Ahogyan szép lassan a május végéhez érkezünk, úgy kezdek a végére érni a családi boldogság kis „titkainak” is. Persze távolról sem olyan egyszerű a helyzet, mint amennyit írtam róla, de az is tény, hogy nem vagyok sem családterapeuta, sem gyermeknevelési tanácsadó, így csakis a saját tapasztalataimból, véleményemből indulhatok ki (mind mindig). 😉
Írtam már arról, hogy milyen fontos a gyermekeinkkel és párunkkal eltöltött minőségi idő, hogy miként mutathatjuk ki igazán szeretetünket azzal, ha őszintén érdeklődünk a másik szenvedélye iránt, vagy épp azt vesézgettem, hogyan reagáljuk alul a felmerülő problémákat a családi béke és boldogság érdekében.
Ma egy nagyon egyszerű, mégis fontos kis pontra szeretnék kitérni, ez pedig nem más, mint az, hogy távozáskor és viszontlátáskor szeretettel, odafigyeléssel üdvözöljük a másikat.
Gretchen Rubin ötlete először picit felszínesnek és leegyszerűsítettnek tűnt számomra, hiszen annyira alapvető dologról van szó: ha hazaérkezem, köszönök, a többiek meg ugyanígy tesznek. Mi lehet ezzel a probléma?
Aztán ahogyan szép lassan elgondolkodtam, és beleástam magam a témába, úgy lett számomra világos, hogy fényévekre lehet az „odaböfögött szia” az „átölelős, puszis sziától”. 🙂
A gyerekek most még kicsik, és minden alkalommal mikor úgy mennek el otthonról, hogy én itthon maradok, annak rendje s módja szerint elköszönök tőlük, majd az ablakból integetek nekik, még mielőtt Férj elhajtana velük (és puszit is küldünk egymásnak).
Ha azonban hazajönnek, és én épp blogot vagy e-mailt írok, főzök, vagy egyéb háztartási munkát végzek, előfordul, hogy odakiabálok, hogy „sziasztok”, de pár percen keresztül további figyelemre nem méltatom őket. Pedig harsányan, jókedvűen kiáltoznak, hogy „Megjöttünk!!”.
Na, ilyenkor már előfordult, hogy Nagymanó sértődött arccal jött oda hozzám, és konkrétan rákérdezett, hogy „Anya, miért nem jöttél oda hozzám, mikor megérkeztem? Miért nem foglalkoztál velem?”.
A gyerekek ebben a korban még szó szerint elmondják, mi az, ami a szívüket nyomja, és látom rajtuk, hogy nagyon is szükségük van az efféle apró figyelem-gesztusokra.
Azonban Gretchen Rubin arra mutatott rá, hogy a kamasz korosztálynál ez már (természetesen) nem így van, és az érkezéskor illetve távozáskor hajlamossá válnak mind a gyerekek, mind a szülők arra, hogy akár még köszönni is elfelejtsenek.
Egyébként a felnőtteknél is hasonló a helyzet. Hányszor előfordult, hogy este Férj hazajött, és ahelyett, hogy futva öleltem és pusziltam volna meg, ezer más dologgal foglalkoztam, és csak odakiáltottam egy hellót. (Mintha ilyenkor a fenekem hozzáragadna a dolgozóasztal székéhez…;-) )
Pedig az a csupán egy percnyi figyelem üdvözléskor és búcsúzásnál (netalántán csókkal párosítva) arról biztosítja a másikat, hogy fontos számunkra, hogy igazán figyelünk rá, és persze szeretjük.
Baromi nehéz ezt a „szabályt” betartani, hiszen senki sem kedveli, ha valaminek a közepén félbeszakítják, ugyanakkor ez az apró kis tett még több boldogságot visz az ember mindennapjaiba.
Aki hazajön, az elégedetten konstatálja, hogy valóban örülnek neki, aki pedig elmegy, az jókedvűen, öleléssel, puszival, mosollyal az emlékeiben távozik.
