Teljesen természetes, hogy azok az emberek, akik harmonikus kapcsolatra vágynak családtagjaikkal (vagy akár barátaikkal, kollégáikkal), erőfeszítést tesznek annak érdekében, hogy kicsit beleássák magukat a másik érdeklődési körébe.
Hiszen ezzel nemcsak arról van szó, hogy közös pontot teremtünk magunk és egy másik ember között, hanem kimutatjuk, hogy érdeklődünk a másik iránt.
Azonban ez az „érdeklődés” nagyon gyakran csupán felszínes gesztus, mert vagy nem akarjuk megbántani a másikat az unott visszautasítással vagy jó esetben csak szeretnénk neki örömöt szerezni – és ezért inkább meghallgatjuk. Teljesen más, amikor őszintén, némi beleéléssel és lelkesedéssel veszünk részt a másik szenvedélyében.
Férj és az én érdeklődési köröm köszönőviszonyban sincs egymással. Őt minden érdekli, ami a motorsportokkal, járművekkel (pl. repülők, vonatok, autók) kapcsolatos, engem pedig ezek a dolgok teljes mértékben hidegen hagynak.
Én viszont imádom a természetet, a növényeket, az állatokat, a kertészkedést, mely szenvedélyeimet ő elég limitált mértékben osztja (Turbó kutyánkat persze nagyon szereti, meg az állatokat általában, de nem lelkesedik a kertészkedés apró részleteiért vagy a különféle öko megoldásokért a ház körül).
Ennek ellenére fontosnak tartom, hogy legalább minimálisan érdekeljenek a hobbijai. (Tudod: Érdekeljen az is, ami nem!)
Gyakran azon kapom magam, hogy más emberek érdeklődési körét lekicsinylem, vagy esetleg értelmetlennek tartom, pedig biztosan sokan vannak, akiket totál nem érdekelnek a lovak, a futás, a babaruhák, a botanikai illusztrációk vagy a country stílusú lakberendezés. Mindannyian mások vagyunk, és persze nemtől, korosztálytól függően az is nagyon változó, hogy ki mit tart érdekfeszítőnek.
Éppen ezért értékeltem olyan nagyra, hogy nemrégiben megejtett barcelonai kirándulásunk alatt Férj engedelmesen követett egyik építészeti remekműtől a másik múzeumig, pedig tudtam, hogy számára a sétán, nézelődésen, a tengerparton és egy jó fagyin kívül semmi őrülten érdekfeszítőt nem tartogat ez a csodás város. 🙂
Ő mégis jó képet vágott felfedezőutunkhoz, mindenhol csinált rólam és az érdekességekről fotót (bár néha kissé morogva), csupán az volt az egyetlen kívánsága, hogy hallgassak. 😉
Azaz a mindig kezem ügyében levő útikönyvből ne olvassam föl neki az adott nevezetességgel kapcsolatos tudnivalókat, mely egyik kedvenc szokásom. Őt a hideg rázza az ilyen jellegű precíz megközelítésmódtól, szereti megnézni magának a dolgokat, de nem feltétlenül érdeklődik a történetük és hátterük iránt.
Ebből a kis sztoriból leginkább az derül ki, hogy amennyiben őszinte érdeklődést mutatsz a másik hobbija, szenvedélye iránt, akkor a másikhoz ezzel sokkal közelebb kerülhetsz, értékes közös pillanatokat tölthetsz el, és még az is elképzelhető, hogy rád ragad némi ismeret a másik érdeklődési köréből.
Mindezt megteheted anélkül, hogy feláldoznád magad, azaz lehetséges az is, hogy mindeközben hű maradj önmagadhoz. Nincs más dolgod, mint hogy megtaláld az egyensúlyt, és tudd, hol kell megszabni a határokat. (Szerintem ebben ez esetben én is partner voltam, mert igyekeztem Férjet érdeklő programokat is csempészni a napba, és mikor már úgy láttam, hogy „eddig” van, inkább nem erőltettem a következő múzeumot a listán – úgyhogy nem volt szükség arra, hogy rám parancsoljon: álljak már le. 😉 )
Hogy pontosan mire is akarok kilyukadni? A gyerekekre ugyanígy vonatkozik ez a gondolatmenet. Hiszen bármilyen kicsi is egy gyerek – de a későbbiek folyamán ez még inkább érvényes – arra vágyik, hogy komolyan vegyék.
