Pontosan két hete nem jutottam oda, hogy bejegyzést írjak a blogra, melynek oka, hogy teljesen el voltam havazva a rengeteg tennivalóval, illetve pár napot a csodálatosan havas Ausztriában tölthettünk. Jöjjenek az elmúlt két hét legörömtelibb pillanatai!
- Befejeztem a 30 napos Yoga With Adriene CENTER jógaprogramot, ami nem volt egyszerű, de idén is nagyon élveztem. Hamarosan olvashatsz az élményről egy bejegyzést a blogon! 🙂
- A fejembe vettem, hogy így vagy úgy, de mi még idén igenis „havazunk” egy nagyot a gyerekekkel. Sikerült is last minute egy szállást foglalnunk az osztrák Alpok egyik kisvárosában, Payerbachban, ahol már nyáron is jártunk. Úgy hallottuk, hogy sok hó esett fent a hegyen, így nagyon izgatottak voltunk az utazás előtt!
- Aznap reggel, mikor elindultunk, nehezítette a közlekedést, hogy szakadt Magyarországon a hó, de mire az osztrák határhoz értünk, már csak az eső esett. Első este folyamatosan szakadt az eső és viharos szél tombolt, de ez nem zavart minket, mert érkezés után pont arra volt még időnk és energiánk, hogy bevásároljunk egy közeli élelmiszerboltban, berendezkedjünk a szálláson, és bizakodva konstatáljuk, hogy másnapra havat ír az előrejelzés.
- Az előrejelzésnek igaza is lett, reggel arra ébredtünk, hogy hatalmas pelyhekben szállingózik a hó. Mire felértünk Semmeringre a sípályákhoz, már szakadt a hó, és csak egy hajszál híján tudtunk feljutni a meredek, havas és csúszós úton a parkolókhoz – ugyanis több kocsi is elakadt a nagy hóban.
- A fiúk hatalmas lelkesedéssel vetették bele magukat a sí- és snowboard óráikba. Utolsó pillanatban valami hatalmas szerencse folytán sikerült magyar oktatókat találnunk, akik vállalták, hogy pár órát foglalkoznak a fiúkkal. Amíg az órák zajlottak, mi Indy-vel a hóban sétáltunk, Törpilla szánkózott és ugrált a hatalmas hókupacoka. Egyszerűen fantasztikus volt a fehér táj és a kavargó hópelyhek, ilyen havazásnak már nagyon rég nem voltunk szemtanúi.
- Lélekszakadva rohantunk vissza a szállásra, hogy Törpilla csurom vizes zokniját és csizmáját lecseréljük, csak hogy elérjük a fél 4-kor (még világosban) Payerbach-ból induló vonatot. Úgy döntöttünk, hogy vonattal visszautazunk a havas Semmeringre a Világörökség részét képző Semmeringbahn-on. Pár perccel az indulás előtt fel is ugrottunk a vonatra, sikerült elérnünk!
- A semmeringi állomáson a gyerekek jót játszottak a hóban, Férj örömére jött pár érdekes vonat, és én is kinézelődtem magam. (Férj nagy vasútmodell őrült, így ő több alkalommal is ment vonatokat figyelni a pályaudvarra, amíg Ausztriában voltunk.)
- Másnap szikrázó napsütésre és rettentő hidegre ébredtünk, mikor a gyerekek síeltek és snowboardoztak délelőtt, volt olyan pillanat, mikor azt láttam, hogy Indy már-már fázik – na ilyet még soha nem láttam! Kb. -8 fok lehetett, és a szél is fújt.
- A gyerekek nehéz szívvel mondtak búcsút a sípályának, de nem bánták meg, hogy rám hallgattak. Megint jött egy nagy rohanás, Reichenau an der Rax-ba száguldottunk, hogy elérjük a Raxseilbahn felvonót, ami 1600 méter magasra repített minket egy igazi téli álomvilágba. Óriási szerencsénk volt, hogy felfértünk, mert így utolsó pillanatban már limitáltak a helyek mind felfelé, mind lefelé.
- Mikor felértünk a Rax csúcsára, és a felvonó épületéből kiléptünk a panorámateraszra, nagyon hálás voltam magamnak, hogy felvettem még egy réteg meleg aláöltözetet még reggel, ugyanis iszonyatosan hideg volt, kesztyű nélkül a kezem pár perc leforgása alatt elgémberedett és szinte mozdítani nem bírtam a hidegtől (ez némiképp megnehezítette a fényképezést).
- A gyerekek szinte transzban voltak a rengeteg hó láttán, szó szerint beleugráltak, belegázoltak, esélytelen lett volna nagyobb távot megtenni velük, mert pár méterenként meg kellett állnunk, hogy játsszanak a hóban. Végül kitalálták, hogy hókunyhót építenek a méteres hóban, azaz alagutat fúrnak a hó alatt. Több mint egy órát dolgoztak a nagy művön, és nagyon nehezen hagyták ott a „hóbunkerüket”.
