Következzen egy bejegyzés, mely talán az egyik legszemélyesebb, ami több mint öt év leforgása alatt született a blogon. Egy bejegyzés, mely néhol (vagy mindenhol?!) romantikától és érzelmektől túlcsorduló, de azt hiszem, hogy egy tizedik házassági évfordulón ez megbocsájtható. 🙂 Az is ritka, hogy Férjről képeket közlök a Napi Boldogságon, de most – az ő beleegyezésével – úgy döntöttem, hogy Neked is megmutatom az alábbi nagyon személyes képsorozatot – mert az írás nem lenne ugyanaz a mellékelt fotók nélkül. Sőt, hátha Te is kedvet kapsz hasonlóhoz! ♥
A harangok zúgása hirtelen visszarepít az időben. Pontosan tíz évvel ezelőttre. A lágy szellő finoman borzolja a hajam, és fürkésző barna tekintetében szinte elveszem.
Tíz év telt el a nyári nap óta, mikor ő és én összekötöttük az életünket ugyanezen a helyen. Az örök kőlépcsők és falak árnyékában, ahol olyan, mintha csak az ember visszautazna az időben – s egyszerre érzi magát múltban és jelenben.
Tisztán emlékszem egy-egy momentumra, mintha csak tegnap lett volna. De mégis olyan sok minden – már-már bosszantóan – a múlt ködébe veszik. Mintha egy másik életben lett volna. Mintha csak álom lett volna.
Akkor is pontosan így kapcsolódott egybe a tekintetünk – és akkor is azt éreztem, hogy a fényképezőgép folyamatos kattogása sem tudja megzavarni kettőnk harmóniáját. Furcsán intim pillanat volt ez – csak mi ketten, a Világ közepén. Megszűnt tér és hang, csak az a csók számított, semmi más. A fotós pedig meglepő módon vált eggyé a mi pillanatunkkal.
Nem zavart, hogy instrukciókkal látott el – ami leginkább az volt, hogy csókoljuk meg egymást – pedig el-elsétált mellettünk jó néhány turista. Mintha csak az év leghosszabb nappalának lemenő sugarai aranyosan védő burkot vontak volna fekete-fehér alakunk köré.
Ezek a gondolatok suhannak végig a fejemben, majd újra őt látom magam előtt, ahogyan komolyan néz – vajon ő mit gondolhat? Nem látok más a tekintetében, csak szerelmet – és talán csodálatot? Még mindig hallom a templom lebilincselő harangozását, és jóleső borzongás fut végig rajtam.
Átadom magam a pillanatnak, és még jobban élvezem, mint valaha. Vízszínű nyári ruhámat selymes hullámként fodrozza a kellemesen hűsítő szél, és orromban érzem bazsarózsa csokrom semmihez sem hasonlítható illatát.
A sok-sok turista mosolyogva néz ránk, van olyan is, aki odajön gratulálni az esküvőhöz. Engem annyira magával ragadnak az érzések, hogy még az is megfordul a fejemben, hogy csak szimplán megköszönöm a gratulációt, de Férj kedvesen meg is teszi helyettem, és hozzáteszi, hogy már 10 éve volt a mi Nagy Napunk, azért vagyunk mi most itt…. Az egész olyan, akár egy álom, csak a mi tündérmesénk.
Most kiélvezem a fotózás minden percét, hiszen nem kell azon aggódnom, hogy vajon nem unatkoznak-e már a vendégek, vagy hogy minden rendben lesz-e a vacsorán. Sőt, azon sem aggódom, hogy a nyitótáncunk koreográfiájára jól emlékszem-e majd.
Nincs más dolgom, mint hogy élvezzem a csodálatos nyári napon a Budai Várnegyed egyedülálló hangulatát, csodáljam a szívemhez oly közel álló Mátyás-templom fantasztikusan megmunkált vonalait – mikor mi egybekeltünk, épp felállványozták.
Mintha ma még minden sokkalta szebb lenne, mint emlékeimben. A Halászbástya ugyanolyan méltóságteljesen magaslik fölénk, ahogyan a lombos fákkal szegélyezett kőlépcsőkön sétálunk lefelé.
Pontosan itt támaszkodtunk a kőkorlátnak, és bámultunk a messzeségbe, fürkészve a közös jövőt… S most megint ugyanezt tesszük, de most visszafele nézünk, és a múltat hívjuk életre.
A romantikus kalandban társunk jó ismerősünk és profi családi fotósunk, kinek lencséje előtt már számtalanszor álltunk – vele igazán jót lehet derülni minden humoros, kevésbé tökéletes pillanaton.
