Ma februári témaköröm, a boldog párkapcsolat utolsó bejegyzése következik.
A következő tanács irtó egyszerű, már-már túl egyszerű: adj csókot a párodnak reggel, és adj neki csókot este.
Elsőre – valljuk be – ez a „terv” kicsit hülyén hangzik. Miért kellene magam figyelmeztetni arra, hogy megcsókoljam a páromat? És egyáltalán, miért kéne ezt valamiféle szokássá tenni – nem az a csók lényege, hogy spontán legyen?!
Gretchen Rubin azonban ezúttal is elültette a bogarat a fülembe, és gondolkodni kezdtem ennek a „fogadalomnak” a jelentőségén.
Számos kutatás bizonyítja, hogy a csóknak jótékony hatása van a szervezetünkre.
Először is erősíti az immunrendszert, illetve növeli a stressztűrő képességet. Továbbá a csókolózás olyan kémiai anyagokat szabadít föl az agyban, melyek a kötődés, a kényelem és az ellazultság érzetét keltik bennünk.
Ha mindez nem lenne elég, akkor úgy tűnik, hogy a kutatások azt bizonyítják, a rendszeres csókolózás a szervezet rossz koleszterinszintjét is képes csökkenteni.
Azok a párok, akik rendszeresen váltanak csókot, általánosságban elégedettebbek a kapcsolatukkal, kevesebbet veszekszenek, és jobban megértik egymást (logikus).
Tehát a csók mindenképp jó hatással van mind az egészségünkre, mind a párkapcsolatunkra. Itt be is fejezhetném ezt a bejegyzést. 🙂
Azonban a bökkenő, hogy egy párkapcsolat életgörbéjén a csók gyakorisága a kapcsolat élettartamától és persze dinamikájától függően nagyon változó képet mutat.
Mily meglepő, hogy míg a kapcsolat legelején alig tudunk „leszakadni” a párunkról, legszívesebben csak állandóan csókolnánk, ahogy telnek-múlnak az évek, és „immunisakká” válunk egymással szemben, úgy válik a csók egyre ritkábbá.
Ezen kívül az életformánkból fakadó sajátosságok is sokszor nehezítő körülményként állnak a csók útjába.
Például ha egyik vagy mindkét fél feszülten ér haza, akkor nem valószínű, hogy a csókon törik a fejüket, talán inkább automatikusan a nehéz nap részletezésébe kezdenek bele, vagy rosszabb esetben egymás kritizálásába.
Ha az egyik ember fáradtan hazaér, a másik meg épp a gyerekek okozta káosz közepén próbál rendet teremteni, az sem kínál ideális alkalmat a romantikus viszontlátásra.
Ha pedig az egyik ember akkor megy el otthonról reggel, mikor a másik még javában alszik, akkor végképp nincs arra lehetőség, hogy szívhez szóló búcsút vegyünk.
De mindezek a példák még nem jelentik azt, hogy ne csókolhatnánk meg a másikat! Hiszen minden csak akarat kérdése, nem? És az ember arra szakít időt, amit fontosnak talál, nem? 🙂
Nagyon vicces, hogy mennyire magamra ismertem Gretchen Rubin leírásában, aki ezt írja: „Elhatároztam, hogy rendes üdvözlő csókot adok a férjemnek, mikor hazajön – ahelyett, hogy szórakozottan felé intenék a szoba végéből, régi szokásomhoz híven.”
Rám sem jellemző, hogy lelkesen ugranék minden egyes alkalommal Férj karjaiba, mikor megérkezik. Sokszor előfordul, hogy a gyerekekkel viaskodom és még figyelemre sem méltatom. Máskor a blog írásába merülök, és bosszant, ha bármi megzavar eme nagy koncentrációt igénylő tevékenység közben. Olyan is van, hogy bár lenne rá lehetőségem, de csak köszönök, és már folytatom is, amivel épp foglalatoskodtam (pl. házimunka).
