Rég volt boldogságterv terítéken, de mára megint „megérett” egy.
Ez a boldogságfogadalom azoknak szól, akik hozzám hasonlóan túl érzékenyek. Könnyen megbántódnak mások velük kapcsolatos visszajelzésein, sőt, képesek napokig azon rágódni, vajon mit is kéne másként csinálniuk?
Soha nem voltam egy kemény csaj, már kisgyereknek is inkább sírós és visszahúzódó voltam, mint nagyszájú és extrovertált.
Irigykedéssel vegyes csodálattal néztem az iskolában azokat a lányokat, akik mindig tudták, hogy mit kell mondani, és nem vörösödtek el tetőtől talpig egy másodperc tört része alatt, mint én. Persze ha szekáltak, azt nem hagytam, sőt! Volt, hogy úgy üvöltöttem valakivel, ahogy a torkomon kifért. De ettől még nem lettem kevésbé érzékenyebb – maximum kevésbé népszerűbb. 😉
Mindezektől függetlenül éltem egy boldog, kiegyensúlyozott általános iskolás életét – tehát panaszra nincs okom! De érdekes azért, hogy felnőtt fejjel, sok-sok év távlatában is vannak olyan bántó megjegyzések, amelyek azóta is a fülemben csengenek. Sokszor eszembe jut, hogy vajon mindenki így van ezzel? Vagy a gyerekkor apró sérelmei szép lassan a múlt ködébe vesznek?
A középiskolában kezdtem kicsit kinyílni, de ott is sokszor az a kérdés járt a fejemben, hogy „mit gondolnak majd mások”? Ekkor már sokszor tudatosan próbáltam kitörni a visszahúzódó szerepkörből, saját komfort zónám határait feszegetve – de nem bántam, mert utólag mindig bebizonyosodott, hogy jól tettem.
Aztán amikor a főiskolára mentem, akkor megfogadtam magamnak, hogy változtatok. Önmagam maradok, de egy nyitottabb, közvetlenebb, bátrabb én leszek. Tudatosan kerestem a helyzeteket, ahol bizonyítanom kellett: ha úgy alakult, kiálltam az igazamért, vagy akár egy egész csoport előtt előadtam a véleményem, és persze minél több emberrel próbáltam megismerkedni.
Mindezek a törekvések egy alaptermészetéből fakadóan nyitott, merész, szókimondó személyiségnek nem mondanak semmit.
De vannak olyanok, akiknek napi szinten harcot jelent, hogy kiálljanak magukért, és asszertíven, túlzott gátlások nélkül viselkedjenek.
Azoknak tényleg fontos, hogy lépésről lépésre kidolgozzák, hogyan tudnának ezen változtatni. Azoknak rendkívül fontos lehet a boldogságukhoz, hogy ne vegyenek mindent a szívükre.
Utólag jöttem rá, hogy valóban lehet tudatosan változtatni önmagunkon. Én tudtam, hogy mi az, ami hiányzik (magamnak) belőlem, és erre rá is erősítettem, még akkor is, ha ettől akkor és ott nem feltétlenül éreztem jobban magam. De a mondás, hogy „tegyél úgy, ahogy érezni akarod magad”, működött!
Szóval valóban sokat változtam az évek folyamán „bátorság” fronton, de az érzékenységem a régi maradt – ami nem túl szerencsés abban az esetben, ha az ember blog írására adja a fejét. 🙂
Ugyanis az egyik fő alapelv, hogy írj, amiről tényleg úgy érzed, hogy írnod kell, ne pedig arról, amiről úgy gondolod, hogy írnod kellene. Máshogy egyszerűen nem megy – nem lehet mindig arra koncentrálni, hogy kinek mi lesz majd a véleménye egy írásról. Meg kell írni, aztán majd meglátjuk…
Az ember reménykedik, hogy másoknak is tetszik, amivel saját maga elégedett, de persze ez hiú ábránd csupán. Már csak azért is, mert mindannyian mások vagyunk. Mindig lesznek olyanok, akik nem értenek Veled egyet (ami egyébként tök jó), akik teljesen mást tartanak szépnek, jónak, helyesnek, a követendő útnak. És lesznek olyanok is, akik ezt úgy juttatják a tudomásodra, hogy nem foglalkoznak az érzéseiddel.
