Mindig is imádtam a levendulát. Sok-sok hány évvel ezelőtt csodálkoztam rá először átható illatára a kertünkben, de mikor kicsit jobban beleástam magam az illóolajok világába, akkor bűvölt el igazán ez a fantasztikus virág. Hiszen a levendula nem csak szép, szárazságtűrő, igénytelen, igazi terített asztal a méheknek, s emellett kártevője sincs, hanem nagyon sokoldalú a felhasználása is. No, de erről már írtam egy másik bejegyzésemben, vissza a lényeghez!
Tehát mindig is imádtam a levendulát, s mikor Tihanyban voltunk egyszer a Levendulafesztiválon, illetve levendulát szüretelni, akkor tetőfokára hágott a levendula-imádatom.
Nem sokkal később hallottam először a Kőröshegyi Levendulásról, mely itthon a legnagyobb levendulafarm, viszont soha nem jutottam el személyesen (Férj nem osztozik a virágok iránt érzett szenvedélyemben, egyedül meg nem volt kedvem hozzá).
Először az jutott eszembe, hogy milyen csodás lenne a családot elvinni magammal, és a levendulásban csapni egy családi fotózást, de sajnos ilyen jellegű kezdeményezéseimet a család egyöntetűen leszavazta (hallani sem akarnak semmiféle családi fotózásról – a melegben egy levendulásban pedig végképp nem!).
Később, mikor dog dancingbe kezdtünk Indy-vel és elkezdtem kalandjainkat dokumentálni az Instagramon, akkor jutott eszembe, hogy álomszerű lenne egyszer egy profi fotóssal együtt elmenni egy ilyen varázslatos helyszínre, hogy megörökítsen kettőnket – szerencsére Indy nagyon is lelkes partner az ilyen kalandokban, ő minden ötletemet abszolút örömmel fogadja. 😀
Tavaly háromszor hiúsult meg a fotózás, melyre Gáti Oszkár Dániel kutyafotóst kértem fel, aki előzőleg már készített pár képet rólunk egy futóversenyen. Végül lett belőle egy őszi erdős fotózás, amit nem bántam meg, mert fantasztikus képek születtek (itt megnézheted őket!).
S hogy miért is nem jött össze tavaly a fotózás? Mert nagyon fontos az időzítés a valóban jó képek elkészítéséhez, és sajnos nem voltak ideálisak a körülmények egyik leegyeztetett időpontban sem. Először, mert még nem nyílt rendesen a levendula, aztán mert rossz idő volt a kitűzött időpontban, majd végül lemaradtunk az angol levendula virágzásáról, és én mindenképp olyan időpontot szerettem volna erre a különleges alkalomra, mikor mind a francia, mind az angol levendula virágzik (mindkettőt imádom!).
Idén szerencsénk volt, s azt hiszem az égiek is azt akarták, hogy ez a fotózás megvalósuljon! Ugyan az első időpontot felhősödésre és esőre való tekintettel lefújtuk (naplementében szerettünk volna fotózni, ilyenkor nem igazán előnyös, ha vastag felhőtakaró borítja az eget), viszont a második időpont pont június 24-ére, azaz Szentivánéjre esett, mely Férj 44. és Indy 4. születésnapja!
A reggelt nagy ünnepléssel kezdtük, majd szinte egész nap strandoltunk a Balaton partján, Indy pedig a házban aludt (szándékosan pihentettem egész nap, mert tudtam, hogy este jelenése lesz!).
A család kezdetben nem lelkesedett azért, hogy együtt kompozzunk a déli partra, de aztán nem bánták meg, hogy elkísértek, ugyanis ők a fotózás ideje alatt a Zamárdiban található gokart pályán múlatták az időt (Férj egyik kedvenc időtöltése, a fiúknak nemkülönben).
Maga a készülődés egyébként nem kicsit volt kaotikus, mert baromira elszámoltam az időt (szokás szerint), és az utolsó pillanatban kezdtem zuhanyozni, hajat szárítani, öltözni, közben szendvicset a száma tömni, mert baromi éhes is voltam… A sminkelést később a kompon intéztem a kocsiban, mert arra otthon már nem volt idő (tény, hogy nekem ez nem egy nagy történet, szerintem a kevesebb néha több, ha sminkről van szó).
De mi az, amire egy kánikulai napon szükséged van egy természetben történő kutyás fotózáshoz? A lista elég hosszú volt, két nagy táskát vittem magammal. Az egyikben a saját dolgaim voltak: két váltás szandál, gumipapucs, hajkefe és sminktáska. A másikban Indy jutalomfalatjai (kb. 3 féle), egy nagy üveg víz, itatótál, kutyakefe, kakizacsi. Mivel Indy-t a különféle játékok hidegen hagyják, azt nem vittem magammal, de sok kutyánál ez a befutó a fotózások alatt.
Úgy döntöttem, hogy egy kényelmesebb, pink pamut nyári ruhában megyek a fotózásra, melyet később majd egy alkalmibb, különlegesebb halvány mentaszínű, romantikus ruhára cserélek. Így még azt is vittem magammal egy vállfán (ja, persze hogy sikerült egy baromi gyűrődős anyagból készült ruhát választanom, ez is egy szempont!). Ezt a ruhát és a hozzá való speciális melltartót persze a bokrokban kellett felvennem, ami elég vicces volt, de végül nagy nehezen megoldottam a feladatot. 😀
A fotózást a Kőröshegyi Levendulás zárása utánra időzítettük, már csak egy levendulás jógaóra utolsó elszállingózó résztvevőivel találkoztam, mikor megérkeztem a helyszínre, ahol Dani már várt.
