Egy ideig gondolkodtam azon, hogy megszülessen-e a mai VasárnaPillanatok. Hiszen hazudnék, ha azt állítanám, hogy ezen a héten nem voltam részese boldog pillanatoknak. Ez nem lenne igaz – sőt!
Minden áldott nap történt olyan, ami felvidított, ami megnevettetett vagy egyszerűen csak „voltam” és rácsodálkoztam a természet szépségeire. Sőt, a héten egy nagyon megható házasságkötésnek is részese lehettem.
De a lelkem mindezek ellenére tiltakozik az ellen, hogy ezen a héten a boldog pillanatokról írjak. Egyszerűen úgy érzem, hogy nem tehetem, mert olyan szomorúság ért, ami számomra egyetlen vonással felülírta az összes többi pillanatot.
Elveszítettem egy családtagomat – mondhatnám, hogy örökre elbúcsúztam tőle, de erre valójában nem volt mód. Reménykedem, hogy tudja – hogy tudta –, az utóbbi időben mennyit és milyen szeretettel gondoltam rá.
Ő volt az egyik legkedvesebb, legszeretetreméltóbb és legbarátságosabb ember, akit ismertem. Csak jó élményeim vannak vele kapcsolatban – mindig nevetett, tréfálkozott. Ha rá gondolok, mindig az jut róla eszembe, hogy egészen pici korom óta a mai napig minden egyes találkozásnál olyan istenigazából megszorított, mikor átölelt. Nagyon szerettem ezt a fajta szeretetteljes ölelést.
Most pedig elment, és nincs többé. Én pedig azon eszem magam, hogy mit keres egy boldogságról szóló blogon egy ilyen bejegyzés. Nem lett volna jobb egyszerűen csak nem írni ma? De akkor hogyan is tudod meg, hogy nem azért nem írtam, mert ma nem volt kedvem vagy időm? Én azt akarom, hogy tudd, fontos okból nem írtam. Hogy egy számomra fontos ember miatt nem írtam.
Vannak olyan pillanatok, amikor úgy érzed, tanácstalanul és megsemmisülten állsz az élet legtermészetesebb és mégis (sokak számára) legborzasztóbb jelensége előtt.
Hogy mi az, ami ilyenkor igazán számít? A hit, a szeretet és persze azok, akik Veled maradnak. Azok, akikért élsz. Megmaradnak a múlt boldog pillanatai, melyek tovább élnek mindazokban, akik részesei voltak. Megmarad az öröm, hogy egy jó embert ismerhettél, az élete egy apró része lehettél.
Amikor az utcán gyalogolva a gyerekekért mentem, és rácsodálkoztam a virágzó fák életerejére, az visszhangzott a fejemben, hogy „az élet megy tovább”.
Gyűlölöm ezt a szófordulatot. Olyan ellentmondást nem tűrő, kegyetlen és közönyös. Ez nem igaz, mert az élet azoknak, akik közeli szerettüket veszítették el, egyszerűen nem mehet ugyanúgy tovább! Nem akarom elfogadni, hogy minden ugyanolyan lesz, mint ezelőtt! Nem akarom elfogadni a megváltoztathatatlant. Ugyanúgy él majd az összes többi ember a földön, jön éjre nap és napra éj, csicseregnek a madarak és virágzanak a fák…?!
Szeretem ezt a szófordulatot. Olyan megnyugtató. A körforgásnak minden áldott lélek a része ezen a földön, éljen bárhol és bármikor. Addig nem leszel boldog, amíg ezt nem próbálod meg legalább elfogadni. Felfogni nem biztos, hogy valaha sikerül. De ha elfogadod, akkor békére lelsz. El kell fogadnod, hogy ne tiltakozz a megmásíthatatlan ellen, hogy ne kapaszkodj körömszakadtáig a lehetetlenbe. Ha ez sikerül, akkor megérted, miért is olyan vigasztaló ez a mondat. Ha ez sikerül, érezheted, hogy ott van ő – az ég kékjében, a virágok illatában, a madarak énekében.
Miután ezt felfogod, megszületik benned az elhatározás, hogy erős leszel. Sokkal erősebb, mint eddig voltál, hiszen a lelked mélyén tudod, hogy a legnehezebb pillanatok még hátra vannak. Egészen odáig, amíg Te nem búcsúzol másoktól.
De addig még sok a dolgod: másokat és persze önmagad is boldoggá tenni – élni, ahogyan helyesnek és jónak tartod. Továbbra is becsülni az élet minden apró ajándékát, minden boldog percét. Tiszta szívből szeretni és szeretve lenni.