Már a hároméves Kismanónak sem mindegy, hogy érdektelenül tologatom a Chuggington mozdonyokat, vagy a játékba beleélve magam újabb és újabb helyzetet, érdekes fordulatot eszelek ki.
Nagymanó is mindennél jobban vágyik arra, hogy meghallgassák, megértsék, „felnőtt számba” vegyék. Amikor elmagyarázza, hogy mi jár a fejében, és épp nagyon fáradt vagyok vagy elfoglalt, gyakran nagy a kísértés, hogy leintsem, vagy esetleg automatikusan hümmögve reagáljak – miközben teljesen máshol jár az eszem.
Ez azonban két okból sem túl jó reakció.
Az egyik oldalról saját magamat fosztom meg attól, hogy valóban megismerjem a saját gyerekeim gondolatmenetét, lelkivilágát, hogy megosszák velem örömeiket, ötleteiket, vágyaikat. A másik oldalról pedig ők is érzik, ha az ember „félgőzzel” van velük.
Persze nem azt mondom, hogy állandóan „jelen” kell lennünk a nap 24 órájában, mert ez lehetetlen. (Főként ha egész nap a gyerekekkel vagyunk, miközben ott a házimunka és egyéb teendők.) Vannak olyan pillanatok, amikor sokkal nagyobb gondok és bajok foglalkoztatnak, mint az, hogy miről szól a kedvenc rajzfilmjük, vagy épp ki mit mondott az oviban.
Leginkább arra gondolok, hogy próbálkozzunk, és tudatosan fordítsuk a figyelmünk gyermekeink felé, még akkor is, ha ez (főként az esték folyamán) plusz energiával jár.
Az ő világukban tényleg az a legfontosabb, hogy melyik gyerek mit mondott az óvodában, hogy miről is szól az a bizonyos rajzfilm, vagy hogy milyen vicces dolgot láttak az imént.
Egyébként Gretchen Rubin örökérvényű szabálya, a „Viselkedj úgy, ahogy érezni szeretnéd magad”, itt is csodálatosan megállja a helyét. Ha unottan, kedvetlenül erőltetjük magunkra más érdeklődési körét, akkor sokkal nehezebb lesz élveznünk az adott helyzetet, mintha eleve lelkesen vetnénk bele magunkat az együtt töltött időbe.
Azt hiszem, hogy ez a kis gyakorlat nagyon jó példa arra, hogy miként is mutassuk ki a szeretetünket és törődésünket a mindennapok folyamán azok iránt, akikkel együtt élünk. Ez pedig mindenképp hozzájárul a boldog otthon légköréhez! 😀
Most pedig megyek, és megkérdezem Férjtől, hogy mi az a két modellvasút, amit ma vett a gyűjteményébe. 😉
“Boldog otthon #18: Mutass őszinte érdeklődést!” - 5 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .
Szia Anni!
Köszi az írást,ismét nagyon érdekes és fontos témát választottál. Szerintem a másik dolgai iránt való érdeklődés leginkább két fő tényezőn múlik. Az első a másik fél iránt érzett szeretet mértéke (attól függetlenül, hogy milyen kapcsolatról van szó), hiszen minél jobban szeretem, annál jobban meg akarom ismerni a dolgait. A második pedig az idő és energia, amit képes vagy ráfordítani a párod, barátod, gyereked dolgaira. Szerintem sok esetben inkább a második tényezővel szokott gond lenni, ezzel kapcsolatban viszont az ember napi rendjének az átvariálása lehet a megoldás. Ettől függetlenül persze lehetnek olyan dolgok, melyek meredeken ellentétesek a felek gondolkodásában, de nem is kell olyan szinten foglalkozni velük, mint a másik, nem is beszélve a jó érzésről, amit az érdeklődéssel tudnak kelteni a felek egymásnak.