A szerelmes pózolásokat viccelődések és hatalmas derülések váltják, amint próbáljuk összehozni a tíz évvel ezelőtti esküvői fotóink pontos másolatait. (Szerencsére nem kell Férjnek egy kis humorért a szomszédba mennie, ezért (is) szeretem annyira.)
Június 21-e volt életem egyik legszebb napja.
Igen, részben egyet tudok érteni azokkal, akik azt állítják, a házasság nem más, mint egy papír, én mégis hatalmas jelentőséget tulajdonítok annak, hogy több mint száz hozzánk oly közel álló rokon, barát, ismerős és kolléga, no meg szeretett papunk jelenlétében mondtuk ki az igent.
Ez az egész szertartást sokkal ünnepélyesebbé, grandiózusabbá és emlékezetesebbé tette. Ez a nap csak rólunk szólt, és mindenki azért volt ott, hogy minket ünnepeljen – és a szerelmünket. Emlékszem, hogy utána napokig az esemény hatása alatt álltunk, és alig győztük felidézni a sok-sok kedves emléket és élményt.
Maga az esemény egyszeri és megismételhetetlen – bár tudom, hogy van, aki bizonyos időközönként megújítja az esküjét, de erre úgy érzem, nekünk nincs szükségünk.
Ez a pár órás időutazás viszont hatalmas hatással volt mindkettőnkre. Láttam rajta, hogy nem csak én kerültem a pillanat bűvkörébe, hanem ő is. S bár az elején hevesen tiltakozott (de nem mondhatott nemet eme „őrült” ötletemre, hiszen ezt kértem évfordulónkra), már mikor a Várba értünk, tudtam, hogy nyert ügyem van.
Ezen a már-már álomszerű estén pedig ki mással van találkozónk, mint tíz évvel ezelőtti rendezvényszervezőnkkel, akivel akkor olyan jól egymásra találtunk, hogy azóta is héba-hóba felvesszük az évfordulók kapcsán vele a fonalat.
A fotózás után romantikus vacsoránkra csakis ott kerülhet sor, ahol tíz évvel ezelőtt is: egyik fantasztikus étel jön a másik után, mi pedig kiéhezve esünk az elénk tett fogásoknak – a fotózás előtt nem volt már időnk enni.
Későre jár már, feljön a vakítóan ragyogó telihold (mint később kiderül, tízmilliószoros teremtő napunk van!), maradnánk még, de lassan búcsút kell mondanunk ennek a tökéletes estének.
Átsétálunk még egyszer a Hess András térről a Szentháromság térre, s szinte magam előtt látom a meleg nyári estén a Halászbástya mellett beszélgető vendégsereget. Olyan élénken él bennem a kép, hogy meglepődöm, mikor helyette nem látok mást, mint a szállodáikba lassan visszaszállingózó turistákat.
Tudom, hogy utunk még nem ér itt véget, mert az Országház utca felé vesszük az irányt, ahol a Plébánia épülete található. Hányszor jöttünk ide kéz a kézben jegyesoktatásra, milyen boldogsággal készültünk a nagy pillanatra!
Még élénken él bennem a készülődés mámorító érzése, a közös kaland ígérete és Zoltán (Cserkó) atya kedves szavai.
Most hiába fürkészem az ablakokat, tudom, hogy úgysem láthatom az atyát, aki annyira közel állt a szívünkhöz. Összeszorul a szívem, mert még mindig nehéz elhinni, hogy már nincs közöttünk, és a végleges mostban dicsőíti örökké az Atyát.
Kívánhatunk-e még ennél többet? A válasz egyértelműen nem: hiszen úgy érezzük, a mi szerelmünk nem mindennapi. Az autónk felé vesszük az irányt, és már-már megilletődve utazunk hazáig.
Hazafelé menet esküvői zenénk kezdő akkordjai és szövege csendül a fülemben:
„Szép, gyönyörű szép, gyönyörű szép, hogy újra itt vagy
Gyönyörű a fény, esetlen minden lépés, mit nélküled kéne lépni
Ha te nem vagy nem kell senki más.
Ma minden más…”
Akkor fotók: Szabó Zoltán, Szemtanú
Most fotók: Vass Nóra, AppleHeart Photography
“Esküvői fotók 10 éve és most: évfordulós fotózásunk története” - 2 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .
Kedves Anni!
Gratulálok az évfordulótokhoz! 🙂 Ennél szebben nem is lehetett volna megünnepelni a 10.évfordulót. Nagyon szépek a képek. 🙂 Nem változtatok semmit. Mintha csak megállt volna az idő. 🙂 Kívánok nektek még sok sok szerelmes, boldog éveket!
Kedves Reni! Köszönöm szépen a gratulációt! 🙂