„Higgy abban, hogy tehetsz a boldogságodért. Higgy magadban.”
Ez az Uniqa biztosító legújabb, Európa számos országában vetített reklámfilmjének szlogenje. A film végén megjelenő úszó pedig nem más, mint Illés Fanni paralimpikon.
Nem tudom, Te hogy vagy vele, de engem teljesen lebilincsel ez a reklám. Akárhányszor megnézem, mindig megindít.
Az pedig csak hab a tortán, hogy magyar sportolót választottak a kampány arcává. Hogy miért? Mert ő a legjobb példa arra, hogy akarattal és kitartással megvalósulhatnak az álmaink. Mert bár ő nem tartja magát példaképnek, és számára az a természetes, hogy lábak nélkül él, mégis sokunkat inspirálhat, hogy vegyük kezünkbe az életünket – és igenis tegyünk a boldogságunkért.
Fanni 1992-ben született, egy Rezi nevű kis községben nőtt fel, nem messze Hévíztől. Bár lábak nélkül és összenőtt ujjakkal jött a világra, szülei a legnagyobb természetességgel, a lehető legkevesebb „megalkuvással” nevelték. Épekkel járt együtt óvodába és iskolába is, csak a tornaóra és a kirándulások alól kapott felmentést.
12 évesen tanult meg úszni, mivel azt tanácsolták neki, hogy gerincferdülése miatt járjon gyógyúszásra. Hamar kiderült, hogy nagyon tehetséges; majd’ egy évvel később már megnyerte első versenyét. Onnantól kezdve nem volt megállás.
Több száz érem lóg a 22 éves lány szobájának falán, aki ma már Budapesten él egy kollégiumban, és a VASAS SC paraúszó csapatának tagja.
Berlinben Európa-bajnoki bronzérmet, a pekingi és a londoni paralimpián pedig nyolcadik helyet ért el.
Legfrissebb sikerét az eindhoveni paraúszó Európa-bajnokságon szerezte 100 méteren, mellúszásban.
A teljesen önellátó, edzésekre tömegközlekedéssel járó Fanni két éve ismerkedett meg párjával az egyetemi kollégiumban, és azóta is nagyon boldogok együtt.
Múlt héten abban a nagy örömben lehetett részem, hogy Fannival készíthettem a Napi Boldogság számára interjút. Azt hiszem, hogy sokan tanulhatnának kitartás és akaraterő terén a 22 éves lánytól.
Fanni, hadd gratuláljak először is eindchoveni sikeredhez. Ez a bronzérem azért ért meglepetésként, és tett olyan boldoggá, mert nagyon nehéz időszak állt mögötted. Beszélnél nekem egy kicsit erről a két évről?
2012-ben a londoni paralimpia eredményeit kudarcként éltem meg, hiszen rengeteget edzettem rá, és mégsem úgy sikerült, ahogyan szerettem volna. Akkor úgy döntöttem, hogy abbahagyom az úszást, mert nincs értelme folytatnom.
Már a paralimpia előtt sokat fájt a vállam, de a felkészülés időszakában próbáltam nem foglalkozni vele, mert csak az a cél lebegett előttem, hogy jól teljesítsek, mikor arra kerül a sor.
A verseny után pár hónappal viszont komoly műtéten estem át, ami után otthon kezdtem meg a felépülést, a családom körében – ez sem volt könnyű időszak, hiszen csupán egyetlen végtagomat használhattam a napi teendőim elvégzésére.
Az úszást 2013 januárjában, a rehabilitáció részeként kezdtem újra, és annak ellenére, hogy nem voltak távlati terveim, nagyon vártam már, hogy újra vízben lehessek. Ekkor jött az elhatározás, hogy újra úszni kezdek versenyszerűen.
Nehéz volt visszanyerni az eredeti erőnlétem, és nagyon kemény volt a 2013-as év, mert mindent beleadtam, mégsem tudtam csúcsformába lendülni. Mivel maximalista vagyok, nem voltam megelégedve az eredményeimmel. Sokat voltam beteg, rengeteg edzést ki kellett hagynom, a vállam is fájt, nehéz volt így céltudatosnak, erősnek maradni – sokszor fordult meg a fejemben, hogy nem folytatom tovább.
Az EB előtti edzőtáborban viszont sikerült jól teljesítenem – de álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen jó eredményt érek majd el.
