Te voltál már profi fotózáson? Mi idén negyedik alkalommal álltunk családi fotós lencséje elé (vagy néha ültünk) Férjjel és a gyerekekkel. A képek pedig megint felülmúlták minden elképzelésünket. 🙂
Az egész családi fotózásos szenvedélyem akkor kezdődött, mikor megismerkedtem Nórival (AppleHeart Photography), aki fantasztikusan szuper képeket csinált a gyerekekről a családi napköziben. Pontosan olyan látásmóddal és stílusban, amivel én is dolgoznék, ha erre a szakmára adnám a fejem. 😉
Mindig is imádtam fényképezni a gyerekeket, és a képek megkomponálásában is nagy örömöm lelem, így már egy ideje fontolgattam, hogy profi fotóst keresek, hogy kiéljem a kreativitásom. 😀
Az első alkalomtól fogva nem volt megállás: úgy döntöttem, hogy évente egyszer szeretném, ha készülnének professzionális képek a családunkról.
Már Törpillával a pocakban vettünk részt az első fotózáson, ahol rájöttem, hogy a műtermen kívül is van élet. Sőt! Akkor a családi és kismamama fotók egy része fehér háttér előtt készült, de utána kivonultunk a közeli mezőre, ahol a vadvirágok között rohangáló gyerekek teljesen felszabadultak. (Elég nehéz volt őket megzabolázni!). Ezek a képek a lemenő nap fényében igazán varázslatosak lettek, és olyan pillanatokat, mosolyokat kaptak el, melyeket a hétköznapok folyamán néha nagyon nehéz megörökíteni. (Igaz, a fegyelmezésről és nyavalygásról nem szólt a fáma!)
Persze nem mondom, hogy év közben nem készülnek rólunk jó képek. Sőt! Ugyanis apukám is fotós, továbbá Férj bátyja, illetve tesóm is nagyon jól fotóznak, így nekik köszönhetően dokumentálva van minden fontos vagy kevésbé fontos pillanat. ♥
De aki már részt vett fotózáson, az tudja, hogy egy szervezett fotózás azért más. Az ember elmegy fodrászhoz (jó esetben – három gyerekkel mostanában elbliccelem ezt a lépést), kisminkelik, ruhákat válogat, beállításokon és kellékeken töri a fejét (legalábbis én aktívan részt veszek a képek „styling-jában”). A gyerekek is jobban hajlanak rá (de szépen fogalmaztam 🙂 ), hogy egy fotós instrukcióját kövessék, mint mondjuk a nagypapáét…
Rákövetkező évben már egy éves volt Törpilla, mikor elzarándokoltunk a Duna-partra, és megint csak elképesztően jó, hangulatos képek születtek ezen a meleg nyárvégi estén. Ugyan a képek soha nem tükrözik a fotóalanyok és a fotós szenvedéseit, melyből kijutott már az utóbbi években nekünk bőven… 🙂
Volt, hogy babakocsit tolva, kellékeket, ruhákat cipelve (elegáns tütüben, sminkelve, fodrászolva) túráztunk árkon-bokron a tikkasztó hőségben (szó szerint folyt rólunk az izzadtság), ugyanis a legtöbbször kocsival nehezen megközelíthetőek a fotózás helyszínei. Nem egyszerű ilyenkor a gyerekeket motiválni, hogy kitartsanak, még akkor is, ha fáradtak, vagy esetleg inkább fára mászni lenne kedvük a pózolás helyett (egyébként többször sikerült már a fára mászást is megörökíteni). Hát még, ha elfelejtünk vizet vinni magunkkal! (Igen, ilyen is előfordult már…)