Te mit gondolsz erről? 🙂
Urza, köszönöm a hozzászólásodat – teljesen igazad van! A szeretet és persze az energia a fő kérdés. Általában szeretteinkkel kapcsolatban a második pont, amiből nincs elég… Sokszor fordul velem elő, hogy egyszerűen olyan fáradt vagyok estére, hogy úgy érzem, több információt már nem vagyok képes befogadni – vagy legalábbis nagyon megerőltetőnek találom. Ilyenkor az igazán nehéz a másikat meghallgatni, és őszintén átérezni az őt érdeklő témát.
Én nem keltek Férjben illúziókat azzal kapcsolatban, hogy valaha is érdekelt a modellvasút, de megpróbálom magam beleélni a helyzetébe, és átérezni a lelkesedését (khm, néha elég nehezen megy 😉 ). Ilyenkor sokszor „magamra szólok”, és emlékeztetem magam arra, hogy ő is meghallgatja, ha számára érdektelen dolgokról beszélek.
Sziasztok!
Szerintem is ismét egy nagyon jó téma.
Nekem és a páromnak igen eltérő érdeklődési köreink is vannak, amellett, hogy vannak azonosak is. Az évek során megtanultuk humorral kezelni, azt, amikor nem igazán érdeklődünk a másik hobbija iránt.
Hirtelen azt kérjük a másiktól, amikor a saját dolgunkról beszélünk: Na, most mondd vissza, miről beszéltem!:-)
Aztán jót nevetünk, amikor lebukunk, hogy nem figyeltünk a másikra:-)
Persze ehhez a másik fél igen erős szeretete szükséges és tolerancia iránta. Nem utolsósorban saját elvárásunk csökkentése a másik iránt. A két fél ugyanolyan gondolkodása ezzel kapcsolatban. Persze igyekszünk azért odafigyelni egymás dolgaira, de főleg a közös érdeklődési területen éljük ki egymást. A többin pedig szabadságot adva a másiknak.
A gyerekekkel kapcsolatban ez már nem igen működik így. Mindenről híresek csak nem a türelemről:-)
Velük bizony kénytelenek vagyunk jól beleélni magunkat a kis világukba, mert jaj nekünk, ha nem figyelünk. Azonnal észreveszik:-)
A legjobb tanítók, hogy egónkat kénytelenek legyünk száműzni:-)
Haha, ez velünk is gyakran megesik, mikor megkérdem Férjtől, hogy pontosan mit is mondtam neki… 😉 A gyerekeknél tényleg nehéz ködösíteni, főként szerintem 5-6 éves kor után, előtte még van, hogy „beveszik”, hogy valóban rájuk figyelsz. És a gyerekek valóban arra tanítanak meg leginkább, hogyan mondj le az önzésről, az önközpontúságról (annak ellenére, hogy annak a híve vagyok, hogy fontos az egyensúly, azaz az sem jó, ha teljesen feladjuk saját személyiségünket és igényeinket).
Érdekes, most eszembe jutott, hogy milyen vicces dolgokat tud az emberrel művelni a lángoló szerelem. Emlékszem, hogy mikor megismerkedtünk Férjjel, már akkor is szenvedélyesen rajongott a Forma-1-ért, és minden versenyt meg időmérőt szertartásosan nézett. Akkor valószínűleg eléggé elvakult lehettem, de nem volt annál boldogítóbb dolog, mint vele nézni, és persze megpróbálni minél több ismeretet elsajátítani a témában. Hmmm… tíz év távlatában nemhogy nem nézem vele a versenyt, hanem még azt sem kérdezem meg, ki lett az első. De szerencsére ott vannak a fiúk, akik lassan átvehetik tőlem ezt a szerepet! 😉
Jó téma! Nálunk volt úgy, hogy férjem új érdeklődési köre annyira szenvedéjévé vált, hogy azt muszáj volt követni, passzív szemlélődésről nem lehetett szó. Persze utóbb én is haszonélvezője lettem az új hobbynak, ezzel számomra is új világ tárult fel. Bevallom voltak/vannak olyan elfoglaltságok, amiket meghagyok Neki [pl.: galambtartás :)].