Boldogságtervem 16. pontja a következő: Térj le az útról! Hogy pontosan mit is jelent ez?
Merj kilépni a komfort zónádból! Hogy miért is?
Számos kutatás igazolja, hogy jótékony hatással van az ember boldogságszintjére, ha kicsit (vagy nagyon) megerőlteti magát, és valami olyat csinál, amihez egyáltalán nincs kedve vagy amitől tart. Miután az extra energia ráfordítással eléri a célját, sokkal erősebbnek, sikeresebbnek, magabiztosabbnak érzi majd magát – sőt, boldogabbnak is!
De mi is a komfort zóna? Azon viselkedésminták összessége, melynek keretein belül valaki szorongásmentesen tud mozogni, melyben nyugodtan és jól érzi magát. Nem más ez, mint a kényelmi zónánk.
De hogy ez pontosan mit is jelent, az személyenként változik. Hihetetlen, hogy az ember habitusától, személyiségétől függően mennyire más lehet egy-egy ember komfort zónája.
Én például – mint már írtam is róla – nem kedvelem az autóvezetést (jaj, de finoman fogalmaztam!). Számomra például egy Balaton-Bp táv vezetés már ide tartozik (vagy bemenni kocsival a belvárosba – Te jó ég, még a gondolatától is kiver a víz!).
Alapvetően introvertált személyiségnek tartom magam, ebből eredően a legtöbb olyan helyzetet kerülöm, ahol én kerülök a középpontba.
Különféle tanulmányokkal és munkával kapcsolatos szereplések pl. mindig is ide tartoztak. Ezen esetekben szó szerint megerőszakoltam magam, mikor ki kellett állnom prezentációt tartani akár 10, akár 100 ember elé.
Tudom, hogy sokan ilyenkor érzik elemükben magukat, valósággal sziporkáznak. Bár már sokat volt benne részem, én mégsem éreztem ezt az érzést. Inkább minden egyes alkalommal „megküzdöttem magammal”, aztán persze pozitív élménnyel zártam az előadást, hiszen mindig alaposan felkészültem, de meg kell, hogy mondjam, kifejezetten örülök annak, hogy ezeket a helyzeteket már nem kell újra átélnem.
Pontosan ilyen okból utasítottam el tavaly egy kereskedelmi csatorna reggeli műsorában való részvételt is – ez már olyan szinten túlment a „határaimon”, hogy képtelen voltam igent mondani (mások most biztosan szemüket forgatják és fejüket ingatják!).
Egyik rémálmom biztosan az lenne, ha valamilyen tévés vetélkedőben kellene részt vennem – egyszerűen nem tudom elhinni, hogy van olyan, aki ilyenre vállalkozik.
Valahogy erről mindig a matek felelés jut az eszembe – azt hiszem, kevés olyan dolog van, amitől jobban rettegtem tizenévesen. Mert készültem én, készültem, de mikor kimentem a táblához, és az egész osztály szeme rám szegeződött, már a felére sem emlékeztem. Zúgott a fülem, és úgy éreztem, hogy a többismeretes egyenletek levezetése közben minden mozdulatom árgus szemekkel figyelik.
Már arról is írtam, hogy számomra mindenféle versenyhelyzet abszolút a komfort zónámon kívül esik.
Próbáltam már magam meggyőzni az ellenkezőjéről, de azt hiszem hiába. Ez is valamiféle gyerekkori, mélyen gyökerező gondolatmenet lehet: ilyenkor mindig felmerül bennem, hogy a VERSENY a kudarc lehetőségét hordozza magában.
Pedig kudarcok nélkül nincs tanulás és nincs siker.
De mi van akkor, ha a kényelmi zónán kívül helyezkedés nélkül sincs?!
Hiszen ilyen esetekben kockázatot vállalunk – akár tetszik, akár nem. Annak a kockázatát, hogy elbukunk vagy sikeresek leszünk.
Minden ilyen esetben extra erőfeszítésre van szükségünk, melyet anélkül biztosan nem tennénk meg, hogy kilépnénk a komfort zónából.
Való igaz, hogy ilyenkor megnövekszik az ember stressz szintje. De a legutóbbi kutatások szerint a stressz-szint ideiglenes, enyhe emelkedése kifejezetten jótékony hatású – így tudjuk kihozni magunkból a maximumot.
Ha pedig ez sikerül, és szembesülünk azzal, hogy olyan dolog megy jól, amiről előzőleg még álmodni sem mertünk volna, az ám az igazi boldogság!
Ekkor lehetünk igazán elégedettek magunkkal és a teljesítményünkkel. Ezzel szemben, ha nem vettük volna a fáradtságot, hogy valami kimagaslót alkossunk, ezt a jutalmat soha nem zsebelhettük volna be.
Talán éppen ezért vállalkoztam én is arra a – számomra még mindig ijesztő – kihívásra, hogy holnap rajthoz álljak a Vivicittá félmaratonon.
Több mint 6 hónapja edzek erre az egy napra, és most olyan érzésem van, hogy nem más a tét, mint az utóbbi fél év verítékes munkája (szó szerint 😉 ).
Tudom, hogy lesznek még bőven lehetőségek (akár például ősszel is), ha nem sikerül lefutnom a távot, de az a helyzet, hogy ez nem vigasztal igazán.