Elég sok fotóshoz volt már szerencsém különféle alkalmakon és apropóból, és azt gondolom, hogy a profizmuson kívül a közös hang megtalálása és a rokonszenv a legfontosabb. Hiszen egy fotózás nem csak arról szól, hogy szép képek szülessenek, hanem arról is, hogy egy élmény legyen, és jól érezzétek magatokat közben.
Dani pont egy ilyen fotós, aki pontos, precíz, ugyanakkor nagyon kedves, segítőkész, és az ember (illetve kutya!) tényleg jól érzi magát a társaságában. Arról nem beszélve, hogy számára is nagyon fontos az, hogy a kutyának is jó emlék legyen a fotózás, tehát mindig nagyon odafigyel arra, hogy ne legyen túl fárasztva, legyen ideje inni, pihenni, stb.
Egy rövid megbeszélést követően nekivágtunk a nagy kalandnak.
Azt kell, hogy mondjam, semmihez sem fogható a naplementében fürdőző Kőröshegy, a több ezer zsongó méhecskével a levendulasorokon.
Először egyébként meglehetősen féltem végigsétálni a rengeteg zümmögő rovar között, de Dani megnyugtatott, hogy ha nyugodtan viselkedem, nem foglalkoznak velem. S láss csodát, így is lett: sem engem, sem Indy-t nem érte támadás, pedig tényleg több száz méh volt körülöttünk a képek készítése közben.
Mindenhol csodálatos lila szín, amerre csak a szem ellát, és a levendulamező átható, szinte megrészegítő illata, mellyel egyszerűen nem lehet betelni! Talán nemcsak az irgalmatlan melegnek, hanem a levendula nyugtató hatásának is betudható, hogy Indy lomhább volt még a szokásosnál is, így annak ellenére, hogy végig nagyon együttműködő volt, nem volt vele könnyű dolgom.
Egy ilyen fotózás mind a gazdi, mind a kutya számára szórakozás, de „munka” is egyben, hiszen a kutya folyamatosan feladatban van, nem arra sétál és futkározik, amerre éppen szeretne, hanem arra kérem, hogy bizonyos feladatokat végezzen el, fogadjon szót.
Indy ehhez teljesen hozzá van szokva, hiszen szinte minden nap tréningezünk, és a versenyeken is nagyon fontos a koncentráció, úgyhogy szerencsére ez nem okozott gondot. 🙂
Végül úgy döntöttünk, hogy váltogatjuk a feladatokat (különféle trükkök, mint pl. nyuszi, karon átugrás, két lábra állás) és a pihentető részeket, mikor egyszerűen csak leültünk egymás mellé, és csodáltuk a tájat. Ez a stratégia vált be legjobban mindkettőnk számára, miközben bejártuk a teljes levendulást.
Alapvetően angol levendula párti vagyok: ez a tömöttebb, kompaktabb, sötét lila színű közönséges levendula, azaz a Lavandula Angustifolia, melynek illóolaja is nagyon nagy népszerűségnek örvend.
Azonban mikor a francia levendulák tengeréhez értünk, elakadt a lélegzetem is!
Ha szeretnéd megnézni a teljes fotósorozatot és a francia levendulatengert, akkor nézd meg az alábbi összeállítást, mely visszaadja a fotózás hangulatát:
Szívesen elidőztem volna még ebben a levendula-álomban, de lassan a fotózás vége felé közeledtünk, s amellett, hogy Indynek már nagyon lógott a nyelve, én pedig kezdtem elfáradni, a család is rám csörgött, hogy jönnének értem, hogy beüljünk valahova ünnepi vacsorázni. Arról nem beszélve, hogy hatalmas felhők kezdtek gyülekezni a fejünk fölött, s attól tartottunk, hogy hamarosan egy zivatar érkezik a levendulamezők fölé.
Indulás előtt azonban még egyszer utoljára előbújt a kedvünkért a lemenő nap, melynek fényében meg tudtam győzni arról Indy-t, hogy annyira még nincs elfáradva. 🙂
Ekkor született az a kép, mely a videó legutolsó fotója. 🙂 A végső „pózolás” után már éreztem Indy-n, hogy teljesen lefáradt, így elpakoltunk, és elindultunk a kijárat irányába.
Ebben a pillanatban, mintha Indy tudta volna, hogy vége a „kötelező” programnak, hatalmas lendülettel kezdett vágtázni körülöttünk. Egyszerűen nem hittem a szememnek, hiszen pár perccel előtte már alig tudtam rávenni egy kis baktatásra. Egyértelműen megértette, hogy vége a fotózásnak, és mostantól „szabad a vásár”, és ebbéli örömét nem kis szaladgálással hozta tudomásomra. Azt sajnáltam csak, hogy ezeket a pillanatokat nem örökítettük meg, mert felemelő volt látni, ahogyan vágtázott a levendulasorok között.
Mindketten fáradtan és boldogan tértünk vissza a parkolóhoz, ahol már várt a család, akik közben megérkeztek értünk. (Remélem Dani is így érzett, róla nem tudok nyilatkozni 🙂 )
Még napokig a fotózás hatása alatt álltam, és a mai napig nagyon hálás vagyok érte, hogy egyik nagy álmom valóra válhatott – az pedig csak hab a tortán, hogy olyan képek születtek, melyek teljes mértékben vissza tudják adni levendulás különleges hangulatát és azt a bensőséges kapcsolatot, mely Indy és köztem van.
Köszönet érte a fotósunknak, aki nélkül ez nem jöhetett volna létre, és természetesen a férjemnek, aki épp a születésnapján asszisztált nekem ehhez az egyedülálló kalandhoz.
Te voltál már kedvenceddel fotózáson? És a Kőröshegyen?