Mivel teljesen beleszerelmesedtem a szabadtéri fotókba (és a legszebb képek vitathatatlanul naplementében készülnek), nem kevésszer volt problémánk zümmögő, kiéhezett szúnyogok hadával. Mikor mosolyogva kellene üldögélni a fűben, nem feltétlenül a legkellemesebb a fejed körül rajzó szúnyoghadat hessegetni. Eddig két fotózás alkalmával is sikerült otthon felejteni a szúnyogspray-t, melynek megvolt az elkerülhetetlen következménye! Miután lement a nap, szó szerint menekültünk a mezőről, ahol egy órával előtte még csak lézengett pár vérszívó. Napokig vakarózott az egész család… 😀
Nem csak a szúnyogok lehetnek azonban problematikusak az erdőn-mezőn… Legutóbb Turbó kutyámmal egy kidőlt fatörzsön helyezkedtünk el, mely festőien mutatott az őszi erdőben: gyanús volt, hogy a korhadt fa milyen nedves és nyálkás, még tartottam is tőle, hogy piszkos lesz a nadrágom. Egy-két perc pózolás után volt egy olyan megérzésem, hogy bekukkantok a fenekem alá: rendkívül sokkoló látványban volt részem: irdatlan méretű lódarazsak másztak ki a fatörzsből, pontosan alattunk! Rettenetesen megijedtem, és menekülőre fogtuk az dolgot: az volt a szerencsénk, hogy a téli álomra készülődő, „pihenő” királynőket zavartuk meg, így nem tudtak olyan gyorsan reagálni, mint rendesen. Azóta is megborzongok, ha belegondolok, mi történhetett volna!
Persze a növények is okozhatnak kellemetlenségeket. Olyan is volt már, hogy rögtön a fotózás elején Törpilla csalánba nyúlt, majd kb. fél órán keresztül kellett az üvöltő gyermeket vigasztalni, mert az istennek sem akarta abbahagyni a jajveszékelést…
Kisebb balesetek is előfordulhatnak: a gyerekek ugye hajlamosak rohangálni. Köves, poros, buckás úton is. Hát még akkor, ha ez a fotózáson a feladat! Nagymanó egyik alkalommal jó nagyot esett egy ilyen futkározáskor, de hősiesen állta a sarat, és sebes térddel is befejezte a fotózást.
Legutóbbi fényképezkedésünk alkalmával Turbó kutyánk is elkísért, aki ugyancsak feladta a leckét: az ételek láttán bőven csorogni kezdett a nyála, ami még a feje tetejére is rákenődött. Erre az esetre van nálam egy csomag törlőkendő, és ilyenkor ezzel tisztogatom le a kutya fejét. (Egyébként fotózás előtt is mindig kozmetikázom Turbót, ha épp nincs lehetőség megfürdetni, kutyák részére gyártott nedves törlővel fényesítem ki a szőrét, különös gondot fordítva a pofájára.)
A kutyával való fotózás azt hiszem külön bejegyzést igényelne: Turbónak legalábbis érzéke van ahhoz, hogy abszolút előnytelenül helyezkedjen el, azaz mindig háttal a fotósnak, vagy épp csak annyira belógva a képbe, hogy az használhatatlan legyen. Aki azt hiszi, hogy idillien andalogva és nevetgélve sétálgatunk a kutyával, amit épphogy csak dokumentálni kell, az nagyon téved…! Szerintem kutya és gyerek fotózása az egyik legelvetemültebb feladat. 🙂 Na, és persze az egyik legszebb is. ♥
Turbó legutóbb a nyáladzásnál „kellemesebb” meglepetéssel is szolgált: a fotózás vége felé arra lettünk figyelmesek, hogy nagy lelkesedéssel hempereg valamiben! Kutyatulajdonosok most biztosan a fejükhöz kapják a kezüket, ugyanis tudják, hogy a kutyák alapvetően két dologban szeretnek hemperegni: állati tetemekben vagy ürülékben.
