Mi az, ami minden szülő leghőbb vágya? Természetesen az, hogy gyermeke boldog legyen. Hogy egészséges, kiegyensúlyozott, sikeres felnőtté váljon. De mindez nem lebeg a szemed előtt a nap 24 órájában.
Nem, Te csak azt szeretnéd, ha épp abban a pillanatban, amit együtt töltötök, látnád a mosolyát, az elégedett kis arcát, a nevetését, és éreznéd, hogy mindezt a boldogságot és harmóniát Neked sikerült megteremtened.
Én az a fajta anya vagyok, aki erre vágyik, és ha ezt nem sikerül megvalósítania, akkor az ő boldogsága sem maradéktalan – sőt, sokszor az egész napomat megmérgezi egy a gyerekekkel kapcsolatos konfliktus, diszharmónia.
Elképesztően nagy különbség van gyerek és gyerek között. Sokan beszélnek egy gyerekkel „a hátuk mögött” arról, hogy ők már „mindent láttak, mindent tudnak”, pedig ez távolról sem igaz. A két- vagy háromgyerekesek ezt pontosan tudják.
Két ugyanazon családba született gyermek habitusa és temperamentuma, sőt – boldogságra való készsége között is hatalmas lehet ugyanis a különbség!
Erre akkor jöttem rá, mikor Kismanó megszületett. Egészen addig volt egy konkrét elképzelésem arról, hogy pontosan milyen is egy kisbaba illetve egy totyogó. 🙂
Nagymanó egy-két kivételes esettől eltekintve elégedett mosollyal a száján ébred reggel – kész öröm ránézni és elkezdeni vele a napot. A folytatás sem túl rázós – a saját korosztályának megfelelő egy-két hisztisebb momentum mellett elképesztően rugalmas, értelmes, és kiemelkedően empatikus.
Már kétévesen is sokszor előfordult, hogy szeretteit saját maga elé helyezte, és az irigységgel sem volt soha probléma. Nem győzök azon csodálkozni, hogyan szorulhat egy ilyen kis emberbe ennyi szeretet, ennyi törődés és mély érzés.
Az élet egészen apró szépségeit is észreveszi, és értékeli – hálás a legkisebb csokiért, a legolcsóbb kis játékért vagy akár egy szép szál pitypangért.
Alapból jó kedélyének köszönhetően a legtöbb helyzettel könnyen megbarátkozik, és hajlamos a dolgok pozitív oldalát nézni.
Egy ilyen gyereket boldoggá tenni igazán nem nehéz! És micsoda jutalom a szülő számára, hogy folyamatosan csak azt látja, gyermeke arca miként ragyog az örömtől.
Kismanó ezzel szemben teljes mértékben a bátyja ellentéte. Sokan mondták már nekem, hogy gyakori, mikor két testvér tűz és víz, de soha nem tudtam elképzelni ez vajon milyen is. Egészen addig, míg ő meg nem érkezett. 😉
Kismanó a legtöbb reggelt morcos arckifejezéssel az arcán kezdi, és ha valami nem pontosan úgy van, ahogyan ő szeretné (a legapróbb részletekig), akkor képes teljesen kiborulni. Mintha alapból bal lábbal kelne fel, amit valamiképp nekem (és a család többi tagjának) kellene kompenzálni.
A nap nehezen indul vele, mert minden apróságon felkapja a vizet, és nehezen viseli a sürgetést, az ellentmondást (azaz neki ellentmondást!).
Persze előfordulnak jókedvű reggelek is, de teljesen kiszámíthatatlan, hogy mikor, ugyanis Kismanó hangulata szeszélyes, mint a májusi időjárás.
Apró konfliktusokon rend szerint teljesen kiborul, zsörtölődő pillanataiból nehéz kimozdítani. (Persze tudom, hogy ezek a tulajdonságok igazak nagyon sok két- és háromévesre, mégis más tapasztalataim voltak Nagymanóval.)
Eszméletlen konoksága és önfejűsége miatt őt és a rugalmasságot elég nehéz egy napon említeni, és minden áldott nap (többször!), meg kell vívnunk a harcainkat, hogy ki a „főnök” a háznál.
Kismanó az elejétől kezdve megkérdőjelezi az erőviszonyokat, csak azért, mert ő a hároméves, én pedig az anyukája, egyáltalán nem gondolja, hogy az lenne természetes, hogy én mondjam meg neki, hogy „mi a frankó”. Van, hogy haragosan kiabál felém: „Én vagyok a főnök! Nem Te vagy a főnök”!