- Addig mi Indy-vel sétálgattunk a közelben, ami nem volt egyszerű, mert teljesen elfeledkeztem arról, hogy kivágjam a szőrt a talppárnáján, amibe állandóan kőkemény golyóvá fagyott a hó, nyilván ez neki nagyon kellemetlen volt, így időnként lefeküdt, hogy kirágcsálja az odafagyott havat. Én is segítettem neki, a meleg kezemmel tudtam kiolvasztani a hógolyókat, emiatt viszont a kezeim teljesen átfagytak a hidegben. Ez egy jó tanulság volt, hogy legközelebb ne felejtsek el készülni vagy kutyacipővel vagy a szőr alapos kivágásával…
- A kirándulásunk végén isteni volt a meleg étterembe beülni, ahol még a mindig aktív Indy is elszundított a radiátor melege mellett. Jól esett egy finom leves és gőzgombóc, illetve forró csokoládé mindenkinek, szó szerint úgy éreztem, hogy „felengedünk”. 🙂
- Szomorúan vettünk búcsút a Rax-tól, azzal az elhatározással, hogy hamarosan visszatérünk! Ugyanez vonatkozik Ausztriára is, hiszen számtalan csodás túraútvonalat és látnivalót rejt.
- Nehéz volt visszatérni itthon a megszokott kerékvágásba, főként mert nagyon megrázott a Törökországban és Szíriában történt felfoghatatlan tragédia: mialatt mi nyugodtan aludtunk az ágyunkban, az ott történt földrengés több mint 30 ezer ember életét követelte. Az elmúlt héten folyamatosan követtem a magyar romkutató egység elképesztő munkáját, és csak az adott valamelyest megnyugvást, hogy úgy döntöttem, hogy mind az Unicefnek, mind a Kutyák Határok Nélkül Alapítványnak támogatom a munkáját. (Végül is, amin én magam nem tudok változtatni, amiatt felesleges szorongani, de amit én magam megtehetek, hogy valamivel jobbá tehessem a helyzetet, azt meg is teszem.)
- Úgy döntöttem, hogy „magamon is segítek” Adriene egyik csodálatos jógavideójával, melynek címe Yoga For After a Disaster (azaz Jóga katasztrófa után). Ez a videó segített abban, hogy a sok negatív gondolatot átformáljam pozitívvá, és minden erőmmel azon legyek, hogy pozitív gondolatokat küldjek azoknak, akik most kritikus helyzetben vannak a földrengés sújtotta övezetben (bármennyire is nehéz ez, hiszen az emberben inkább a borzalom és a félelem keveréke van jelen ilyenkor, nem a pozitív gondolatok). Mindenkinek melegen ajánlom ezt a videót, aki tud angolul, nagyon jót tesz bármilyen traumatikus eseményt követően, segít kicsit megnyugodni és átprogramozni az elmét.
- Kb. két héttel ezelőtt részt vettem egy online kutyás szemináriumon, melynek témája a családi, sport- és munkakutyák közötti különbségek feltérképezése volt. Nagy hatással volt rám az a rész, mely a terápiás és a romkutató kutyák feladatairól és képzéséről szólt. Talán pont ezért is figyelem olyan feszült érdeklődéssel a magyar mentőcsapat munkáját Törökországban (illetve a csapat egyik tagjával személyesen is volt már szerencsém találkozni). Rettenetes ez az egész, de ugyanakkor nagy csodálattal és tisztelettel gondolok a magyar mentőcsapat minden tagjára – fantasztikus emberek, le a kalappal mindenki előtt.
- Olyan jó volt szombaton összegyűlni megint a családdal, hogy megünnepeljük tesóm kisfiának szülinapját, s bepótoljuk az én születésnapi ünneplésemet is. Igazán jó hangulatban és szeretetben eltöltött kis délután volt, annyira kellett most ez nekem!
- Ma csodálatosan szép napsütésre és általános enyhülésre ébredtünk, így azt figyelembe véve, hogy sajnos nem tudok jógázni a kézfájásom miatt, úgy döntöttem, hogy teszek egy próbát és öt hónap kihagyás után futócipőt húzok egy nyúlfaroknyi táv erejéig. De jó volt megint futni, bár nagyon szokatlan volt! Viszont felavattam az új futócipőmet is. 🙂 Már alig várom a folytatást!
- Délután anyukámmal és Férjjel a Tháliában a Gyilkosság az Orient Expresszen című darabot néztük meg, csodás szereposztással és színészi játékkal. Nagyon tetszett mindannyiunknak, minden Poirot-rajongónak őszintén ajánlom!
Neked mi tette boldoggá az elmúlt két hetedet?
“VasárnaPillanatok #390: Behavazva” - 2 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .
Jaj, ez nagyon jó lehetett, én is imádom a havat, minden évben várom, talán jobban, mint az unokáim, de hát sajnos egyre ritkábban van benne részünk
Igen, én is nagyon sajnálom, de valahogy azt vettem észre, hogy emiatt fel is értékelődött nagyon! Ha van, akkor csodaszámba megy, és késztetést érez arra az ember, hogy „kihasználja” a lehetőséget, míg régen, mikor többet esett, akkor egy idő után már nem volt benne semmi pláne. Érdekes az emberi természet. 🙂