A mai rohanó világban egyre többet hallom a minőségi idő kifejezést – annyira vicces, hogy ez a fogalom pár évtizeddel ezelőtt talán nem is létezett. Ma viszont, a rohanós-pörgős mindennapok folyamán, amikor annyi minden van, ami elvonhatja a figyelmünket szeretteinktől, ennek a kifejezésnek tényleg van létjogosultsága.
Ez a folyamat talán a tévé széleskörű elterjedésével indult, és ahogyan a számítógép, a videojátékok, az okostelefonok és online közösségi felületek népszerűsége egyre nagyobb magaslatokba tört, úgy vált az igény a minőségi együtt töltött időre egyre égetőbbé.
Ehhez kapcsolódóan vált nagyon népszerűvé egy brit fiatalember által készített videó az interneten, mely azt mutatja be rendkívül érzékletes módon, hogy mi mindent veszíthetünk azzal, ha a közösségi médiát választjuk a valódi emberi kapcsolatok helyett. Nekem nagyon tetszett, ha még nem láttad, itt megnézheted.
Még számomra is hihetetlen, de már oda „öregedtem”, hogy valóban el tudok kezdeni egy mondatot azzal a kifejezéssel, hogy „Bezzeg az én időmben…!”. 😉 Például mondhatnám azt, hogy „Bezzeg az én kisgyerekkoromban csak hétfőnként volt tévéadás, aztán később csak egy esti mese volt, amit vártunk, mint a messiást; majd jött a szombati matiné, de gyerekcsatornákkal és videókkal és videojátékokkal már csak iskolás koromban találkoztam.”
Ezután azzal a klisével kell folytatnom a gondolatmenetemet, mely szerint ez mégsem okozott semmilyen problémát – egészen egyszerűen ez volt a természetes. Egy kisgyermek az én tapasztalatom szerint mindig tud mit csinálni, játszani, akkor is, ha nincs ott az a tévé és számítógép.
Ha viszont már ott van, nagyon nehéz határt szabni, nemet mondani. Kisgyerekes szülőként ezt a saját bőrömön tapasztalom, és persze azt is látom, hogy egyik extrémitástól a másikig nagyon sok véleményt ütköztethetnénk a témában.
Nyilván itt is mindenki a saját meggyőződésének megfelelően dönt – vagy épp meggyőződésével ellenkező helyzetet kénytelen elfogadni.
Nem mondhatnám, hogy az extrémen szigorú vagy extrémen megengedő kategóriába tartozom.
Sokszor érzem azt, hogy a körülmények kényszerítenek arra, hogy bekapcsoljam a tévét, ami egyébként nagyon jó segédeszköz lehet olyan esetben, mikor a gyerekek betegek, nyűgösek, és szükségem van fél-egy órára, hogy egyáltalán valamit tudjak mellettük csinálni otthon (ezen a héten egyébként Kismanóval pontosan ez volt a helyzet). Ilyenkor nem is tudom, mit csinálnék tévé, mesefilmek, esetleg az ipad-re letöltött játékok nélkül (a héten engem Thomas a gőzmozdony mentett meg 😉 ).
Rendszerint azonban nem engedek a rimánkodásnak, és kiemelkedő önuralmat igényel, hogy ne engedjek a nyűglődésnek, hisztinek, hogy márpedig ők tévét akarnak nézni. Ilyenkor az lenne a legegyszerűbb, ha bekapcsolnám nekik az egyik gyerekcsatornát és néznék, amíg akarják. Én meg nyugodtan csinálhatnám a dolgomat, esetleg még egy magazint is elolvashatnék (na, jó, ez már inkább utópia). És milyen jó fej lennék! 🙂 Nem kellene az „utálkozó” pillantásokkal és az „akkoj nem jeszek a bajátod” jellegű megjegyzésekkel foglalkoznom.
De ilyenkor mindig eszembe jut, hogy nem feltétlenül jó a könnyebb ellenállás felé menni, és beadni a derekamat. Persze bevallom őszintén, hogy nemcsak őket kell szabályozni, hanem saját magamat is!
Hogy én mit tartok minőségi időnek? És miért is olyan fontos ez a család boldogságához?
A minőségi együtt töltött idő szerintem lehet bármilyen olyan tevékenység, melyben aktívan részt veszünk együtt, akár otthon játszunk, kézműveskedünk, beszélgetünk, főzőcskézünk, akár kirándulni vagy egyéb programokra megyünk.
Ezek a közös élmények hoznak minket közelebb egymáshoz, ezekből tudunk az életünk folyamán érzelmileg táplálkozni.
Ha visszagondolsz a gyerekkorodra, akkor mi az, amire szívesen emlékszel? Biztosan nem az, hogy pontosan milyen meséket is néztél esténként a tévében. Szerintem a legszebb emlékek személyekhez kötődnek.
