Elég rég nem léptem le itthonról 2 napra (és 2 éjszakára!), Férj és gyerekek nélkül. Már idejét sem tudom. Ennek ellenére, mikor megláttam pár hónappal ezelőtt a Facebook-on, hogy Lubics Szilvia futó- és jógatábort szervez Lentiben, azonnal értesítettem legkedvesebb futó barátnőmet, Erikát, és egyöntetűen konstatáltuk, hogy ezt nem hagyhatjuk ki.
Lubics Szilvia ultrafutó nevét már régóta ismerem, komolyabb rajongásom azonban nem is olyan régen kezdődött iránta: mikor meghallottam, hogy a híres-nevezetes Badwater 132 versenyen indul.
Nemcsak Szilvi Facebook oldalán követtem az eseményeket, hanem utána is olvastam a versenynek több forrásból, ami így még horrorisztikusabbnak tűnt, mint előtte gondoltam.
A Badwater versenyzői Nevada legforróbb tájain, a Halál Völgy (Death Valley) Nemzeti Park síkságain és hegyvidékén futnak (és gyalogolnak) keresztül.
A 132 mérföldes, azaz 217 km-es táv az USA legalacsonyabb pontján, a Badwater-medencében indul (tengerszint alatti magasság 85 m), majd a Whitney hegységben végződik, 2530 méteren. A verseny távját extrém időjárási körülmények között kell megtennie a versenyzőknek: még éjszaka is lehet 40 fokot mérni a sivatagban, napközben pedig a hőmérő higanyszála elérheti az 50 fokot is!
A versenyzők folyamatos hűtést igényelnek, mert az aszfaltról visszasugárzó hő elérheti a 80-90 fokot. Ez tényleg a világ egyik (ha nem) legkeményebb ultra versenye. A szintidő 60 óra, aki pedig 48 órán belül sikeresen célba ér, nemcsak emlékérmet, hanem egy különleges övcsatot is kap (pénzdíj nincs!).
Röviden ennyit a versenyről, melyet Lubics Szilvia idén női versenyzők közül negyedikként (!) teljesített!
Emellett Szilvi számos más ultra versenyen ért el kiemelkedő eredményt. Például ő a Spartathlon (246 km) koronázatlan királynője, ugyanis hét indulásból hétszer végigfutotta a versenyt, ebből háromszor első helyezettként végzett. Kétszeres UltraBalaton (212 km) győztes, Ultra Milano-Sanremo (286 km) első helyezett. 2016-ban Magyar Becsület Rendet kapott kiemelkedő sportteljesítményéért, ami nem csoda, mert már önmagában a fenti eredmények egészen elképesztőek (további sikereiről és versenyeiről Szilvi oldalán itt olvashatsz).
Szilvia emellett főállású fogorvos és három gyermek édesanyja. Egy olyan személyiség, akivel nem nehéz az embernek azonosulni, főként, ha az illető nő, futó rajongó, és ugyancsak három gyereke van. 🙂
Nem sokkal azután, hogy jelentkeztünk a táborra, megjelent Szilvi Másfél nap az élet című életrajzi könyve, melynek egy dedikált példányával Erika barátnőm lepett meg. Türelmesen kiállta a hosszú sort a WizzAir félmaratonon, hogy én is névre szóló könyvet tarthassak a kezemben. 🙂
Jelenleg a könyv felénél tartok, de már most kijelenthetem, hogy egészen különleges olvasnivaló, és tartogat érdekességeket futóknak/nem futóknak egyaránt, no de azt hiszem a könyvajánló már egy másik bejegyzés témája lesz! 😉
Tehát kellő motivációval indultunk neki a tábornak múlt pénteken, én mégis elbizonytalanodtam.
Először is: az időzítés kicsit sem ideális, ugyanis hetek óta szüneteltetem a futóedzéseimet, visszatérő Achilles-, talp- és sarokproblémáimból kifolyólag (fincsi!). Mikor a tábor előtt egy nappal elmentem egy próbafutásra, csúfos kudarcot vallottam, mert 4 km után vissza kellett fordulnom a lábam húzódása miatt. Teljesen magam alatt voltam.