Nemhogy kerülné a konfliktust, hanem rendszeresen ki is provokálja – velünk és testvérével kapcsolatban is. Ez sokszor tettlegességig is fajul, gyakoriak az agresszív megnyilvánulásai.
Sokszor érzem azt, hogy a napom egy szélmalomharc – rengeteg energiát igényel a kedvére tenni, miközben természetesen az ember kénytelen határokat szabni és nemet mondani.
Annak ellenére, hogy tényeket írtam le, elönt a lelkiismeret-furdalás.
Egyáltalán szabad az embernek a gyermekeit így „mérlegre tenni”? Értelmét nem látom, mégis rendre tapasztalom az ellenkezőjét más anyukáknál és persze saját magamon is – állandóan hasonlítgatok.
Sokszor küzdök azzal a gondolattal, hogy mi az, amit elrontottunk, mi az, amit máshogy csinálhatnánk?
Hogyan lehetséges az, hogy úgy érezzük, mindkettőjükkel ugyanannyit foglalkozunk, mindkettőjüknek ugyanannyi szeretetet adunk, ugyanazok a szabályok vonatkoznak rájuk, mégis ennyivel több energiát igényel az egyiküket boldoggá tenni?
Elolvastam el a témában több szakkönyvet, és az alábbi (szerintem) okos dolgokat szűrtem le belőlük. 🙂
1. Tudatában vagyok annak, hogy a hasonlítgatás mennyire káros tud lenni egy akármilyen korú gyermek személyiségfejlődésére.
Éppen ezért határozottan kerülöm a hasonlítgatást, bármilyen formájáról is legyen szó (sok szakember még a pozitív tartalmú hasonlítást is rombolónak tartja, és azt javasolja, egyáltalán semmilyen helyzetben ne alkalmazzuk). Ez nem azt jelenti, hogy néha nem esem ebbe a hibába, de nagyon is tudatosan teszek érte, hogy ne így legyen.
2. Megpróbálom elfogadni a tényt, hogy nem kell mindkét gyerekünknek pontosan ugyanannyit „adni” mindenből. Vannak gyerekek, akiknek egyszerűen több odafigyelésre, törődésre vagy épp dédelgetésre van szükségük, mint másoknak. Mindig az a lényeg, hogy az egyedi igényeiket tudjuk kielégíteni.
3. Hiszem, és tudom, hogy a legeslegfontosabb olyannak elfogadni a gyermekeinket, amilyenek. A főbb személyiségjegyeket, vonásokat még ha akarjuk sem tudjuk megváltoztatni.
Egy élénk, aktív gyerekből soha nem fogunk kanapén ülő „gondolkodót” faragni, és fordítva. (Ez persze tök evidensnek hangzik, mégis sokan esnek abba a hibába, hogy olyan dolgokat erőltetnek a gyerekükre, ami tőlük teljesen távol áll, aztán csodálkoznak, amikor szerencsétlen nem felel meg az elvárásoknak).
4. Azt hiszem, hogy ugyanez érvényes a boldogságra is. Pontosan ezekből a különbségekből adódóan azt is el kell fogadnunk, hogy egyik gyermekünket könnyebb boldoggá, elégedetté tenni, mint a másikat. (Még akkor is, ha ezt nehéz magunknak beismerni.)
Egyszerűen azért, mert a gyerekek esetében is vannak, akik hajlamosabbak a derűlátásra, míg mások inkább az élet árnyoldalát veszik észre. (Érzésem szerint a különbségek még mindig nem olyan markánsak, mint a felnőttek esetében.)
5. Az sem mindegy, a szülő személyisége milyen – törvényszerű, hogy az egyik gyerekkel jobban szót ért, mint a másikkal – attól függően, hogy hasonló vagy épp ellenkező személyiségjegyekkel rendelkezik.
6. Ami további optimizmusra ad okot, az az, hogy kutatások bizonyították, elsősorban nem a gyermek genetikai háttere határozza meg annak boldogságát, hanem a környezete – hogy mennyire boldog, derűs otthonban és családban nő fel.