Tény, hogy nálunk az ölelést és a puszit gyakran az a kis rituálé váltja föl, hogy az ablakból integetek Férjnek mielőtt elmegy (és onnan dobok neki csókot), de úgy gondolom, hogy ez van olyan kedves, mint a hagyományos elköszönés. 🙂
Ami pedig érdekes, hogy ezt a gyakorlatot már olyan régen „meghonosítottuk”, hogy kifejezetten rossz érzésem van, ha valami miatt elszalasztom, és mire odaérek az ablakhoz a reggeli pepecselésben, addigra ő esetleg elrobog. Volt már olyan, hogy ilyenkor rácsörögtem, és biztosítottam arról, hogy én igyekeztem az ablakhoz, de ő nem várt meg…:D
Ez persze nem egy olyan dolog, amit szigorúan, „kikényszerítve” lehetne bevezetni a családba, de ha saját magunk odafigyelünk rá, az már fél siker.
Gretchen Rubin egy közös reggeli folyamán hozta föl a témát, és kérte meg rá az egész családot, hogy ügyeljenek a szeretetteljes köszönésre, és én ezt sem tartom elrugaszkodott gondolatnak.
Így az embernek nincs az az érzése, mikor hazaérkezik, hogy semmibe veszik. Ha viszont elmegy, akkor neki is tenni kell arról, hogy ne csak odavakkantson egy „elmentemet”, hanem lehetőséget adjon a többieknek az elbúcsúzásra.
Te mennyire tartod be ezt a kis gyakorlatot? Amennyiben igen, tudatosan teszel érte, hogy így legyen? Vagy Nálatok ez így természetes?
Én néha a lelkes üdvözléssel állok kicsit hadilábon, de elhatároztam, hogy a jövőben teszek érte, hogy már a hazaérkezés is egy boldog momentummal kezdődjön.
Fotók forrásai sorrendben: keepcalm-o-matic.co.uk, ivillage.com, livestrong.com, ahomefullofcolor.com
Nekem nagyon fontos, amiket leírtál.
Szerencsére már elég jól kialakult a barátommal az egymás hazérkezésekor szokásos üdvözlő ceremónia. Engem az, hogy megöleljük egymást, váltunk néhány mondatot, tényleg boldoggá tesz (az elején sokat zsörtölődtem vele amiatt, hogy nem így volt, ugyanis anyukám nagyon elkényeztetett a szeretet terén 😀 és megszoktam a jót)
Még azon kell picit javítanunk most, hogy az elköszönés is meghittebb legyen (főleg számomra fontos ez 🙂 ), de mivel általában együtt indulunk reggel, szerintem ez csak azért nem tökéletes még, mert ritkán kell alkalmazni.
Sok boldog elköszönős és hazaérkezős pillanatot kívánok és szép estét!
Még kiegészítésként: most hétvégén voltunk otthon anyukáméknál, és ilyenkor, amikor indulunk vissza, lekísér az autóhoz, kiinteget az udvarból, átszalad a társasházon, hogy a másik oldalon is integessen addig, amíg kikanyarodunk az utcából. A nagymamám ugyanezt csinálja, amikor elindulunk tőle. 🙂
De jó! 🙂 Jók ezek a kis családi rituálék, jó, hogy megírtad!
Jó ilyeneket olvasni:-)
Én is rengeteg szeretetet hoztam anyukámtól és ezeket a szokásokat vittem is tovább.
Szerencsére a páromnak is ugyanolyan fontosak ezek a dolgok és a gyerekek is megtanulták, hogy megadjuk a módját a találkozás és elköszönés örömének:-)
Azért persze vannak kivételek nálunk is, amikor valamibe nagyon belemerülünk a másik érkezésekor, de ez a ritkább.
Nagyon jó ez a bejegyzés, tudatosítja, hangsúlyosabbá teszi azt, ami egyébként a szívből jönne. Azt hiszem, hogy mi itt Európa közepén kicsit szemérmesek vagyunk, nem mutatjuk ki az érzelmeinket úgy, mint déli szomszédaink. Tanulhatunk tőlük!