Menni a saját magadba vezető kacskaringós, göröngyös úton, ahol csakis a szíveddel láthatsz.
„Ó elmém,
Tényleg akarod, hogy boldog legyek?
Akkor hagyd abba, hagyd abba a gondolkodást.
Ó szívem,
Tényleg akarod, hogy boldog legyek?
Akkor kezdj el, kezdj el érezni.”
(Sri Chinmoy)
“VasárnaPillanatok helyett…” - 7 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .
Szia!
Oszinte reszvetem, nagyon sajnalom, ami tortent.
Nekem Anyukam (ahogy leirtam a nevet, megcsorrent a telefon, O hivott 🙂 ) betegedett most meg, es nagyon ijeszto es felrazo a mulandosag gondolata. Ijeszto, mert az ember abban a hiszemben el, hogy meg nagyon-nagyon sokaig ugy marad minden, ahogy most van, es a valtozas messze, azzal majd raerunk akkor foglalkozni, ha elerkezik. Eppen ezert is razza fel az embert az ilyen dolog, mert rajon, hogy nem biztos, hogy van holnap, amikor meg lehet tenni dolgokat, amiket akkorra halasztunk.
Ahogy irtad is, a legtobb es legjobb, amit az ember ilyenkor tehet, hogy megprobalja elfogdani azt, meg ha megerteni nem is tudja, es kihozni a sajat eletebol, onmagabol a legtobbet. Es itt nem a sikerre gondolok, hanem a boldogsagra. Azt hiszem, Te ezzel a bloggal, es ugy alapvetoen, az egesz szemelyisegeddel nagyon jo uton haladsz. 😉
Sok ember ebred „veled”, sokaknak melengeted a szivet ezekkel, az elet apro csodairol szolo bejegyzeseddel.
Ilyen hozzaallassal a rossz kevesbe fajdalmas, a jo pedig szazszor szebb . Es ebben a szemelyisegben benne van az a hozzad kozel allo szemely is, aki most elment, mert biztos vagyok benne, hogy azokkal az eros olelesekkel egy igen eros alapot rakott le benned.
Ennel szebben pedig nem is emlekezhetnel ra.:)
Sok erot es meg sokezer vasarnapillanatot kivanok Neked…es magunnak. 🙂
Kedves Ági! Nagyon-nagyon köszönöm a soraidat, irtóra jól estek! Neked is sok szép, boldog pillanatot kívánok!! 🙂 Jobbulást kívánok az édesanyádnak!
Ugy ertem: maguNKnak 🙂
„Ha ez sikerül, érezheted, hogy ott van ő – az ég kékjében, a virágok illatában, a madarak énekében.” Ez nagyon gyönyörű, én is így gondolok a nagypapimra, és jó tudni, hogy bárhol vagyok, ő lát engem 🙂
Sajnálom a veszteségedet 🙁
Becsülöm az erődet, hogy ezt megosztottad velünk, és kívánom, hogy ezentúl is mind inkább sikerüljön szívből szeretni és szeretve lenni.
Kedves Annamari! Köszönöm, hogy írtál. Az az igazság, hogy én egyáltalán nem érzem magam erősnek. Inkább azokat az embereket csodálom, akik elveszítik a párjukat, a gyermeküket, és tovább tudnak menni, képesek valamilyen szintű elfogadásra, továbblépésre – őket tartom erősnek és fantasztikusnak. Azért igyekszem. 🙂
Teljesen együtt érzek, és annyira a szívemből szóltál. Mi lassan három hónapja éltük át az elfogadhatatlant, de eddig ez a legokosabb dolog, amire rájöttem: Felfogni ezt nem lehet, csak lassan, fokozatosan elfogadni. Most még minden öröm keserédes, de van azért, és ez csodás. És igen, kimész az utcára, és látod, hogy nem szakadt le az ég, az emberek nem mind ugyanolyan szomorúak miatta, egy ideig szörnyű ezt tapasztalni. Egy idő után megnyugtató. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy még inkább kimutatjuk a szeretetünket azok iránt, akik maradtak. Nincs kifogás, most még inkább nincs, hogy nincs időm, kedvem stb. telefonálni, meghívni, átmenni…mert nem tudjuk, mennyi időnk van!
Egyetértek! Még mindig alig fogom fel, de valószínűleg az ember agyában és lelkében egy hosszabb folyamat, hogy tudatosodjon, valaki egyszerűen nincs már többé – legalábbis itt velünk…