt a napot! 🙂 (Megjegyzés: A bejegyzést 21-én írtam.)
Ezúton kívánok Neked nagyon szép, boldog napot, s köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzésem!
Szeretettel:
