A zuhanás érzése mindenkiben más és más érzelmeket kelt.
Van, aki irtózik még a gondolatától is, mások viszont keresnek minden adandó alkalmat, amikor átélhetik a zuhanás élményét.
Én valahol a kettő tábor között helyezdkedem el.
Egyrészt rettegek a zuhanástól (sokszor álmodom arról, hogy zuhanok, ilyenkor egy dermesztő, teljesen „lemerevítő” érzés vesz rajtam erőt, és úgy érzem, hogy a rettenettől moccanni sem bírok – így csak zuhanok, és zuhanok…).
Valamelyik nap Nagymanó „meghintáztatott” a játszótéren, és szó szerint könyörögnöm kellett neki, hogy hagyja abba, mert bár józan ésszel tudtam, hogy nem eshetek ki a hintából (jó ég, hiszen gyerekeknek készült, vagy mi a fene?!), mégis olyan érzés lett úrrá rajtam, hogy mindjárt „elszállok”. Nem volt valami kellemes.
Régen – még huszonévesen – imádtam a vidámparkokat, és a félelmetesebbnél félelmetesebb hullámvasutakat. Olyanokat, amiknél a sorban állás közben a szíved a torkodban dobog, és izzad a tenyered. Őrületes magasságból lőnek ki, miközben a lábaid a levegőben kalimpálnak, és tehetetlenül sodródsz a többi sikítozó utassal egyetemben. Vagy több emelet magasságba röpítenek, majd visszacsapódva átéled a szabadesés élményét.
Egy ideje nem volt ilyen élményben részem, és nem igazán tudom, hogy miként is állnék most hozzá.
Talán begyepesedtem? Néha ez is eszembe jut. 🙂
Nem, köszönöm szépen, én nem kérek a zuhanásból, a halálfélelemből. Mert tulajdonképpen nekem nem azzal van a bajom, hogy zuhanok, nem azzal van a gond, hogy feldolgozzam magát a gondolatot: akár több száz méterből esem lefelé. Én inkább attól félek, hogy mi van ha… Mondjuk nem nyílik ki az ejtőernyő…??
Bevallom őszintén, hogy egyedül ez akadályoz meg abban, hogy kivessem magam egy helikopter vagy repülőgép ajtaján, és átéljem a szabadesés felemelő élményét.
Hogy megtapasztaljam, milyen az, mikor zuhansz, és nincs semmi más, mint Te meg a levegő. Vajon ilyenkor 100%-ig átadod magad a pillanatnak? Vagy egy idő után itt is máshol jár az ész?
Töredelmesen bevallom, hogy kicsit irigylem azokat, akik ezt megteszik, és élvezik. Ugyanakkor nem vagyok elég „tökös” – vagy őrült (nézőpont kérdése) – ahhoz, hogy én is megtegyem.
Viszont egy ilyen videót végignézve (főként full-screen!) szinte átélem ezt az érzést. Félelemmel vegyes öröm… Vajon egy-egy ilyen pillanat maga a boldogság?
Te megtennéd? Vagy már megtetted? Ha igen, miért? Kíváncsi lennék a Te érzéseidre is! 🙂
Fotó forrása: adventurerocket.com
“Zéró gravitáció – tiszta öröm vagy őrültség?” - 2 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .
Magam részéről soha nem szánnám magam arra, hogy csak úgy levessem magam siklóernyővel, vagy más alkalmatosságokkal egy szikláról, még ha fizetnének, akkor se! Viszont csodálom azt, aki ezt megteszi. Kedvenc időtöltésünk férjemmel, hogy megfelelő az időjárás esetén felmegyünk a Hármashatárhegyre, ahol több siklóernyős felszálló pálya van, és gyönyörködünk az égbolton kőröző színes ernyők látványában.
Igen, nagyon szép lentről, de ez teljesen más élmény, mint fönt lenni 🙂 Vagy akár végignézni egy ilyen filmet. Gondolom az élmény annak közelében sincs, amit az ember akkor érez, mikor ezt a videót megnézi – pedig nekem már ettől is borsódzik a hátam (jó és rossz értelemben is!). Viszont készülök arra, hogy egy-két éven belül kipróbáljam a légcsatornás repülés élményét, így biztonságosan kipróbálható (akár gyerekeknek is!) a lebegés. 🙂