Nem kicsit késtem el az augusztusi és szeptemberi örömök összegzésével… De talán ennek nem csak az az oka, hogy hihetetlenül maga alá temettek a teendőim. Talán épp az is volt a „baj”, hogy olyan sok szép, boldog, örömteli pillanatban dúskálhattam, hogy azok rögzítése teljes mértékben háttérbe került!
Ezt a részét nagyon sajnálom, de azt már kevésbé, hogy mostanában tudatosan esélyt adok annak, hogy megéljem a pillanatot – ne csak készüljek rá, vagy utólag döbbenjek rá, hogy milyen jó is volt valami… Hanem megéljem a maga valójában. Ez a tudatos döntés tükröződik mind a hétköznapjaimban, mind a hétvégéimben.
Szándékosan tolok félre egy-egy feladatot, elintéznivalót, és idézem magamban Gretchen Rubin emlékezetes mondását: „Most van most!”. Akár arról van szó, hogy leüljek meditálni vagy jógázni, vagy feltegyem a lábam egy csésze kávéval a kezemben és igenis beleolvassak egy könyvbe (még akkor is, mikor irgalmatlan sok teendőm lenne!).
Ezzel természetesen sokszor még ráteszek egy nagy lapáttal az elintézetlen teendők listája okozta káoszhoz, de szándékosan megengedem magamnak ezt a luxust.
Igen, megengedőbb lettem magammal szemben sok értelemben, de még így is sokszor kapom magam azon, hogy szigorú vagyok, akár egy hajthatatlan rabszolgahajcsár. 😀 Meg persze olyan is előfordul, hogy utólag érzek magamban lelkiismeretfurdalást, mert valamit nem intézek el időben, mert sokszor „fellázadok” magam ellen, és azt mondom, hogy most van elég…
Ezután a rövidke beszámoló után hadd ajánljam megint figyelmedbe a Napi Boldogság Instagram oldalát, ami tulajdonképpen nem más, mint Anni Instagram oldala. 🙂 Ide ugyanis egész szép számban kerülnek fel az értékes, boldog pillanatok és gusztusos ételfotók – minden, ami boldoggá tesz a rohanó, néha mókuskerékre emlékeztető világban. Az utóbbi években az Instagram lett az én kis boldog fotógyűjteményem, ahova ezek a pillanatok kerülnek, néha rövidebb, néha hosszabb leírások, idézetek társaságában.
Úgy döntöttem, nem hagyom „elillanni” az elmúlt két hónap örömeit, hanem egy finom, mézédes, nektárszerű aszúhoz hasonlóan megőrzöm őket. Mint ahogyan megőrzi a jó minőségű desszertbor a nyári napsütést, a kék eget, a már-már szédítően édes szőlőszemek aromáját… Végül lesz belőle egy zamatos esszencia – ez a bejegyzés pedig nem más, mint az elmúlt csodás indiánnyár esszenciája!
Jóga mindenhol! Otthon a lakásban, a kertben, a nyaraláson az erkélyen, a szobában, sőt, még vitorláshajón is! Ahova csak lehet, az elmúlt hónapban magammal vittem a jógaszőnyegem, és rendíthetetlenül leültem, hogy erősödjek, rugalmasabbá és hajlékonyabbá váljak, hogy megnyugodjak, kisimuljak, mosolyogjak, elmélyüljek, lecsendesedjek, hogy kifújjam magam és újra és újra átéljem ennek a csodás mozgásformának a jótékony hatásait. Mindezt Adriene Mishler „társaságában”, aki elmaradhatatlan számomra, ha jógáról van szó. Jól van, na, bevallom, teljesen Yoga With Adriene rajongó lettem!
Családi nyaralás a Balaton partján augusztusban, ami minden évnek az egyik fénypontja. Mert nincs semmi, ami a Balaton hangulatához hasonlítható (mondom ezt azután, hogy voltunk idén a tengernél is nyaralni). Idén kifejezetten sokat volt szerencsénk a magyar tengerhez, talán soha ennyit.
Idén is csatlakoztak hozzánk szüleim pár napra, aminek iszonyúan örültem, ugyanis ritkán adódik olyan alkalom, hogy ilyen sok időt tudjunk egyszerre együtt tölteni.
A szokásos balatoni nyaraláson kívül olyan sok hétvégét igyekeztünk a vízparton tölteni, amennyit csak lehetett – leginkább, mert Férj teljesen beleszeretett a vitorlázásba, ami közben engem is teljesen magával ragadott.