Úgy érzem, az segített, hogy nagyon erős voltam „fejben”. Egyedül az volt a célom, hogy egyéni csúcsot döntsek, nem foglalkoztam a versenytársaimmal. Csak magamra koncentráltam.
Az is sokat jelentett, hogy a párom segített, végig mellettem állt, és támogatott mindenben.
Jelenleg milyen rövid távú céljaid vannak?
Az EB után másfél hónapos pihenési időszak következett, most újra próbálom formába hozni magam, de még elég sok a tennivaló. Ez heti ötszöri úszóedzést és hétvégenként kondizást jelent, ami nagyjából ki is tölti a napjaimat. A legközelebbi esemény, amire készülök, az a júliusi világbajnokság – ilyenkor nehéz újra felpörögni, mert annyira messze még a kitűzött cél, hogy az kevéssé motivál.
Nehéz döntés volt ugyan, de az ELTE magyar szakán végzett tanulmányaimat ezzel párhuzamosan felfüggesztettem, mert nagyon nehéz volt összehozni a legutóbbi vizsgaidőszakot a versenyzéssel és az edzésekkel. Ezen kívül úgy döntöttem, valami teljesen másba szeretnék fogni hosszú távon.
Mesélj róla, hogy mit tervezel!
Pszichológiát szeretnék tanulni, ezért a megváltozott felvételi követelmények miatt most újra le kell tennem történelemből az érettségi vizsgát, illetve angolul tanulok, hogy nyelvvizsgát szerezhessek. Már régóta érlelődik bennem a gondolat, hogy pszichológiával foglalkozzam, mert érdekelnek az emberek, és szeretnék nekik segíteni – főként a hozzám hasonló helyzetben levőknek.
Sajnos még mindig gyakran tapasztalható egy „szakadék” a mozgássérültek és az épek között. Mi az, amit ép társaidnak tanácsolnál, hogy ez megváltozhasson?
Sokszor érzem azt, mikor a városba, emberek közé megyek, hogy úgy néznek rám, mint egy ufóra és feltűnően bámulnak, vagy épp ellenkezőleg: átnéznek rajtam. Ez persze nem esik jól. Nem kell minket sajnálni, de lenézni sem.
Szerintem az a fontos, hogy az épek nyissanak felénk – és persze ennek a fordítottja is igaz. Meg lehet nyugodtan kérdezni egy mozgássérülttől, hogy szüksége van-e segítségre, amennyiben az ember úgy látja, hogy szükség van rá. Lehet, hogy az illető ezt visszautasítja, mert saját maga is boldogul, de a kérdezés már nyitás a másik felé, és a jó szándék bizonyítéka.
Azon is nagy a hangsúly, hogy minél több kerekesszékes szerepeljen a médiában. Ezért tartom például nagyon jó kezdeményezésnek a Miss Colours International kerekesszékes szépségversenyt (a korona idén Fanni fejére került, így még több lehetősége van arra, hogy képviselje a mozgássérültek érdekeit).
Annak ellenére, hogy nem is olyan könnyű ország-világ előtt „mutogatni” magát az embernek, pontosan azért fogadtam el a tévés szerepléseket is, hogy közelebb hozzam az épeket a mozgássérültekhez.
Ezért is örültem annyira az Uniqa felkérésének, hogy „Higgy magadban” kampányának arca legyek. Úgy érzem, ha több kerekes székes fordulna meg a tévéműsorokban és sorozatokban, akkor az épek is sokkal „hétköznapibban” állnának hozzánk.
Fanni, nem lenne ez a Napi Boldogság, ha nem kérdezném meg Tőled, hogy Téged mi tesz boldoggá? 🙂
Egészen egyszerű dolgok: hogy van hova hazamennem, hogy egészségesek a szüleim és a testvérem, és boldoggá tesz, ha a párommal lehetek, meg persze ha sikereket érek el az úszómedencében.
Ha Te írnád a VasárnaPillanatokat, akkor miket sorolnál föl – melyek azok az apró örömök, melyek boldoggá teszik a hetedet?
