Másfél nap az élet. Vajon pontosan mit jelenthet ez? Gondolkodtam el Lubics Szilvia szeptemberben megjelent könyvét a kezembe véve.
Mikor Szilvi Facebook oldalán közzétette, hogy hamarosan megjelenik a könyve (melynek történeteit és gondolatait férje, Lubics György öntötte mondatokba) azonnal magával ragadott a hév. Már alig vártam, hogy kezemben tarthassam ennek a csodálatos ultrafutónak a történetét.
Lubics Szilvia – ha esetleg valaki nem tudná – hosszútávfutó, a Spartathlon háromszoros győztese (hétszer teljesítette a versenyt), sokszoros magyar bajnok és válogatott sportoló. Legutóbb a Badwater ultramaratont teljesítette (4. helyezéssel!) az amerikai Halál Völgyében. Emellett fogorvos és három gyermek édesanyja. A Magyar Becsület Rend kitüntetettje.
Egyik legkedvesebb barátnőmtől kaptam meglepetésként egy dedikált példányt, és nem sokkal később, egyik este, miután lefektettem a gyerekeket aludni, úgy döntöttem, hogy végre szakítok egy kis időt arra, hogy belevágjak.
Ahogyan elkezdtem olvasni a könyvet, egyszer csak azon vettem észre magam, hogy nem a hálószobánkban fekszem az ágyon, hanem ott találom magam az Athénből Spártáig vezető úton. Azon a 246 km-en, melyet a Spartathlon indulóinak másfél nap alatt kell teljesíteniük.
Mindeközben részletesen megismerkedhettem Szilvi történetével, álmaival, mindennapjaival és az azokkal járó kihívásokkal is. Már az elején teljesen magával ragadott a könyv, így igazán nehezemre esett becsukni, de muszáj volt megtennem, mert nehéz nap állt mögöttem.
Másnap este újra olvasni kezdtem, ekkor már a könyvet fellapozva ismerősként tekintettem Szilvire, akit meglepően közel kezdem érezni magamhoz. Bár úgy tekintettem rá, mint egy hősre, mégis képes voltam teljes mértékben azonosulni vele, és nemcsak azért, mert én is háromgyerekes anyuka vagyok, aki szeret futni.
Talán inkább azért, mert nagyon őszintén és emberin ír a mindennapok, az edzések és a versenyek megpróbáltatásairól. Talán mert én is hasonlóan maximalista tudok lenni, mint amilyen ő.
Ahogyan a könyvben haladtam, fejezetről fejezetre bukkantam olyan momentumokra, melyek akár az én gondolataim vagy élethelyzeteim is lehettek volna. Ez még jobban meglepett, hiszen az ember egy nagybetűs Hősre nem úgy tekint, mint egy átlagemberre. 🙂
Ilyen volt például, amikor egy hétköznapi reggel eseményeiről olvashatunk, beleértve a kelés után bevillanó pánikszerű érzést: „Hogy fogom tudni megcsinálni mindazt, ami ma rám vár?” (Ez velem is gyakran megesik…)
Már a könyv felénél jártam, mikor volt szerencsém megismerni Szilvit személyesen is, egy kétnapos futó- és jógatábor alkalmával. Energikus, pozitív személyisége ekkor még inkább rabul ejtett, így a tábor befejeztével alig vártam már, hogy otthon újra belevessem magam az olvasásba – a történet immár még személyesebben elevenedett meg előttem.
Nekem, mint futónak lenyűgözőek voltak mind a futással kapcsolatos leírások, mind a versenyre való felkészülés „kulisszatitkai”.
De úgy gondolom, hogy ez a könyv nem csak futóknak íródott – sőt! Aki kezébe veszi a könyvet, biztosan kedvet kap a futáshoz (vagy legalábbis a mozgáshoz), és ha megteheti, szerintem biztosan neki is kezd. (Én legalábbis így tennék, ha nem futnék 🙂 )
Egyik kedvenc futással kapcsolatos részem a következő:
„Szeretem ezt. Amikor csak a futás van és én. Szeretem ezt a világot. Nem múlik semmi máson és senki máson, hogy te ki vagy, ki voltál és mivé leszel, csak önmagadon. Eldöntöd, hogy mit szeretnél. Kitalálod, hogy mit kell tenned érte. Aztán kimész és csinálod. Egyszer, kétszer, százszor. És meglesz az eredménye. Biztosan. … Csak magadnak kell bizonyítanod. Több vagy, mint voltál. Több vagy, mint azt magadról bármikor is gondoltad volna. Biztos a siker.”