Az indulás napján pedig bevallom, szinte bepánikoltam, hogy itt kell hagyjam Férjet és a családot ennyi időre (mi van?!). Egy idő után már mindenen idegeskedtem: rendben bepakoltam-e a cuccaimat, a gyerekeknek mindent kikészítettem-e, amire szükségük lesz távollétem alatt, meglocsoltam-e a növényeket, stb. Komolyan mondom, hogy úgy készültem Lentibe, mintha legalábbis egy másik kontinensre utaztam volna! 😀
Mivel nem tudtunk időben elindulni, és Lenti nincs a szomszédban, Erika úgy vezetett célpontunk felé, mint az őrült (ki letépte láncát). Én izzadt tenyérrel szorongattam a telefonom, hogy szorgosan ismertessem őt kb. negyedóránként, hogy a Waze szerint hányra érünk a táborba. (Mindketten megrögzött pontosan odaérő típusok vagyunk, így nem kicsit éreztük magunkat kellemetlenül!)
Egy idő után már nyilvánvalóvá vált, hogy lekéssük a tábor bevezetőjét, ekkor már csak abban reménykedtünk, hogy a bemelegítő futásra odaérünk.
Gyakorlatilag a futás kezdetére estünk be, így miután elfoglaltuk kényelmes szobáinkat a Thermal Hotel Balance harmadik emeletén, magunkra kapkodtunk a futócuccainkat, s már csak annyi időnk volt, hogy lerohanjunk a csapathoz, aki csak ránk várt. Reménykedtünk ugyan benne, hogy késik a program, de mint kiderült, Szilvi hasonlóan áll a pontossághoz, mint mi, úgyhogy ez a reményünk a helyszínen szertefoszlott.
Bár én kivétel nélkül mindig bemelegítek, ezúttal erre nem volt lehetőség, nem volt mese, indulni kellett azonnal. Szilvi azonban biztosított bennünket arról, hogy csupán laza kocogásról lesz csak szó, és rövidke 6 km-ről. Nem lehet az olyan vészes – gondoltam magamban. Ekkor azonban még nem esett le, hogy a laza kocogás mindenkinek mást takar! Elindult a kis csapat, a zuhogó esőben, de egyáltalán nem abban a tempóban, amire számítottam.
Végig attól féltem, hogy megint elkezd majd húzódni a lábam. Valószínű az adrenalin dolgozott, mert semmi bajom nem lett a 40 perces futás alatt, pedig 6:30-as átlagtempóval haladtunk.
Ez jelenlegi állapotomban egyáltalán nem kevés (haladó futó olvasóimat kérem, hogy fogják vissza a hangos kacajt!). Előző nap lassú tempónál, 4 km-nél kellett visszafordulnom!
A futást követően csak arra volt időnk, hogy átváltsuk a vizes, izzadt ruhánkat, és már folytattuk is a kiképzést a jógateremben, ahol Harcz Mária jóagoktató már lelkesen várta, hogy minél több Iyengar jóga pozícióval megismertessen bennünket.
Az első jógaóra végére nem kicsit voltam fáradt, ugyanis majdnem két órán át tartott. Marcsi nagyon sokat magyarázott, és megkövetelte tőlünk a precíz kivitelezést annak ellenére, hogy ez volt az első ismerkedésünk az Iyengar jógával.
Ennyi testmozgás után mennyei volt a meleg zuhany, majd kimerülten slattyogtunk vacsorázni a szálloda éttermébe.
Én előzetesen jeleztem vegán étkezési igényemet, s bár elsőként nem igazán éreztem felkészültnek a személyzetet, de a későbbeikben igyekeztek eleget tenni a kérésemnek, és készültek egy-egy növényi alapú fogással a számomra.
Az első este Szilvi motivációs előadásával zárult (számomra a nap fénypontja volt!), melynek folyamán bemutatott nekünk egy kisfilmet, ami az idén nyáron lezajlott Badwater ultramaraton kulisszái mögé adott bepillantást. (Mi voltunk az elsők, akik részesültek ebben a privilégiumban!)
Leesett állal és megindulva néztem a filmet, és azt hiszem mindenki ugyanígy érzett, mert miután vége lett, másodpercekig teljes csönd volt a teremben, amíg Szilvi beszélni nem kezdett. Legszívesebben tapsolni kezdtem volna, de mivel ez Magyarország és nem Amerika, végül nem tettem (pedig lehet, hogy kellett volna!), bár később azért elmondtam neki, hogy mennyire nagy hatással volt rám ez a rövidke kis bemutató. 🙂
Péntek este Szilvi sokat mesélt összességében az ultra futásról, a Badwaterről és a Spartathlonról is, mi pedig feltehettük a kérdéseinket.
Nagyon meglepődtem, mert ugyan Szilvi az írásai és bejegyzései alapján eddig is nagyon szimpatikus volt számomra, de most teljesen kedves kisugárzása bűvkörébe kerültem. Szilvi kedves, hihetetlenül szerény, ugyanakkor magabiztos személyisége teljesen magával ragadott. Olyan volt, mintha már régről ismertem volna, bár nehezen ment először feloldódnom a jelenlétében, mert olyan tiszteletet érzek személye iránt.
Másnap már reggel 8-kor jógázni kezdtünk, ami nagyon korainak hatott (nem tudtam még, mi vár rám másnap!). Marcsi annak ellenére nem kímélt minket, hogy 11-kor már indult a szombati futás.
Ennek ellenére egyes pózok kifejezetten jót tettek, és igyekeztem az emlékezetembe vésni őket.
Volt, aki nagyokat nyögött a „kínzások” közepette (például Erika barátnőm is), szerencsére én időnként eljárok jógázni, és még mindig aránylag hajlékony vagyok, ezért a legtöbb póznál sikerült megúsznom a szenvedést.
Nem így a délelőtti futásnál, amikor is 11 km-t abszolváltunk a szállodától indulva, gyönyörű erdős, dimbes-dombos tájakon végigfutva. Normál esetben, jó formámban ez nem okozott volna nagy kihívást, bár a kb. 150 méteres szintemelkedés az én sík futásaimhoz képest gyilkos emelkedők.
A mostani állapotom ellenére igyekeztem tartani a tempót már csak becsületből is, bár előzőleg megbeszéltük, hogy ha fájni kezd a lábam, akkor nem erőltetem tovább a dolgot. A lábfájás szerencsére a futás végéig váratott magára, így szerencsésen megúsztam a dolgot – viszont a pulzusmérő övem sebesre dörzsölte a mellkasomat, így meg kellett szabadulnom tőle útközben (már régóta tervezem a cseréjét, mert bekeményedett a műanyag rész, szerintem ez lehet az oka, hogy már többször jártam így vele).
Erikáról azt kell tudni, hogy egy ideje beleszeretett a terepfutásba, így edzéseinek nagy részét hasonló terepen végzi. Ennek folyományaként képes volt mind a 11 km-t vígan cseverészve végigfutni, míg számomra néha a légzés is nagy kihívásnak bizonyult.
Be kell, hogy valljam, nagyon is jól jött az egyoldalú párbeszéd, bár néha kicsit zavart, hogy a választ csak magamban tudtam lejátszani, mert jobbnak láttam nem erőltetni, hogy megszólaljak. 🙂
Bár jó párszor megállt a csapat tapasztalt, edzett fele, hogy bevárja a kevésbé haladó futókat, így valamelyest én is ki tudtam fújni magam, mégis keménynek bizonyultak az emelkedők, és néha tényleg úgy éreztem, hogy a végét járom. Hála az égnek szerencsésen sikerült lefutnom a távot, és boldogan nyújthattam a szállodához érve (ezt meglepően kevesen tették meg egyébként!).
Délután szabad program keretében a legtöbben átmentek a termálfürdőbe, én viszont inkább heverésztem egy kicsit a szobában, mert nem vagyok nagy fürdő rajongó.