Néha elég, hogy mindez a leghétköznapibb felállásban valósuljon meg. Például nagyon élveztem régen a közös társasjátékozásokat, kertben eltöltött délutánokat. Ugyanakkor a legintenzívebb emlékek mégis a közös kalandokhoz kötődnek, amikor családi nyaralásra, állatkertbe, vidámparkba, kirándulásra mentünk.
Most mindezeket én szeretném megvalósítani, hogy a gyerekeknek ugyanolyan sok szép emlékük legyen, mint amennyi nekem jutott. 🙂
A közös játék, hétvégi programok és étkezések (még akkor is, ha nehéz minden nap megvalósítani!) mind-mind hozzájárulnak ehhez. Nem vagyok túl népszerű a családban emiatt, de például utálom, mikor vacsora közben megy a tévé. Nem mondom, hogy mindig harcolok ellene, de ha már együtt vacsorázunk, akkor szeretem megadni a módját.
Gretchen Rubin nagyon egyszerű, mégis hatékony módját választotta annak, hogy kis kalandokat rendszeresítsen nagyobbik lánya életében. Minden szerda délután, miután elment érte az iskolába, valami programot szerveztek kettesben. Ez idő alatt a kisebbik lányára valaki más vigyázott.
Egyik héten anya, másik héten lánya választott programot. Bejárták New York parkjait, múzeumait, művészeti galériáit, de persze voltak moziban, sőt bevásárlóközpontban is!
Szuper ötletnek tartom ezeket a szerda délutáni kiruccanásokat, akár egy, akár két gyereke van az embernek. Tény és való: sokaknak ezt nagyon nehéz lenne logisztikailag megoldani, mert egyszerűen nem tudnák kire hagyni kisebbik gyermeküket. Sokszor azonban csak elhatározás kérdése az egész.
Itt jön a képbe az osztatlan figyelem kérdése. Az a véleményem, hogy minden gyerek megérdemli az osztatlan figyelmet. Még akkor is, ha ez csupán heti egy alkalom, vagy napi fél óra.
Ezzel a kérdéssel egyébként azóta küzdök, amióta csak Kismanó megszületett.
A kis korkülönbségből adódóan az elején szinte lehetetlen volt figyelmemet osztatlanul Nagymanónak szentelnem, de a későbbiek folyamán tudatosan koncentráltam arra, hogy legyenek olyan alkalmak, amikor csak és kizárólag azt csináljuk, amit ő szeretne (Kismanóval ez teljességgel lehetetlennek bizonyult, ugyanis mindig sikerült valamilyen módon kikényszerítenie, hogy az történjen, amit ő akar).
Jelenleg a személyre szabott „programokat” a következőképp próbálom megoldani.
A gyerekek 1-2 havonta, általában váltott üzemmódban úgyis betegek, amikor elég sokáig itthon vagyok velük. Szerencsére ezek a betegeskedések nem annyira komolyak, hogy ne tudjunk valami jót játszani otthon, csak épp közösségbe nem tudunk menni a köhögéssel vagy orrfolyással, esetleg kis hőemelkedéssel.
Ezeket a betegség miatti hiányzásokat mindketten nagyon élvezik, mert ilyenkor egész nap otthon vagyunk kettesben, és tényleg csak egyikükre koncentrálok (bár az én fejem fölött egy idő után teljesen átcsapnak a hullámok, mert nem tudom a feladataimat rendesen ellátni, sőt, írni se nagyon).
Szerencsére ilyen téren Férjre is nyugodtan számíthatok. Sokszor előfordul, hogy az egyik gyerekkel elmegyek bevásárolni, sétálni, míg a másikkal ő otthon vonatozik, játszik. Ezek a kis külön programok is nagyon jól beváltak.
Pontosan ezért tartok most a három gyerek leosztástól, mert elképzelni sem tudom, miként menedzseljük majd a két felnőtt vs. három gyerek problematikát.
Amíg Tökmag kicsi, valószínűleg sehogy. Én vagyok a picivel, Férj pedig külön programot csinál a két naggyal (akiknek szerencsére hasonló az érdeklődésük a kis korkülönbségnek és annak köszönhetően, hogy mindketten fiúk).
Nagy szerencsénkre nálunk a nagyszülők is nagyon sokat segítenek és mindig is segítettek, így abban is reménykedem, hogy az ő aktív közreműködésükkel azért lesz majd egy-két óra, amit csak a fiúkkal tölthetek. Sok múlik majd Tökmagon is, hogy milyen baba lesz, meg persze rajtam is, hogy miként oldom majd meg a helyzetet „ép ésszel”.
Te hogyan oldod meg, hogy jusson minőségi, személyre szabott idő a gyerekekre? Mi számodra a minőségi idő? Van esetleg háromgyerekes tapasztalatod aránylag kis korkülönbséggel?
Fotók forrásai sorrendben: writingsoflife.com, amazing-graceblog.com, everydaylife.globalpost.com, helpthiskid.com, dailymail.co.uk, mommymakeovernetwork.com