Ami az egészben a legviccesebb, hogy az ember hajlamos arra, hogy a negatív visszacsatolásokat teljesen felnagyítsa magában. Lehet egy bejegyzésed akár ötven ember által kedvelt, ha van öt olyan ember, aki viszont kígyót-békát kiabál Rád. Olyankor csak ezek a bántó megjegyzések, szurkálódások járnak a fejedben.
Persze, tudtam én, hogy az írás és az ezzel járó „megnyílás” ezt a veszélyt hordozza magában, de ezekre a dolgokra akkor sem lehet előre felkészülni. Egy-egy ilyen negatív élmény szó szerint derült égből a villámcsapás. Ilyenkor bénultan pislogsz a képernyőre, és újra meg újra olvasod a Téged érzékenyen érintő szavakat.
Ilyenkor az első reakcióm, hogy megkérdőjelezem saját magam: „Tényleg ilyen rossz az ízlésem?” „Tényleg ilyen hülye vagyok?” „Tényleg ennyire rosszul látom a dolgokat?”
Aztán kényszerítem magam, hogy értékeljem a visszajelzést, és a tőlem telhető legobjektívebb módon eldöntsem, ezt komolyan vehetem-e, azaz kerüljön a kritika témakörébe. Ebben az esetben próbálom feldolgozni, és a magam hasznára fordítani a kritikát.
Ha viszont hatvanadszorra is átgondoltam, és hatvanegyedszerre is oda lyukadok ki, hogy az illető alaptalanul illetett becsmérlő szavakkal, akkor legszívesebben megírnám neki a „frankót”. Hogy milyen jogon szúr le valakit, akit a jó szándék, a kedvesség, a másoknak segíteni akarás vezérelt. Hogy ha nem tetszik, ne olvassa/hallgassa, amit közzéteszek. Hogy már gyerekkorunkban megtanították (már akinek!), hogyan nyilvánítsuk ki kulturáltan a véleményünket…
Ezután jön a következő stádium, amikor úgy döntök, hogy nem válaszolok, mert egyszerűen nem vagyok hajlandó lesüllyedni ennek az embernek a szintjére, nem vagyok hajlandó tovább mérgezni magam az ő rosszindulatával vagy közönyös gorombaságával.
Vannak olyan (jó) napok, amikor ez gyorsan sikerül, és már el is felejtem, hogy vannak, akiknek az élete a céltalan becsmérlésből áll.
Vannak viszont olyan (rossz) napok, amikor felteszem magamnak a kérdést: megéri?
Megéri kitenni a szíved-lelked, megnyílni mások előtt, szeretettel és barátsággal írni, a legjobb tudásod szerint? Gyanútlan céltáblaként várva a következő „csapásra”?
Ilyenkor érdekes módon mindig beesik egy-egy olyan levélíró, aki azt írja, „ne hagyd abba!”, „köszönöm!”, „tetszik amit csinálsz!”. Hú, ilyenkor madarat lehetne velem fogatni, és keblemre ölelném az egész világot. Mert mégiscsak van értelme annak, amit csinálok, van értelme a vívódásnak és saját félelmeim legyőzésének! 🙂
Ha ez Veled is gyakran előfordul, akkor csak azt az egyet tudom javasolni, hogy ne vedd a szívedre!
Menj tovább, és koncentrálj a pozitív visszajelzésekre! Természetesen a kritikát kezeld a helyén, de próbáld meg lepergetni magadról a vészmadarak rosszindulatú károgását. Ne hagyd, hogy Téged is lehúzzanak!
Ha pedig legközelebb megint hasonló helyzetbe kerülsz, próbáld az egészet az „edzésed” részeként felfogni. 🙂
Egy bokszoló sem jut el jó néhány pofon nélkül a győzelemig, és lovagolni sem lehet megtanulni esés nélkül… A sort még folytathatnám. Akkor miért pont ez lenne a kivétel?