Nekünk az utóbbiból jutott ki, nem is akármilyen: még vécépapír is társult hozzá, így elég egyértelművé vált a – khm – származása. A gyomorforgatóan büdös „kutyaparfümöt” Férj próbálta a törlőkendőkkel letisztítani, míg Nóri az utolsó képeket készítette rólam (és akkor mosolyogj természetesen!). Ezalatt – bár kértük a gyerekeket, hogy ne arra futkározzanak – Kismanónak sikerült belegyalogolni a Turbó által otthagyott maradékba, majd ezután ártatlan mosollyal beszállt a kocsiba…
Képzelheted, hogy mivel telt a fárasztó fotózás után a délutánom: kutyafürdetéssel és kisfiam cipőtalpának kapirgálásával (vadonatúj cipő, másodszor volt rajta!). Hát, ez azt kell, hogy mondjam, elég szar helyzet volt…
Mindezen apró kis afférok ellenére ki kell, hogy jelentsem: a legszebb képek a természetben születnek. Egyetlen műterem sem tud – szerintem – a természet fantasztikus színeivel, illetve a természetes fénnyel versenyezni. (Hozzátenném még, hogy ehhez megfelelő fotós is szükséges, akinek tapasztalata van a szabadtéri fotózásban, illetve érzéke a beállítások megkomponálásában, fényhatásokkal való játékban…)
Éppen ezért döntöttem úgy, hogy idén ősszel szeretnénk egy igazi őszi piknik hangulatát megörökíteni – színes falevelekkel, teával, házi muffinnal, gyümölcsökkel… Bevallom, ez egy régi álmom volt.
Már a fotózás előtt napokkal azon agyaltam, ki mit vegyen föl, milyen bögréket, pikniktakarót vigyünk, és persze milyen finomságokat pakoljak. Végül házi készítésű áfonyás-csokis muffint sütöttem, s a gyerekek legnagyobb örömére még pattogatott kukoricát is vittünk. 🙂
Rájöttem ugyanis, hogy három gyerek „lefoglalása” nem kicsit nehéz egy fotózás alkalmával (ugye, Nóri?!). Legjobb barátunk ilyenkor valami csemege, esetünkben minden, amit a piknikre vittünk. Továbbá mindig kapnak a fotózás vége felé valami édességet „motivációnak”. Nem élek általában ezzel a fegyverrel, de a jól sikerült fotók szent oltárán még a legszigorúbb elvek is feláldozhatóak. 😉
Ja, és arról beszéltem már, hogy van egy férjem is, aki minden egyes alkalommal morog, hogy miért kell neki már megint pózolnia és szenvednie? Aki a fotózás végén, a végkimerültség határán (ó, szegény pára!) kijelenti, hogy soha többet. Hála az égnek a férfiember könnyen felejt, így kb. egy év eddig mindig elegendő volt számára, hogy kicsit tompítsa a fotózás okozta megrázkódtatást!
Nem tudom, legközelebb miként is lesz – én mindenesetre nagyon becsülöm a hősies helyt állását minden alkalommal. Persze csak miattam vesz részt az általa „kínzásnak” titulált procedúrán, amit nagyon értékelek. (De nem értem, hogy miért is olyan rossz egy fotózás?)
Ha engem kérdezel, abszolút megéri. 🙂
Ez alkalommal ezen a bizonyos napsütéses októberi délelőttön nemcsak családi képek születtek, hanem rólam is készült jó pár portré, hogy legyen mit megosztanom a Napi Boldogságon. 😀
Remélem, Neked is tetszenek a képek, és ha eddig hezitáltál, hogy családi fotózásra (vagy akár csak portréfotózásra!) szánd időd, pénzed, energiád, akkor adtam egy kis rálátást arra, hogy én miért is szeretem ezt a műfajt.
Egyébként a kész képekből mindig készítek az utóbbi években egy zenés slideshow-t, és ezt küldöm el a családnak, barátnőimnek. Szeretek vele pepecselni, kreatívkodni, s ennek a pár órának a fotóanyagából egy tündérmesét alkotni. A mi saját tündérmesénket. ♥
Fotók: AppleHeart Photography
