„A béke ott kezdődik, ahol az elvárás megszűnik.”
(Sri Chinmoy)
Gyakran előfordul velem, hogy túl sokat várok el egy adott helyzettől, egy személytől, egy eseménytől vagy akár saját magamtól.
Nem baj az, ha néha-néha magasabbra tesszük a lécet, de hosszú távon nem kecsegtet jó következményekkel, ha állandóan nagyok az elvárásaink.
Mert ugye mi következik ebből? Nagy eséllyel a realitás nem találkozik az elvárásainkkal, és ilyenkor csalódottnak, becsapottnak, mérgesnek vagy szomorúnak érezzük magunkat.
Ezt a gondolatot rengeteg élethelyzeten keresztül bemutathatnám, ugyanis én nagyon is hajlamos vagyok eme hiba elkövetésére.
Erre legutóbb akkor jöttem rá, mikor futás közben felháborodottan szidtam Turbót, hogy miért akar ő lépten-nyomon szaglászni meg területet jelölni, mikor nekem minden másodperc tempóvesztéshez vezet.
Később kissé elszégyelltem magam, mert rájöttem, hogy teljesen irreális elvárni a kutyámtól, hogy ő is sportként fogja föl a futást. Neki ugyan egy engedelmességi feladat, hogy lábnál jöjjön, de mindig lesznek tényezők, amik eltántorítják a „nemes céltól”. 😉
Persze a gyerekekkel kapcsolatban is sokszor tudatosítanom kell magamban, hogy mit is várok el tőlük tulajdonképpen? Sokszor előfordul, hogy nem a koruknak megfelelő dolgokat, és utána frusztrált vagyok, hogy hisztisek vagy engedetlenek. (Egyébként ennek felismerésében rengeteget segítettek a szakkönyvek, amik szerencsére pontról pontra leírják, egy adott korban mi is az, ami egy kisgyerektől elvárható.)
Biztos vagyok benne, hogy felnőtt családtagjaim is tudnak egy-két olyan esetet mondani, amikor túl szigorúan ítéltem meg őket, pedig azt hiszem, ezzel kapcsolatban fejlődő tendenciát mutatok.
„Csak akkor érezheted úgy, hogy becsaptak, ha elvársz valamit. Elvárások híján csalódásoktól sem kell tartanod. Minél kevesebbet vársz, annál szabadabb lehetsz, s annál kevésbé az idő rabja. Miért? Mert elfogadod azt, ami van. Az elfogadás felszabadít.” (Scott Shaw)
Az addig rendben van, hogy elfogadjuk másokat olyannak, amilyenek. Az viszont már sokkal keményebb dió, hogy az ember magával szemben milyen elvárásokat támaszt. Azt hiszem, itt sem kell félnem attól, hogy alacsonyra helyezném a mércét.
Legyen az külső vagy belső tulajdonság, magammal szemben mindig 110%, amit elvárok. Aztán ha esetleg nem sikerül úgy megfelelni ennek a belső értékrendnek, akkor csalódom magamban, és úgy érzem, kudarcot vallottam. Ennek folyománya a lehangoltság és ingerlékenység, egészen addig, amíg nem lendülök túl a holtponton, és nem teszem magam túl az adott problémán. (Amit – lássuk be – sokszor önmagamnak kreálok, teljesen feleslegesen!)
Mostanság a futással kapcsolatban rágódom sokat ezen a témán, ugyanis nem úgy haladnak az edzések, ahogy én azt az elején elképzeltem.
Szépen precízen elolvastam (kétszer is!), a félmaratonra készülők nagy kézikönyvét, melyben rengeteg érdekes információ mellett részletes edzésterv is található.
Fogtam a kezdő edzéstervet (már egyébként az is bizonyos felkészültséget igényel), és kitűztem azt az ambiciózus célt, hogy akkor én novemberben félmaratont futok. (Lehet, hogy túl ambiciózus volt? De akár reális is lehetett volna…)
Teltek-múltak a hetek, és én töretlen lelkesedéssel csináltam a programot.
Már a 7. hétnél tartottam, amikor észrevettem, hogy a megadott szintidő teljesítéséhez sokkal élénkebb tempót kéne tudnom tartani. Azzal nem volt gond, hogy a távokat megcsináljam, de a tempóm jóval az „elvárt” alatt volt.
Ebből kifolyólag nagy erőfeszítések árán ugyan, de jelentősen növeltem a tempót. És beütött a katasztrófa – lesérültem. Álmomban sem gondoltam volna, hogy eddig jutok csupán a felkészülésben. Ekkor fülembe csengett a szakkönyvből a versenyre készülők egyik legfontosabb alapszabálya: „Nem az a nehéz, hogy a versenyt végigcsináld, hanem hogy eljuss a versenyig.” Persze ennek jelentőségére én is csak most döbbentem rá.
Azóta drasztikusan lejjebb kellett adnom a tempóból ÉS a távból is, valamint az edzésterv közelében sem vagyok. Futok, de több pihenőnapot tartok, és mini távokkal kísérletezem.
A mai napon döbbentem rá, hogy mostanság mennyivel kevesebb lelkesedéssel megyek futni, és milyen nyomasztóak kezdenek lenni az edzéseim.
Futok, amíg birok, aztán mikor érzem az ismerős vádlimba hasító fájdalmat, akkor kénytelen vagyok leállni, ugyanis egy idő után elviselhetetlenné válna. (A bokában és térdben érzett „érdekes” érzésről ne is beszéljünk.) Igaz, a futás elején jókedvűen és frissen indulok, de aztán szorongva várom, hogy mikor kezdem érezni a húzódást. Aztán mikor a lábam megadja magát, káromkodva sétálok haza (erőltetni nem lenne értelme, és nem is szabad).