Igen, úgy határoztam, hogy megedződöm. Talán még egy kicsit vastagabb bőrt is növesztek. Ettől függetlenül továbbra is várom a pozitív visszajelzéseket, mert abból soha nem elég. 😉
Te hogyan lépsz túl rajta, ha valamit túlzottan a szívedre veszel? Milyen trükkjeid vannak arra, hogy ne vegyél mindent személyeskedésnek?
Fotók forrásai sorrendben: lovespells.me, theheartlinknetwork, sodahead, jokeroo
“Boldogságterv #38: Ne vedd a szívedre!” - 13 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .
Teljes mértékben magamra ismertem az írásban. Mindenkinek jó érzés, amikor kiderül egy-egy gyengeségét jelentő tulajdonságáról, hogy nincs ezzel egyedül. Én most örülök nagyon!
Ha valamit a szívemre veszek (pedig nem kellene), akkor tartom magam – az igazságtalanság ellen még vitába is szállva – egészen addig, amíg egy számomra biztonságos környezetben kisírhatom a feszültséget (például otthon vagy a barátnőmnél egy jó kávé mellett). És persze ilyenkor én is próbálok a pozitív dolgokra koncentrálni.
Köszönöm ezt az írást, csak így tovább! 🙂
Reménykedtem, hogy vannak még páran ezzel a problémával – illetve nyilván jó lenne, ha nem, de legalább vigasztal, hogy nem csak én őrlődöm dolgokon akár napokig. Hááát, nekem is az szokott lenni a fő cél, hogy tartsam magam, de már volt párszor, amikor nem sikerült… Jó, hogy kiállsz az igazadért, mert akkor legalább nem érzed majd utólag, hogy nem voltál elég „tökös”. Te legalább mindent megtettél, hogy képviseld az álláspontodat.
Köszi a bíztatást, az külön jól esett! 🙂
Én – mondjuk úgy túl életem delelőjén – még mindig emlékszem a gimis éveim kezdetére, amikor az osztály kevésbé menő tagjai között voltam. Persze az elit csapat nem kímélt beszólásaival. Később változott a helyzet, és én is ún. „jó fej” lettem. De a mindvégig próbáltam a távolságot a két kaszt között minimalizálni. Ennek a szitunak a durva lényege „A legyek ura” c. regény, amit éppen akkoriban olvastam, és nagy hatással volt rám.
Ami a legszörnyűbb, hogy emlékszem egy-két olyan eseményre, amikor más emberek voltak a szekálás célpontjai, és nemhogy kiálltam volna értük (nem mintha magamért ki tudtam volna mindig állni, és én ne kaptam volna vissza később ugyanezt a piszkálást), hanem még én is a szekálók táborához csatlakoztam.
Nem tudom, ezek az emberek manapság mit éreznek, vagy egyáltalán emlékeznek-e ezekre az eseményekre, de nekem sokszor van lelkiismeret furdalásom.
Szeretném azokat a helyzeteket újra átélni, és kiállni a „kiközösítettekért”, mert tudom, hogy csúnyán viselkedtem. Akkor most lehet, hogy ők is máshogy éreznék magukat… (Persze nem kell itt durva helyzetekre gondolni, szerencsére családias, biztonságos és jó hangulatú iskolába jártam, de az érzékeny gyermeki lélek szerintem sokkal fogékonyabb még az apróbb bántásokra is, mint gondolnánk.)
Kedves Anni,
mar azt se tudom hogy keveredtem a blogodra mindenesetre ugy erzem valami felso ero vezenyelt ide. azota minden nap mosollyal az arcomon olvasom es meg kell hogy mondjam nagy oromomre szolgal hogy vannak ilyen emberek mint te. NE HAGYD ABBA!!!!!! nagyon szeretem a Vasarnapi oromok beszamolodat, az „apro” oromoket amiket osszegyujtesz.a negativ kritikara ne figyelj, vannak es lesznek is. kis zacskoba belecsomagolod es magad moge dobod 🙂 hidd el hogy nagyon sokat segitesz itt a pozitiv hozzaallasoddal ami hoz egy kis napsugarat azoknak az embereknek akik hajlandoak nyitni egy vidamabb elet fele. kivanok neked nagyon sok kitartast ,tovabbi szep es boldog napokat 🙂
Babi, köszönöm a visszajelzésed, nagyon jól esett! Nagyon örülök, hogy tényleg örömmel olvasod a blogot Te is. Fura „csak úgy a világba” írogatni, úgy, hogy nem tudod, vajon kik és milyen érzésekkel olvassák, amiket írsz. De minden egyes hozzászólás közelebb hoz a megfejtéshez. 😉
Huh… Már megint nagyon szuper témát találtál. Számomra nagyon is aktuálisat. Hamarosan elérkezik az idő, amikor öntudatosan, határozottan, extrovertáltan kell fellépnem, és ez nem teljesen tükrözi valódi énemet. Főleg nem azt, ahogy az elmúlt években éltem – boldogan.