Így esett, hogy a szeptember 1-je előtti pár napot is a Balatonon töltöttük, amire eddig még soha nem vetemedtünk. Most viszont úgy döntöttünk, hogy kihasználjuk még a nyár utolsó napjait!
A gyerekek ennek nagyon örültek, és ők is nagyon élvezték a vitorlázással töltött időt, de azért megvolt annak is az előnye, mikor csak kettesben mentünk ki a vízre. 😉
Ilyenkor nem kaptam agyvérzést már a vitorlázás első „pihentető” tíz perce alatt, mert ilyenkor nem az volt az első komment, hogy „Anya, éhes vagyok, mit hoztunk enni?” vagy hogy „Apa, mikor kötünk már ki?” vagy esetleg az, hogy „Miért kell már megint mentőmellényt venni?” (szigorúan vesszük az idevágó biztonsági szabályokat, így hiába tud úszni Nagymanó, még őt is köteleztük, hogy hordja a mellényt, amíg kint vagyunk a vízen).
Még Indy is eljött velünk kipróbálni, milyen a vízen siklani és a csodálatos balatoni tájban gyönyörködni. 🙂 Na, nekem ez volt a hab a tortán! 😉
Apropó, Indy! Olyan sok minden történt velünk az elmúlt két hónapban, hogy sorolni is alig lehet!
Augusztusban megtapasztalhattuk, milyen is a mély víz, milyen egy dogdancing verseny testközelből! Ugyanis elindultunk életünk első versenyén Békéscsabán. Egy teljes bejegyzésben tudnék mesélni róla (lehet fogok is egyszer!), hogy miként is zajlik egy ilyen verseny, de most csak annyit mondhatok, hogy nagyon elégedett voltam az első szereplésünkkel! Freestyle kezdő osztályban 5. összetett csapatversenyben pedig 2. helyet értünk el, aminek hihetetlenül örültem! 😀
Ez a verseny dömping folytatódott szeptember elején a Haslau an der Donau-ban megrendezett osztrák dogdancing versenyen, ahol hobby open kategóriában indultunk, és írásos illetve szóbeli értékelést kaptam a bíróktól (a kűrünk videóját illetve az értékelést itt nézheted meg!). Nagyon elégedett voltam az ott nyújtott teljesítményünkkel is, főként, hogy sokat kellett utazni a verseny helyszínére.
Természetesen a futás sem maradhatott ki az elmúlt hónapok repertoárjából, még ha csak töredékét tudtam is edzeni annak a mennyiségnek, amennyit előírtam magamnak. Tulajdonítható ez az időhiánynak és sajnos számos alkalommal annak, hogy lábam rendetlenkedett… De amikor csak tudtam, futottam, árkon-bokron, tóparton és mezőn, Férjjel, Indyvel és egyedül.
Míg végül sikeresen befutottam a célba két futótársammal a Hard Dog Race Base 2021-es futamán! 🙂
A tavalyi Hard Dog Race-en eldöntöttem, hogy idén is rajthoz állok. Ezt a célt többszörösen is teljesítettem, ugyanis idén Férjet is rávettem, hogy csatlakozzon hozzánk, így megalakult a „Go Indy Go!” csapat. A mi kis két kétlábúból és egy négylábúból álló csapatunk szeptember 18-án megmutathatta, hogy milyen fából faragták. A majd’ 9km-t és 16 akadályt 1 óra 21 perc alatt teljesítettük, mellyel 68 páros indulóból 14. helyezést értünk el!
Hatalmas volt az örömünk, hatalmas élmény volt – nagyon örültem neki, hogy ezúttal Férj is átélhette ezt a páratlan érzést. Alig várom már a következő megmérettetést, ami már nem sokáig várat magára… 🙂
Addig is dogdancinggel és futással kapcsolatos élményeinkről bővebben az @indythehappyhovi Instagram oldalon olvashatsz, illetve oda kerül föl az a sok szép fotó, amit Indy-ről készítek, aki az én legkedvesebb kutyamodellem!
Augusztusban Törpilla hét éves lett! Nagy nap volt ez számára, már rettenetesen várta, hogy igazi iskolás lehessen. Ezzel párhuzamosan kiesett az első két foga is, így volt nagy boldogság! A mi picike kis lányunk már „nagy” iskolás, el sem hiszem!