Nincs mese: holnap szembe kell néznem az úttal, önmagammal, és teljesítőképességem határaival.
Annak ellenére, hogy számos ismerősöm lefutotta már ezt a távot, számomra mégis annyira elrettentő (a tempó végképp), hogy álló nap csak az a kérdés motoszkál a fejemben: „Vajon sikerül majd?”
Optimista énem buzgón bólogat, és még kicsit mosolyog is, hogy egyáltalán felmerül bennem ez a kérdés.
A pesszimista ördög viszont kajánul vigyorogva kérdi: „Mégis hogy gondolod, hogy sikerül? Hiszen még soha nem futottál ilyen hosszú távot! Ennél rövidebbeknél is rendszeresen volt húzódásod. Egyébként is: hosszú futásoknál soha nem teljesítetted a minimális versenytempót. Mi alapján gondolod, hogy sikerül?!”
Aztán megszólal a pozitív énem: „Ne is figyelj rá, hisz’ minden fejben dől el! Légy optimista, légy magabiztos és ne izgulj! Sikerülnie kell! Ez az egy verzió létezik!”
Rögtön rákontráz a negatív énem: „Hiába dől el minden fejben, ha valakinek meghúzódik a lába vagy rosszul lesz, mert leesik a vércukor szintje. Akkor sutba dobhatod a pozitív mantrákat és nagy akaraterődet!”
Ezek után mindig újra meg újra visszatérek ugyanahhoz a kérdéshez: „Kell ez nekem egyáltalán?!?”
De most komolyan: megőrültem? Teljes nyugalomban ülhetnék a babérjaimon, ha nem találtam volna ki ekkora marhaságot. Sőt, még azt is megtehetem, hogy egyszerűen csak nem megyek el. Akkor sem dől össze a világ.
De mi van akkor, ha ugyan ez egy jókora kilépés a komfort zónámból, mégis olyasmi, amit már régóta a fejembe vettem? Amit úgy érzek, hogy muszáj megvalósítanom?
Férj szerint túlmisztifikálom az egészet. Tegnap kifejtette a véleményét: „Ha nincs kedved, ne menj el. Senkit nem fog érdekelni.”
Majd miután felháborodottan tiltakoztam, azt mondta: „Viccelsz? Ennyi edzés után tuti menni fog.”
Mikor a mai szénhidrátbombáimat ettem, reggel tesztfutást tartottam a kiválasztott ruhákban, azt próbálgattam, hogy milyen hatással van a gyomromra az energiaital (amivel egyébként soha nem élek), majd kiborultam azon, hogy a kedvenc számom eltűnt a futás válogatásomról, akkor kerek perec kijelentette, hogy túlgondolkodom az egészet.
Lehetséges ez? 🙂
Mindenesetre ezután a röpke eszmefuttatás után még mindig azt gondolom, hogy szükségem van arra, hogy kibújjak a csigaházból, és megmutassam, hogy nem vagyok csiga. Magamnak, neki, mindenkinek. Éreztél már Te is ilyet?
Szerencsére nem leszek egyedül ezzel a nagy kihívással, lesz ott még holnap pár ezer ember, aki ugyanígy érez. Ez pedig biztosan nagy energiákat ad majd.
Elképzelhető, hogy nem sikerül, de legalább megpróbáltam. Hiszen próbálkozás nélkül nincs győzelem.
Most pedig megyek inni, mert hidratáltan kell holnap rajthoz állnom.
Fotók forrásai sorrendben: saját, redbull.com, mattpaulson.com, smallbiztrends.com
“A komfort zónám és én – avagy miért jó néha, ha valami nem jó?” - 8 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .
Szia, Anni!
Nagyon szurkolok neked holnap, és biztos vagyok benne, hogy a félévnyi felkészülés nem volt hiába, valamint ahogy írtad, a körülötted lévők és a versenyhangulat is csak segíteni fog. Hajrá, hajrá!
Most tavasszal újra elővettem a futócipőm, amiben a te futással kapcsolatos írásaid is ösztönöztek, és nekem idén a 10 km-es táv a cél.
Még egyszer mindent bele! 🙂
Köszönöm szépen a szurkolást utólag is! 🙂 Valóban sikerült, nem volt hiába a felkészülés! Remélem, Neked is jól ment a 10 km!
Gratulálok az eredményedhez! 🙂
Lehet, félreérthetôen írtam, mert én még dolgozom a 10 km-es távon 😉
Nem baj, akkor sok sikert hozzá! 🙂
Persze, hogy sikerül! Igazából már győztes is vagy, hiszen hat hónap edzéssel ajándékoztad meg magad :). Mi a múlt hétvégén szaladtuk a maratont, csodajó volt, gondoltam rád :). Mindenképp írj, hogy miképp élted meg :). Ölelés, Emese
Köszönöm, hogy gondoltál rám! 🙂 Igen, tényleg sikerült! 😀 A részletekről majd még írok!
Most már biztosan tudom, hogy sikerült, de igazából efelől nem volt kétségem.
Egy szülő szemszögéből nézve az egész csupa-csupa aggódás volt. De semmihez nem hasonlítható élmény a célban nevetve-sírva, büszkén magamhoz ölelni a győztes kislányomat!
🙂