Mint azt már rengeteg helyen hallhattad, a hála érzése a boldog élet egyik kulcsa. Hiszen ha hálásak vagyunk a nemcsak nagyobb, hanem apróbb dolgokért is az életünkben, attól jobban érezzük magunkat, optimistábban látjuk a helyzetet, és nagy általánosságban boldogabbak leszünk tőle.
Sőt, egy tanulmány szerint azok, akik tudatosan adnak hálát a jó dolgokért az életükben, azokat jobban kedvelik ismerőseik, több barátjuk van, valószínűbb, hogy másoknak segítenek, továbbá jobban alszanak, és még a fejük is kevésbé fáj. Ezeknek az állításoknak én teljes mértékben helyt adok. 🙂
A boldogságterv pontjaim között a hála fontosságáról már hosszasan írtam, és számos forrásból megerősítést nyert ez a gondolat. Annak ellenére, hogy ez egy tény, és tudom, hogy mennyire fontos, és persze én magam is gyakorlom a hálaadás számos formáját (imádság, szóbeli megerősítés, VasárnaPillanatok gyűjteményem, stb.), mégis úgy érzem, hogy a családommal és az otthonommal kapcsolatban még hálásabb lehetnék.
Hiszen az ember nagyon sokszor van abban a helyzetben, hogy ami mindig is adott volt számára, (vagy amije már huzamosabb ideje megvan), azt természetesnek veszi, egészen addig, amíg nem szembesül annak elvesztésével, vagy legalábbis nem csapja meg az elvesztés komoly gondolata.
Gyakran azonban ez már késő.
„A napok hosszúak, az évek viszont rövidek.” Gretchen Rubin eme kis okossága az első pillanattól fogva beleégett az agyamba, és nem tudom kiverni a fejemből ezt a gondolatot.
Ez a mondás számomra mindennél jobban írja le azt, hogy a napjaink nagy része a hosszadalmas, sokszor fárasztó, unalmas vagy kellemetlen rutinból állnak, melyek csak nehézkesen teszik lehetővé, hogy észrevegyük az örömöket, a boldog perceket.
Például mikor megőrülök a gyerekektől a reggeli készülődésben, és átkozom őket, mert nem hajlandóak segíteni az öltözködésben, vagy mikor ideges vagyok, mert nem úgy megy a szobatisztaságra szoktatás, ahogyan én elterveztem, vagy totál frusztrált vagyok a nappaliban huzamosabb időre felhalmozódó rendetlenségtől.
Ilyenkor soha nem gondolok bele, hogy ezek a boldog napok. Éppen most, úgy ahogy vannak. A napok, melyeket majd egykor úgy emlegetek, hogy életem legboldogabb időszaka.
Hiszen a gyerekek még csak most születtek, de már lassan mindketten óvodába járnak, és eltelik pár év, aztán már azon veszem észre magam, hogy el is költöztek itthonról.
Nagymanónak egyszer elmeséltem, hogy mi az élet rendje, azaz a „felnősz, elköltözöl itthonról és saját családod lesz” koncepciót, és a reakciója annyira aranyos volt, hogy úgy éreztem, akkor és ott szeretném megállítani az időt. Egyszerűen nem tudta felfogni az ő kis négyéves agyával, hogy ez megtörténhet. Nem értette, hogyan lehet, hogy ő egyszer el akarjon költözni, és azon erősködött, hogy ő márpedig soha nem akar minket itt hagyni, és még ha ő apuka lesz, akkor sem akar az apukája nélkül élni. Szinte pánikba esett a gondolattól, hogy ez egyszer bekövetkezik. Bevallom őszintén, hogy egy pillanatra én is. 😀 Azóta is felhozta párszor ezt a témát, de megnyugtattam azzal, hogy addig marad, amíg akar, és amíg jól esik neki (szívesen visszajátszanám neki ezeket a beszélgetéseket, mikor majd 18 évesen melegebb éghajlatra kíván minket…! 😉 ).
Szóval érdekes belegondolni abba, hogy milyen lesz a most érzése a jövőben, amikor már a mostra múltként tekintünk vissza. Szívet szorongató érzés, mégis szükséges néha, hogy az ember megálljon, és ilyeneken merengjen (bár Férj ilyenkor közli, hogy hagyjam abba az érzelgős, melankolikus eszmefuttatásaimat, mert nem tesz jót nekem).
Mégpedig azért szükséges, mert ezek nélkül a „rácsodálkozások” nélkül előfordulhat, hogy nem értékeljük a jelent (eléggé).
Egyébként én nem érzem azt, hogy ne értékelném eléggé a családomat és a szeretteimmel eltöltött boldog órákat. Ebben nagyon nagy szerepet játszik a Napi Boldogság, melynek írása és szerkesztése engem is folyamatosan formál és (legalábbis remélem) a jó irányba terel. 🙂
Mégis érdekesnek tartottam Gretchen Rubin szokásosan praktikus megközelítését a „hálaadás” témával kapcsolatban, mert az a véleményem, hogy fejlődni mindig lehet.
Gretchen egy nagyon egyszerű kis rituálét vezetett be a mindennapjaiba, mely mindig arra emlékeztette, hogy milyen boldog is a jelenben. Ez pedig a következőképp nézett ki:
Minden egyes alkalommal, mikor átlépte a lakásuk küszöbét, azt gondolta magában: „Milyen boldog, milyen hálás vagyok, hogy itthon lehetek.” És ezek után egy pillanatra tudatosan arra gondolt, mennyire szereti a családját.
Ez a kis rituálé egyesekben lelkesedést, másokban inkább ellenérzést válthat ki. Minden attól függ, hogy ki milyen beállítottságú. Azt gondolom, hogy a praktikusabb, rendszeretőbb lelkek könnyebben tudnak azonosulni ezzel az ötlettel. Én nem tartom rossznak, ami azt illeti, lehet, hogy én is kipróbálom. 🙂
Nem tudom, hogy tudatosan, vagy tudat alatt, de szerintem pont ezért szeretem díszíteni különféle díszekkel a bejárati ajtót (kedvenc motívumom a szív és a különféle állatok), és virágokkal a bejáratot. Ezek a „szépségek” mindig arra késztetnek, hogy egy pillanatra átgondoljam, mennyire szeretek itt lakni, és milyen hálás is vagyok, hogy van egy csodás családom, akikkel megoszthatom ezeket a szépségeket (bár Férj nem túl lelkes a dekorálás és kertészkedés terén, munkám gyümölcsét gyakran dicséri, ami jó érzéssel tölt el).
Neked van hasonló, különlegesnek mondható rituáléd? Mikor tudatosan hálát adsz a családodért és a szeretteidért? Akár minden nap?
Fotók forrásai sorrendben: speakerlauncher.com, hqwallbase.com, etsy.com
“Boldog otthon #22: Adj hálát minden nap!” - 1 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .
A hála első hallásra ódivatú fogalomnak tűnik.
Az emberek zöme csak akkor értékel valakit, vagy valamit, ha az már nincs meg, vagy elveszíti őt/azt.
Az is előfordul, hogy mások balsorsa ébreszt rá minket, milyen szerencsések vagyunk. Ezek a kényszerítő körülmények nem kellenének,, ha egyszerűen hálásak lennénk.