Amikor a párom kikészíti nekem reggel a C-vitamint, amikor jól megy az edzés. Vagy például most az, hogy szép az idő, és süt a nap, hogy elindultam a fogyás irányába (Fanni szeretné újra elérni a versenysúlyát), hogy hétvégén együtt voltunk a családdal és sokat beszélgettünk. Szeretek angolra járni, a kollégiumi eseményeken másokkal minden fenntartás nélkül jót beszélgetni. Az is örömöt okoz, mikor pozitív visszajelzést kapok az Uniqa reklámfilmmel kapcsolatban akár az ismerősöktől, akár Facebook követőimtől.
Ezek a boldog pillanatok ugyanolyan hétköznapi, kisebb nagyobb örömök, mint bármelyik ép emberé – hiszen Fanni semmiben sem különbözik tőled vagy tőlem. Talán csak annyiban, hogy neki sokkal több nehézséggel és akadállyal kell szembenéznie, ezért találékonyabbnak, rugalmasabbnak, kitartóbbnak kell lennie.
A fő célja akár egy reklámkampányban, akár egy tévéműsorban szerepléssel pedig pontosan ez: hogy megmutassa, a fogyatékkal élők pontosan olyan emberek, mint ép társaik – és bebizonyítsa sorstársainak, hogy érdemes hinniük magukban és tenni a boldogságukért.
Fotók forrása: Illés Fanni Facebook oldala
“Higgy magadban! – Interjú Illés Fanni úszó paralimpikonnal” - 2 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .
Szia Anni!
Nagyon megindító ez a video is mint a többi. Most már ezt is beraktam a napi videok közé.
Én úgy gondolom, hogy az emberek 99% nem tudja mit kezdjen azzal amikor fogyatékos embert lát. Szerintem egyszerüen csak megijednek a helyzettöl. Megbénulnak a gondolattól ami hirtelen átfut a fejükben. Azt kérik hirtelen, hogy velük ez sose történjen meg.
Látod milyen nehéz is más szemével látni a világot? 🙂
Fanni egy HÖS! 🙂 Csodálatos és példa értékü.
Nehéz feladatot kapott a sorstól mégis helyt állt benne.
Jobban mint bármelyikünk. 🙂
Hozzám szinte minden nap bejár egy fiú az anyukájával.
Robinak hívják. Ö is úszik. 🙂
Robi down- kórós. Az elsö pillanattól fogva hogy megismertem megszerettem. 🙂 Egyre jobban értem mit mond. Nem mindig, de most már egyedül is tudok vele beszélgetni.
Nagyon megkedveltem öt és nem érzem azt hogy más lenne mint én. 🙂
Sok benne a szeretet, a figyelem az érdeklödés , a ragaszkodás. Nem gondolom hogy a más kifejezést kellene rá használnom. Egyszerüen Ö másképp látja a világot.
Persze vannak rossz napjai neki is mint bárki másnak amikor nehezebb vele de egy csodálatos fiúnak tartom. 🙂
Mindig büszkén hozza be az érmeit amikor nyer. 🙂
Én ilyet nem tudok felmutatni. Semmiböl nincs érmem.
Talán az is lehet a gond, hogy én emlékszem gyerekkoromban azt tanították :
– nem szabad nézni ezeket az embereket.
– ök mások mint mi.
Ezek biztos sok emberben benne maradtak.
Nekem pl. gyerek koromban az elsö osztályban amikor írni tanultunk kiültettek a szamárpadba és hátra kötötték a bal kezemet, hogy ne azzal írjak mert fogyatékos vagyok.
1978-ban születtem és még akkor nem volt olyan sok bal kezes gyerek mint most. Senki nem volt a családban az. Egyszeüen a bal kezembe fogtam meg a tollat. A szüleimnek ez nem volt gond csak a tanároknak.
Azóta remélem sokat változott az oktatás és eltünt a szamárpad. 🙂
Nagyon sok sikert és boldogságot kívánok Fanninak. :-):-)
Neked pedig Anni még több ilyen csodálatos cikket.
Tündi 🙂
Örülök, hogy tetszik. Nehéz magunkat beleélni mások helyzetébe; mint már többször is írtam, szerintem igazából nem is lehet. Meg lehet próbálni – és meg is kell, de el kell fogadni, hogy csak akkor tudjuk meg, hogy milyen a másik helyzete, ha mi is ugyanabban a cipőben járunk. Fanni tényleg szuper ember, nagyon örülök neki, hogy elkészíthettem vele az interjút! 🙂