Fájdalmasan gyorsan telt a kis szabadidőnk, és máris újabb kétórás jóga következett, ami ugyan jól esett, ugyanakkor kifejezetten fájt a szokásos helyen az Achillesem és a sarkaim. A változatosság kedvéért estére ehhez még térdfájás is társult – mintegy jelezvén, hogy valóban nem vagyok hozzászokva ezekhez az emelkedőkhöz.
Vacsora után megint Szilvi előadása és kötetlen beszélgetés volt soron, ami legfőképp az ultrafutás rejtelmeibe adott betekintést. Minden kérdésre precíz és őszinte választ adott, még akkor is, ha esetleg kevésbé kellemes témákra is terelődött a szó. Megtudtuk, hogyan próbál meg egyensúlyozni a család és a futás között, és milyen stratégiát követ az idegőrlően hosszú versenyek folyamán.
Hulla fáradtan hajtottam álomra szombat este a fejemet, azon stresszelve, hogy vajon a másnapi futáson is részt vehetek-e, mert annyira éreztem a térdemet.
Mivel reggel 7-re (aú!) beszéltük meg az indulást, mindent aprólékosan kikészítettem előző este, és 6-ra be is állítottam az ébresztőt, hogy legyen idő még némi snack elrágcsálására, és folyó ügyeim elvégzésére is.
Az éjszaka borzalmasan telt, mert vagy arra ébredtem, hogy melegem van, vagy arra, hogy fáj a lábam, vagy arra az érzésre, hogy elalszom és lekésem a találkozót.
Az éjszakai pihenésnek és a Mesterbalzsamnak köszönhetően másnap reggel úgy döntöttem, hogy megbirkózom az aznapi távval.
Mivel csupán 5 fokot mutatott a hőmérő, és túl sok meleg holmival nem készültem, szinte mindent magamra vettem, ami nálam volt, de még így sem volt melegem, mikor beültünk a kocsiba, hogy a közeli Lendvadedesre hajtsunk.
Várakozásomnak megfelelően rajtam kívül mindenki vékonyabban volt öltözve, de ez nem térített el az elhatározásomtól, hogy a széldzsekit is magamon hagyom. Az első pár száz méteres emelkedő után nem kicsit volt melegem, bár a későbbiekben még jól jött a plusz réteg.
Ez a 11 km csodás tájon és vidéken vezetett keresztül, ugyanis célállomásunk a lendvai Vinárium volt, így szó szerint átugrottunk egy kicsit Szlovéniába.
Ugyan a kilátó még zárva volt, de így is pompás volt a kilátás, és annak ellenére, hogy felhős, ködös, nyirkos idő volt, nagyon hangulatos volt ez a futás.
Hősiesen álltam a sarat, és a fényképek kedvéért még nevetni is maradt energiám. Hegyről lemenet a futás vége felé már deréktól lefelé mindenhol fájt valami, de csak kibírtam a kocsiig, ahol vártak a tábor haladó résztvevői.
Bevallom, hogy az ezután következő jógát ellógtam, ugyanis képtelen lettem volna csurom vizesen vacogva, fájó lábbal bármit is alakítani a jógaszőnyegen – inkább rendbe hoztam magam, és pihentem valamicskét.
Késői reggelink után búcsút vettünk Szilvitől, Marcsitól és a csapattól, és Erikával egészen hazáig arról beszéltünk, hogy milyen jól éreztük magunkat ezen a hétvégén.
Többszörösen megérte eljönni, köszönet mindenért Szilvinek és Marcsinak – számunkra örök emlék marad ez a két nap! Mindenkinek ajánlom ezt a tábort, aki futó rajongó, és aki szeretne kicsit töltekezni és motivációt kapni az edzéseihez.
Jelenleg kicsit regenerálódom a megpróbáltatások után, de hamarosan újra szeretnék futócipőt húzni, és újult erővel és motivációval „küzdeni”.
Addig is újra belevetem magam Szilvi könyvébe (már alig várom a folytatást), és bőszen figyelem, hogy mikor lesz megint tábor! 😉
Fotók forrásai: Napi Boldogság és Lubics Szilvia