Félek a megmérettetéstől. Ténylegesen szükségem van lélekerősítő tréningre, hogy ki tudjak állni a megfelelő módon. Fura ezt így az éterbe kiáltani, de a témád aktualitása egyszerűen kimondatta…
Ezek után remélem, hogy legalább egy hajszálnyit jobb… 😉 Szerintem az is fontos, hogy ezeket az érzelmeket megosszuk a szeretteinkkel (családunkkal és barátainkkal) – nem is értem, hogy ezt miért nem említettem a bejegyzésben?! Úgyhogy a lélektréning mellett esetleg dumáld ki velük is, hátha tudnak egy kis extra erőt csepegtetni beléd! 🙂
Kedves Anni! Azt hiszem én is véletlenül keveredtem az oldaladra, viszont végig olvasva a cikkedet sok emlék tárult újra fel elöttem, és ha nem is ismertem teljes mértékben magamra az olvasottakban, azt el kell ismernem, hogy rengeted mindent a szivemre veszek. Gimiben én nem a szégyenlős, pirulós kiscsaj voltam, hanem az elite banda egyik vezetője, az egész suliban sokat számított az amit csinálok és amit mondok. Pom-pom vezér voltam 4 évig, suli újság szerkeztő és kórúsvezető, de tudom, hogy megharcoltam ezért, de megalázóan másokkal szemben sosem viselkedtem és nem is voltam a gúnyolós tipus. Voltak kritikák, csakhogy a „kemény csajt adva” sose mutattam sértődést, pedig sok mindent a szívemen maradt. Most is így van ez. Mindenki a magabiztos, sportos, sikeres üzletasszonyt látja, viszont legbelül mi van, azt csak én tudom. A leginkább párom megjegyzéseit vagy tetteit veszem a szivemre, napokig is, sokszor nem alszom és éjszaka ezen rágódok vagy sirok. Abból szoktam kiindulni, hogy amit én megtennék egy kapcsolatba, azt gondolom a másik is megtenné: törődés, odafigyelés, megértes, viszont ez nem mindig van így és ez nagyon szokott fájni. Lehet én várok el túl sokat, vagy túl sokat adok magamból és úgyan annyit várnék vissza is. Sokszor erőt vettem magamon és beszéltem ezekről a párommal. A válasza az volt: mindent a szívedre veszel és már megint hülyeségeken akadsz ki.
Szia Evi! Köszi a hozzászólásod! Milyen érdekes, hogy régen – még kapcsolatunk hajnalán – nagyon sokszor éltem át ezt én is. Azon rágódtam napokig, hogy mit csináltam rosszul, bennem van-e a hiba, amikor párom egy-egy megjegyzése nagyon rosszul esett. Volt, hogy napokig őrlődtem, de aztán mindig úgy döntöttem, hogy tiszta vizet kell önteni a pohárba. A legtöbbször én is hasonló választ kaptam, azaz rá kellett, hogy jöjjek, csak én reagálom túl a dolgokat. A mi esetünkben a legtöbbször VALÓBAN én voltam az, aki szerintem „túlgondolta” a dolgokat, és nem a megfelelő következtetéseket vonta le. Persze volt pár alkalom, amikor Férj teljesen meglepődött, hogy egy olyan párbeszéd, ami számára semmit sem jelentett, és két perc múlva napirendre tért fölötte, bennem milyen mély nyomokat hagyott. Ilyenkor viszont elnézést kért, és örült neki, hogy megosztom vele a gondolataim. Szerencsére a párkapcsolatunkban az ilyen „félreértések” már-már kihaltak, mert nagyon jól megismertük egymást, és tisztában vagyunk egymás gyenge pontjaival.