De mi az, ami még ennél is jobban tetszett a könyv olvasása folyamán? A Másfél nap az élet egy olyan könyv, melyből akaratlanul is töltekezik az ember, benne van Szilvi szíve-lelke és persze mérhetetlen energiája.
Szilvit végigkövetve ezen a 246 km-en olyan általános érvényű gondolatokkal és kérdésekkel szembesülünk, melyek szerintem mindannyiunknak eszébe jutnak az életünk során, és persze ki-ki saját módján próbálja is megtalálni rájuk a választ.
Számomra talán a sok-sok érdekes és inspiráló gondolat közül az egyik legfontosabb ez volt: „…ha problémád van, ne ess kétségbe, hanem fogadd el, és próbáld meg minél hatékonyabban megoldani azt. Az önsajnálat nem segít, az nem visz előre.”
A könyvből természetesen azt is megtudhatjuk, hogy mi motivál valakit arra, hogy nekivágjon egy ilyen hosszú útnak, amire maga a felkészülés is legalább olyan kemény, mint maga a megmérettetés. (Szerintem egyébként a legtöbb nem ultrás olvasó biztosan erre kíváncsi elsősorban!)
Emellett betekintést nyerhetünk egy ultrafutó anyuka hétköznapjaiba, melyben fény derül arra, hogy miként tud (vagy legalábbis próbál) egy nő a család, a munkája és a sport között egyensúlyozni.
Ezek a hétköznapok néha meglepően hasonlítanak az enyémekre (és biztosan sok más anyukáéra), így mindenképp tudok belőlük erőt meríteni. Legközelebb, mikor panaszkodnék magamnak, hogy mennyire fáradt vagyok, arra gondolok, Szilvinek milyen nehéz lehetett az ultrás edzéseket belepréselni a napjaiba. Akkor már rögtön nem is tűnik olyan kibírhatatlannak a saját helyzetem. 😉
A Másfél nap az élet sokkal többről szól, mint futásról és futóversenyekről. Nem másról szól, mint magáról az életről és az élet küzdelmeiről.
Hiszen sok olyan helyzet van az életünkben, mikor ki kell tartanunk, és összeszorított foggal bár, de küzdenünk kell. Ilyenkor nem árt, ha hiszünk magunkban. Szilvi így gondolkodik erről:
„Legfontosabb az önmagunkba vetett hit. A kétségeket, kétkedőket ki kell tudni zárni, mert azok csak gyengítenek. Dolgozni kell töretlenül a célunk érdekében, és ha elvégeztük a munkát, akkor már elégedettek lehetünk. Ha nem sikerül, nem dől össze a világ, de ha meg sem próbáljuk, sosem tudjuk meg, mi lakozik bennünk.”
Feladni pedig soha nem szabad. Már csak azért sem, mert Szilvi számtalan története igazolja azt, hogy mindig van remény. Ez megint csak egy olyan gondolat, ami nem csak hosszútáv futás esetén érvényes. Sőt!
Sokan állítják, hogy az életben a legtöbb dolog fejben dől el, és ez a könyv számos versenyhelyzetben megtörtént példával támasztja alá ezt a tényt. Természetesen a hit és az önbizalom nem helyettesíthet más képességeket (például jelen esetben a felkészülésre szánt energiát és munkát), de nélkülük az ember biztosan kudarcra van ítélve.
Mindig is úgy gondoltam, hogy az ember saját határait csak akkor tapasztalja meg igazán, ha kritikus helyzetbe kerül, ekkor viszont megtörténhet a „csoda”. Erre a könyv is számtalanszor emlékeztet:
„…saját magam számára is félelmetes, hogy amikor már tényleg úgy érzi az ember, hogy kész, vége, nincs tovább, akkor még mi mindenre képes, még mennyi erő van benne! Csak kell valami: egy impulzus, egy szikra, egy cél – és felszínre törnek az utolsó, addig mélyen megbújó tartalékok.”
Még sok más hasonlóan csodálatos gondolatot idézhetnék a könyv lapjairól, de inkább azt ajánlom, hogy olvasd el Te magad!
Ha szeretnél valami igazán érdekes, igazán különleges és igazán inspiráló olvasmányt a kezedbe venni, akkor garantálom, hogy ez az lesz. S ki tudja, talán a Te életed is megváltozik! A könyv végére pedig Te is rájössz, miért is „másfél nap az élet”.
Fotók forrása: Lubics Szilvia Facebook oldala
Lubics Szilvi honlapját pedig itt találod.