Ez pedig valóban megnyugtató gondolat. 😀
Lehetséges, hogy Kismanó ugyan zsörtölődik, de mindeközben saját magához mérten mégis elégedett? Lehetséges, hogy amit én problémának látok, az valójában nem is az? Elképzelhető, hogy ezekből a számomra „negatív” tulajdonságokból ő a fejlődése és élete folyamán inkább profitál majd? (Például az erős egyéniség és a céltudatos, kitartó hozzáállás a mai világban nagyon fontosak a boldoguláshoz!)
Igen, ebből látszik, hogy semmi sem fekete és fehér. Te mit gondolsz, hogyan lehet két ilyen mértékben különböző testvért egyformán boldoggá tenni? Van személyes tapasztalatod? Akkor szívesen látnám a véleményedet. 🙂
Fotók forrásai sorrendben: femside.com, lilysawyer.com, femside.com, lilysawyer.com
“Hogyan tegyük mindkét gyermekünket egyformán boldoggá?” - 11 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .
Szia!
Az ember pontosan tudtában van annak, h mennyire nem egészséges összehasonlítgatni a gyerekeit, de ezt szinte lehetetlen elkerülni. Az ember két- (vagy három-)gyerekes anyukaként örül, hogy van tapasztalata, ami átsegíti a nehézségeken, mert valljuk be, h az első gyereknél a tapasztatalt hiánya teszi olyan nehézzé a boldogulást. Az élet hatványozottan nehézzé válik több picúr mellett, így a tapasztalat és az összehasonlítás elkerülhetetlen. (…na, ezt is kell tudni menedzselni)
…és még mennyi más fajta gyerkőc van a Kismanód és a Nagymanód kategóriája mellett. Pl. az én Nagymanóm borzasztóan érzelmes, kedves, de ugyankkor könnyedén kiborul és szintén imád irányítani – többek között a hízelgős, vagány Kismanómon is próbálkozik, akit ezek a próbálkozások nagyon nem hatnak meg, mert ha valaki, akkor aztán ő igazán önfejű, uralkodó típus. (Mi meg a Párommal szelíden meghúzódunk egy sarokban, és ha nagyon gáz van, beavatkozunk.)
Azt kérdezed, hogyan tudnád a két gyerkőcöt egyformán boldoggá tenni…. egy ideillő idézet, amellyel teljes mértékben egyetértek…. „…csak egyetlen ember van, aki teljes biztonsággal megmondhatja, hogy mi teszi őt boldoggá – Ő maga” I.Ron Hubbard
Megkérdezted már Kismanódtól, hogy mi teszi őt boldoggá? Egyszerűen csak figyeld Őt napközben…. mikor boldog?
Ez a történet rólad szól, Te vagy a középpont …. és a világ téged tükröz… Ő is….
Te csak önmagadat tudod boldoggá tenni, és ha Te boldog vagy, akkor Ő is boldog…..
Engedd el az elképzeléseidet, elvárásaidat, hogy Kismanónak milyen kisbabának vagy totyogónak kellene lennie….. Engedd, hogy önmaga lehessen…. Lásd meg Kismanóban, azt, hogy milyen különleges is Ő…. milyen csodálatos egy Kismanó ….. Ha morcosan kell reggel, engedd meg neki, hogy morcos legyen…. Te meg szeresd őt a morcosságával együtt…. vagy egyszerűen kérdezd meg, hogy megölelheted-e…. csak úgy mert, Te szeretnéd…. ha megengedi, öleld meg, és szíved minden szeretetével gondolj arra, mennyire hálás is vagy azért, hogy Ő itt van veled…. Ha nincs szüksége ölelésre, akkor öleld át gondolatban….Engedd neki, hogy önmaga lehessen….
Ha Te változol, változik Ő is….. Belül bent a Lelkedben, engedd el, hogy boldoggá akarod Tenni….. Légy boldog Te…..és ezzel mindent megtettél azért, hogy Ő is boldog legyen…
Igen, ezzel az idézettel én is egyetértek, de a gyakorlatban mégsem mondanám, hogy túlzottan megy a dolog. Sokszor van, hogy boldog vagyok, és ez mégsincs hatással az éppen aktuális hangulatára/lelkiállapotára. Az elfogadással is egyetértek, mint ahogyan ezt a bejegyzésben írtam is – ugyanakkor sokszor tűnődöm, hogy hol a határ keresztbe tett karral ülő elfogadás és nevelés között. Elfogadom a személyiségét, de nem engedhetem, hogy a személyisége és a szeszélyei az egész családot uralják, és mindenki elviselje a mizériáit, csak mert ő ilyen… Szóval nehéz!! Köszönöm, hogy megosztottad velem a gondolataidat! 🙂
Igen, én is teljes mértékben egyetértek az idézettel, de azzal is, hogy a gyermekeknél azért kell a segítség még.