Az ismerősökkel, barátokkal néha más a helyzet, ők még mindig meg tudnak bántani, és utána van, hogy az egész napomat elrontja az az egy megjegyzés, ami elképzelhető, hogy nem is volt szándékos. (Bár még mindig hiszek abban, hogy a bántó megjegyzések mögött sokszor akár tudat alatt igenis van bántás, csak a „bántó” fél ezt maga sem akarja vagy tudja beismerni.)
Ilyenkor próbálok a „nagy képre” összpontosítani, azaz arra, hogy mi a fontos az életben, és egy szó van, ahová mindig kilyukadok, és ez a SZERETET. 🙂 Arra koncentrálok, hogy az illető mennyi mindent megtett vagy megtenne értem, még akkor is, ha vannak közöttünk nézeteltérések.
Ha pedig egy idegenről, vagy akár olyan személyről van szó, akit nem kedvelek, akkor próbálom az egészet félvállról venni, illetve „mentségeket” találni a másik számára: biztosan nagyon rossz napja van, tragédia történt a családban, beteg, nagy gondjai vannak, vagy kisebbségi komplexusa van velem (vagy a világgal) szemben, és azért viselkedik így. Ez általában kicsit megnyugtat. 🙂
Van 2 tippem. Az egyik a kritika feldogozását, a másik a lelkiismeretfurdalást érinti.
A negatív és alaptalannak vélt kritika (természetesen alapos átgondolás után) elengedésére van egy módszerem, ami eddig nekem bevált. Korábban én is nagyon a lelkemre vettem a negatív kritikát, akkor is, ha alaptalan volt. Manapság viszont magamba nézek és átgondolom, hogy jogosan kaptam- e a neg. véleményt vagy sem. Amennyiben nem érzem jogosnak, keresek egy nyugodt helyet, becsukom a szemem, veszek pár méééély lélegzetet és elképzelem, ahogy mindaz, ami megbántott, LEPEREG RÓLAM. A képzeletemben az ilyen kritika (nem tudom miért) mindig fekete színű. Miutàn „lefolyattam” magamról mindezt, veszek ismét pàr mély lélegzetet és felsorolom azokat a pozitív tulajdonsàgaimat, amik a kritikàt ért „területet” ellensúlyozzàk. Aztàn elmondom, hogy SZERETEM MAGAM (itt is kötelező a teljes átélés! :)).
A màsik nekem szintén bevàlt dolog a mások szekálásából származó lelkiismeretfurdalás leküzdésére illetve koràbbi nézeteltérések rendezésére az, hogy levelet ìrtam és elküldtem ezt azoknak az illetőknek, akiket a középisis éveim alatt a viselkedésemmel megbàntottam. Ennek a cselekedetnek nagyon nagy felszabadító ereje van! 🙂
Szia Anni 🙂 jó hogy ezt a bloggot találtam sokat segít mert én jeleneg (vagy és mind mindég) szenvedek azon hogy erzékeny vagyok és túlzottan mindent veszek a szívembe „ami minden szemét” igazaból :/ 15 évesen elég nehez s ezt legyőzni vagy is csak nekem lehet… Az a bajom hogy akkarmit mondanak nekem rosszat ami igazabol hagynom kéne úgy szívre veszem hogy mindjárt sírok… Édesanyam is mondja hogy hagyam ne vegyem a szívre amit mondanak de hiaba kontrállom magamat, az ilyen helyzetekbe egyszerüen csak el kezdek sírni. Mint ahogy mondtad ez egy belső edzés. De jó nehéz edzés. Sokat segítet amit irtal magamba fogom szívni és tovâbb edzeni! Köszönöm szépen 🙂
Örüök, hogy tetszett és segített! Én is érzékeny vagyok kicsi korom óta, de tényleg azt gondolom, hogy tudatos hozzáállással lehet ezen az “átkon” változtatni. 😉 És az anyukám nekem is nagy támaszom, a mai napig azonnal hívom, ha valami bajom van! 🙂