Születésnapjára egy iskolás babát kapott, aki kedvenc babájának nővére lett – nagyon boldoggá tette ez az ajándék, amióta pedig megkezdődött az iskola, rendszeresen játszik iskolásat a babáival. Mindig meglep, milyen pontosan tudja leutánozni, amit az iskolában hall. A tanítónénik pontos szavajárását, hanglejtését, gesztikulációját egy az egyben felfedezem a játékában, ami egyik oldalról nagyon szórakoztató, másik oldalról pedig tényleg elgondolkodtató, hogy a gyerekek milyen szinten viselkednek úgy még ebben a korban, mint a szivacsok… Minden információt magukba szívnak, feldolgoznak, elraktároznak…
Büszkén és még mindig kicsit vegyes érzelmekkel, de kijelenthetem: 3 iskolás gyermek anyukája vagyok! Elképesztő, hogy repül az idő, idén Nagymanó a hatodik, Kismanó a negyedik, Törpilla pedig az első osztályt kezdte meg ugyanabban az általános iskolában.
Ennek persze számos előnye van, mint hogy egy helyre kell őket vinni reggelenként, ami nagy segítség. Persze vannak azért hátrányok is, mint hogy a délutáni programokat, különórákat minden eddiginél nehezebb volt összeegyeztetni, ugyanis mindenki máskor végez, máskor vannak különórái az iskolán belül és kívül…
De azt is a legnagyobb megelégedéssel jelenthetem ki, hogy a 3 gyerek 15 különóráját/szakkörét sikerült belepréselni a délutánjainkba, ami nem kis teljesítmény (igaz Excel táblám van arról, hogy mikor hova kell mennem, de az már egy másik történet…). Az a legdurvább az egészben, hogy mindig annak a híve voltam, hogy ne terheljük le a gyerekeket a sok különórával, sallanggal, csak a legfontosabb és legkedvesebb órákhoz ragaszkodjunk… Ehhez képest ez nem tűnik valami minimalista programnak, de ez van.
A Liszt Ferenc Kamarazenekar jótékonysági koncertje Szentendrén, egy szívátültetésen átesett kislány megsegítésére. Anyukámmal kettesben lehettünk ennek a csodás koncertnek a részesei, és hatalmas élmény volt ilyen nagy tudású, ilyen tehetséges zenészek játékát meghallgatni. Ritkán jutok klasszikus zene közelébe testközelből, de ha van ilyen, akkor az nagyon nagy hatással van rám, és igyekszem kihasználni minden percét. Csodálatos volt!
Macskák… csak aki macskabarát, az tudja igazán, hogy mennyire megszínesítik az ember életét ezek a kis állatok. Nálunk mindig történik valami, és az általában Chilivel és Mokkával kapcsolatos. 🙂 Eleve nem lehet ellenállni a kanapén vagy kaparófa tetején összegömbölyödött, selymes bundás álomszuszékoknak, de ha még veszi is a fáradtságot az ember, hogy valóban megfigyelje a viselkedésüket, az extra szórakozást csempészik még a legszürkébb hétköznapokba is!
Azt szeretem legjobban, hogy mikor én kora reggel megérkezem a konyhába, szó szerint letámad mindkét macska, nyávogva, dorombolva, erőszakosan nyomulva követelik a jussukat. Ha viszont néha napján (például hétvégén) kicsit tovább alszom, és a fiúk érkeznek le előttem a nappaliba (akik soha nem adnak nekik enni reggel), akkor a macskák meg sem nyikkannak, és alszanak tovább…
Kertben homokozó gyerekek – úgy, hogy nincs is homokozónk! Muszáj volt kicsit felfrissíteni a füvet a kertben, így egy teherautónyi homok érkezett az egyik nap, melyet beborítottak a kertbe. Több sem kellett Kismanónak és Törpillának, vitték a homokozó szettjüket és nekiálltak várat építeni. Mire két óra múlva kiértem, már épp mellkasig ásták be egymást a hatalmas homokkupacba. Ennek rendkívül örültem, hiszen homok folyt ki minden ruhadarabjukból… De legalább jót szórakoztak! 🙂
Azt hiszem, most az augusztus-szeptemberi esszenciám végéhez értem, és nagyon remélem, hogy a következő beszámolóig nem kell majd ennyit várnod. Neked mi tette boldoggá az indiánnyaradat?