Karba tett kézzel nem lehet ülni, nevelésre szükségük van, de mindezt úgy, hogy teljesen mértékben elengedjük azt a görcsöt, hogy tőlünk lesznek boldogok.
Tőlünk sohasem lesznek. Ők is csak önmaguktól.
Ez a mi feladatunk, hogy ezt megtanítsuk nekik és ha elhisszük, hogy minden a javukra szolgál, amit teszünk, akkor úgy is lesz.
Anni ezen mondatával teljesen egyetértek:Elfogadom a személyiségét, de nem engedhetem, hogy a személyisége és a szeszélyei az egész családot uralják, és mindenki elviselje a mizériáit, csak mert ő ilyen…
Ezt kell megkönnyíteni az elengedés művészetével.
És ami nagyon fontos, hogy azt is elengedni, hogy nehéz. Akkor is, ha éppen annak érezzük, mert attól lesz az, hogy azt hisszük.
Na ez nagyon nehéz!:-) Jó kis ellentmondás, mi:-)!
Szóval, nem nehéz, annak ellenére, hogy azt hiszem!
Így már nem is hangzik ellentmondásnak:-)
Kicsit bonyolultan hangzott ez a gondolatmenet, de azért értem! 😉 Mint ahogy sokszor bonyolultnak tűnik a gyereknevelés, aztán utólag rájössz, hogy nem az, ha nem bonyolítod túl. 🙂
Igen, mi felnőttek hajlamosak vagyunk mindent túlbonyolítani, én is.
Az egyszerűséget viszont a gyerekek tanítják nekünk.
Én így fogalmaztam meg egyszer, mikor gondokkal küzdve utaztam a kicsivel a villamoson:
Ablaküveghez nyomott pici orr. Rácsodálkozás.
Megállíthatatlan csacsogás.
Anya, miért nem figyelsz?!
Tilos a gondolkozás. Egy percre sem engedi.
Nem érti. Hisz, minden olyan egyszerű!
Több unokás nagymamaként sem tudok egy „mindent gyógyító receptet”!
Az biztos, hogy nehéz a hasonlítgatásból kiszabadulni.
De azok a pillanatok a legszebbek, amikor a néhány perce még hisztiző/duzzogó/sértett unkokám rám mosolyog, és azt mondja, gyere Mamus jászani! Én olyankor mindent elfelejtek!
Ui.: Ági verse megint telitalálat!
Ma nagyon mérges voltam Kismanóra, mert a körömollóval levágta Nagymanó babájának a kislábujját. Hiába kértem, hogy ne csinálja, csak nem hagyta abba, ezek után lett az egészből nagy sértődés (még neki állt feljebb), Nagymanó meg teljesen el volt kámpicsorodva, hogy tönkretették (és bántották!) a babáját. Jól összevesztem Kismanóval, mondtam neki, hogy ő sem akarná, ha az ollóval levágnám a lábujját (lehet, hogy durva hasonlat, de más nem jutott az eszembe). Ezek után mikor már lefeküdtünk, a sötétben azt mondta az ágyban, hogy „Többet nem vágom le a baba körmét, jó?” Kicsit későn jött el a megbánás szakasza, de csak eljött… 🙂
Néha kellenek ezek a drasztikus hasonlatok.
Lehet, hogy éppen akkor durván hangzik, de legalább hatásos.
Ettől érzi át igaz
Kismanódban mintha magamat látnám..nem szeretnélek megrémiszteni, de nem lesz könnyebb…:) Harminchoz közel csak abban lett más, hogy higgadtabb lettem és megtanultam magamat kezelni…jó sok konfliktus után:) Kitartást kívánok:))
Ajjaj! Egyébként a helyzet azóta sem változott, majdnem minden map van egy olyan momentum, mikor totál kiborulok, de azért vannak olyan esetek is, mikor sikerül „felnőtt módjára” (azaz nem kiabálással és érzelemből) kezelnem a helyzetet. Nagyon igyekszem! Sajnos a sokak által bevetett humor nàlam nem működik, mert valami miatt képtelen vagyok humorosan kezelni a „rosszaságait”.