Szóval hosszúra nyúlt most ez az elbeszélés, de a sztori lényege, hogy egy ideje hagytam, hogy a saját magammal szemben támasztott elvárásaim megkeserítsék a futás örömét.
Természetesen az ember azért fut, hogy egyre többet és jobban futhasson, hogy javítson a kondiján, és lássa a fejlődését. De sokszor a testünk nem azt a tempót diktálja, amit az elménk akarna. Ezt pedig el kell fogadnunk.
Persze az elvárások teljes hiánya nélkül nem sokra mennénk. Tehát ez a bejegyzés alapvetően azoknak szól, akik hasonlóan maximalisták, mint amilyen én vagyok. 😉
Jó az, ha az ember céltudatos és kitartó, de vannak az életben helyzetek, amikor ez nem elég. Olyankor pedig az a legfontosabb, hogy az ember ennek ellenére békében legyen önmagával – és a világgal.
Az az érdekes, hogy amennyiben lejjebb adsz az elvárásaidból, attól még a világ egy fikarcnyit sem változik. A körülötted élő emberek, állatok, a környezet ugyanolyan marad. Csupán a saját hozzáállásodon változtatsz.
Így viszont sokkal többet tapasztalod majd, hogy felülmúlják elvárásaidat. Hát, nem sokkal jobb nem remélni, aztán jót kapni, mint valamit tiszta erőből elvárni, aztán csalódni? 🙂
Mindenesetre az a véleményem, hogy ezt az életszemléletet tudatosan kell magunkévá tennünk. A jelen kor társadalma és kultúrája ugyanis egyáltalán nem erre helyezi a hangsúlyt. Pedig mennyivel boldogabb lenne mindenki!
Végezetül jöjjön egy záró gondolat, Pál Ferenc tolmácsolásában.
„Ha fölfokozott vágyaink vannak, akkor tudhatjuk: rengeteg kudarc fog bennünket érni. Ez szorongással tölthet el bennünket, és nem szívesen látjuk be, hogy kudarcra ítéltük magunkat. A boldogság kulcsa ugyanis az alacsony elvárás, a kevesebbel való megelégedés, a választási szabadságunk önmagunk általi tudatos korlátozása, a döntéseink melletti elköteleződés, a jelenlegi életünk megbecsülése, és a hála amiatt, ami már a miénk.”
Neked mi a véleményed erről? Törekednünk kellene a kevesebb elvárásra, vagy számodra idegen ez a gondolkodásmód?
Fotók forrása sorrendben: simplemindfulness.com, 8tracks.com, nestache.com
“Boldogságterv #35: Ne várj el annyit!” - 6 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .
WOW! Ez eddig a kedvencem a napiboldogsag.com-on 🙂 Ez egy nagyon ütős felismerés és öszinte vallomás. Valami olyasmi, amit a legszembemondósabb barátnő sem mert volna megmondani „tutiként”.
Én ugyan nem vagyok ennyire maximalista és kitartó, de engem is igencsak frusztrálnak a magas elvárásaim – elsősorban a saját magammal szemben támasztottak.
Ugyanakkor a céltudatosság erény, mert „semmilyen szél nem kedvező annak, aki nem tudja, hogy melyik kikötőbe tart” (Seneca)
Például, ha nem célod a boldogság, azaz nem akarsz boldog lenni, akkor lehet, h csak a lényeg vész el az úton…
Még egy érv az elvárások, és a magas mérce mellett: ha nem tennéd ilyen magasra a lécet, akkor most nem olvasnánk egy ilyen szuper blogot 🙂
🙂 Köszi, ez jól esett! 🙂
Valamikor régen, amikor a szombati napjaim azzal teltek, hogy felfokozott várakozással házibuliba készülődtem, gyakran ért csalódás. Észrevettem, ha elvárások nélkül, lazára veszem a figurát, kellemes meglepetés ér. Így történt, hogy 42 ével ezelőtt egy szombati napon megismerkedtem valakivel. Vele ünnepelem holnap a 37. házassági évfordulonkat 🙂
Na, ez a szitu nagyon ismerős, és milyen igaz!! Előre is gratulálok!! 😉
A Békés harcos útja c. film (https://www.youtube.com/watch?v=nrwOCVSdUIM) pont a témába vág. Tegnap néztem meg a filmet, az egyik központi témája az elvárások. Érdemes megnézni.
Anni, említetted, hogy olvastál olyan szakkönyveket, amelyek a kisgyerekek egy adott életkorában elvárható dolgokat taglalják. Tudsz ajánlani párat azok közül, amiket olvastál?
Előre is köszönöm!
Sok van, de pl. a Suttogó könyvekben és Gina Ford könyveiben is nagyon sok infó van arról, hogy mi az, ami „elvárható”. Első évre nekem az abszolút kedvenc „Az első 12 hónap” c. könyv, szinte minden hasznos infó megvan benne, bár amerikai csomagolásban (sok minden nem vonatkozik a magyar viszonylatokra, szokásokra, de ezektől eltekintek). Ilyen még a „Születéstől kisgyermekkorig” c. könyv is. Azt azért tudni kell, hogy néha nagyon extrém dolgokat írnak, ami szerintem nem várható el az adott korcsoporttól. Meg nagyon nagy az egyénenkénti eltérés, még a „normális” határain belül is. Szóval nem érdemes azon idegeskedni, ha a baba vagy gyerek valamiben „lemarad” az átlagtól, de azért érdemes odafigyelni a nagy különbségekre.