Igazat kell megint csak adnom a jó öreg Gretchennek, aki azt állítja, hogy a rendszeres (mondjuk reggeli elköszönős és esti jóéjt) csók nemcsak intimitást ad, hanem azt is lehetővé teszi, hogy az ember valójában odafigyeljen a másikra, és azt az 1-2 percet csak rá szánja, ne mással foglalkozzon.
Ami még ezzel a csók témakörrel kapcsolatban számomra nagyon érdekfeszítő, hogy mennyire más két ember megítélése a testi kontaktussal kapcsolatban.
Van, aki azt igényli, hogy napjában tízszer csókolják meg, folyamatosan fogják a kezét, és a párjához bújva aludjon el. Az ilyen ember vérig sértődik, ha azt érzi, a másik esetleg elhúzódik vagy nyilvános helyen visszautasítja a közeledését. Számára jöhet az intimitás mindig és minden mennyiségben.
Van, aki számára ez inkább egy rémálom. Az ilyen embernek egy-egy simogatás, egy ölelés bőven elég, és általában nem a testi érintés az, ami leginkább kifejezi azt érzelmeket. Ha párja túlzottan „ráakaszkodik”, szinte úgy érzi megfullad.
Vissza kell itt kanyarodnom Gary Chapman „Egymásra hangolva (Az öt szeretetnyelv)” című (egyébként zseniális) művéhez, ami pontosan erről ír: mindenki számára más közvetíti a szerelmet, az érzelmeket.
Ezzel szerintem nincs is semmi gond. A probléma inkább ott van, ha a két fél igényei teljesen mások, és ezt nehezen tudják elfogadni (vagy még inkább: elvárják, hogy a másik változzon az ő igényeikhez mérten).
Érdekes, hogy kezdetben nekünk Férjjel mások voltak az elképzeléseink ezzel kapcsolatban, de valahogy az évek folyamán egy picit alkalmazkodtunk egymáshoz. Én kevésbé lettem „csimpaszkodó”, ő viszont bújósabb lett, mint anno volt. (Khm, kíváncsi vagyok, hogy a „csókos” tervemet vajon milyen fogadtatásban részesíti?! 😉 )
Neked mi a véleményed? Érdemes ilyen kis semmiségekre, mint a reggeli és esti csók (vagy elköszönő és köszönő) külön hangsúlyt fektetni? Vagy a felhozott érvek ellenére úgy érzed, hogy felesleges efféle „apró marhaságokkal” foglalkozni?
Bejegyzéshez felhasznált források: Gretchen Rubin – Happier At Home, Psychology Today – The Kiss Health
Fotók forrásai sorrendben: tumblr, blushbyb.com, happiestaretheprettiest
“Boldog otthon #7: Csók reggel, csók este!” - 5 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .
Mindenképpen érdemes. Mert miért ne lehetne, hogy visszafelé is működjön a dolog, és ha visszahozzuk a korai idők „állandóan csókolgatnám” időszakát, akár még az a csodás, összehasonlíthatatlan érzés is visszajön, mint a kapcsolat elején. 🙂
Egy szájrapuszi nálunk mindig alap reggel és este, de ezek után lehet egy picit hosszabb lesz 🙂
Éljenek a hosszú, romantikus csókpárbajok! 😉
Teljesen egyetértek Nikivel.19 évnyi házasság után a szájrapuszi nálunk is alap, ébredéskor, elalvás előtt, ha valaki elmegy otthonról,- még ha csak a sarki boltba akkor is- , sőt étkezések után is, megköszönve a fini ennivalót. Szóval napjában százszor szakítunk rá alkalmat , hol „csak” puszi, hol „igazi” csók.
Az biztos, hogy ettől mindenki csak boldogabb lesz.:-)
Ez igen jól hangzik, mi még csak 4 éve élünk együtt, de ez a „recept” beválhat 🙂
Én a bejegyzés olvsása óta végzem a „kísérletet” a reggeli, esti puszit illetően. A tapasztalatom az, hogy a fentieken túlmenően a kezdeményező felet is nagyon jó érzések töltik el.