Hat láb, két szív, egy büszkeség. Találd ki, mi az!
Nem tudod?
Én már igen. Illetve, a pontosság kedvéért, már egy jó ideje tudom, de igazán egy hónappal ezelőtt, azaz szeptember 26-án értettem meg, hogy mit is jelent valójában!
Ez nem más, mint a Hard Dog Race szlogenje, mely Magyarország első és egyetlen extrém kutyás futóversenye, melynek szeptemberi, Nyergesújfalun megrendezett Base futamán (7 km, 16 akadály) mi is részt vettünk Indy-vel.
Ez a verseny olyan, mint a maraton: minden résztvevőnek van egy saját sztorija. Nekünk is van saját Hard Dog Race történetünk, én most ezt szeretném megosztani Veled.
Ha soha nem vennél részt egy ilyen őrültségben, de érdekel, hogy valaki mi a fészkes fenéért teszi, akkor azért.
Ha pedig mert eljátszol a gondolattal, hogy indulj a versenyen, akkor azért.
10 olyan tippet osztok meg Veled a bejegyzésben, mely egy tapasztalt HDR résztvevőben talán fel sem merül, én viszont a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy mennyire fontos.
Jöjjön tehát egy kutyakemény sztori, a Napi Boldogsághoz méltóan – happy enddel! 🙂
A Hard Dog Race magyar találmány, s ha jól tudom, harmadik éve kerül megrendezésre, most már nem csak Magyarországon, hanem külföldön is (Lengyelországban, Csehországban és Szlovákiában). Ha szeretnél többet megtudni a HDR történetéről, illetve alapítójáról, Púza Andrásról, látogass el a HDR oldalára!
De most egy pillanatra repüljünk vissza 2018 nyarára, mikor Indy hozzánk került. Már ekkor az lebegett a szemem előtt, hogy egyszer együtt fogunk futni, és lehet furán hangzik, de már akkor felmerült bennem, hogy egyszer részt veszünk ezen a versenyen.
Miután Indy betöltötte első életévét, ünnepélyesen belevágtunk az edzésbe, de nem sokkal később sajnos a sérüléseim miatt a futás teljesen háttérbe szorult, az pedig, hogy egy ilyen versenyen elinduljak gyakorlatilag esélytelennek tűnt. De…! SOHA ne mondd, hogy soha!!!
Idén tavaszra felépültem a lábproblémákból, és óvatosan újra edzeni kezdtem, majd amint megláttam, hogy szervezésre kerül a következő HDR, nem sokat teketóriáztam – egy életem, egy halálom: leadtam a nevezésem.
A kitűzött cél már megvolt, csak tenni kellett érte, hogy megvalósuljon úgy, ahogyan én elképzeltem (mert bár szintidő a versenyen nincs, nem azt terveztem, hogy kényelmesen végigsétálom a pályát!).
A felkészülésről nem szeretnék terjengősen írni, hiszen ez nem mindenkit érdekel, dióhéjban csak annyi, hogy alapozással kezdtem. Ez alatt azt értem, hogy szigorúan egyedül kezdtem futóedzésekbe.
Bármennyire is fájó volt Indy boci szemeit nézni, ahogyan búcsút intettem neki a kapuban, „kegyetlen” voltam, és otthon hagytam (egyébként is intenzív dog dancing tréningjei voltak, versenyre való készülés miatt).
A saját kondidat igazán kutya nélkül tudod jól felépíteni. Mikor semmi másra nem figyelsz, csak saját magadra. A saját pulzusodra, légzésedre, tartásodra, tempódra… érzéseidre. Akkor még nem kell a kutya fegyelmezésével, tempójával, esetleg „hajtásával” foglalkoznod.
Amíg a saját alap kondid nincs meg, nem érdemes magaddal vinni a kutyát magad elé bekötve, mert 1. nevetségesen lassan slattyogsz majd mögötte 2. nem lesz szuflád hozzá, hogy különféle vezényszavakat kiabálj neki 3. sokkal jobban megnő a sérülés kockázata is, mivel nem tudsz magadra koncentrálni.
Indy-t így csak a verseny előtti 3 hónapban vontam be az edzéseimbe, azt is szép fokozatosan.
Ahogyan közeledett a verseny időpontja, úgy lettem egyre izgatottabb, és tettem fel magamnak a kérdést: készen állunk mi erre? A válasz mindig az volt, hogy kizárt, hogy ne csináljuk végig, főként, ha már ilyen régen tudom, hogy ez a célom.
Mégis, olyan hihetetlennek tűnt, hogy hamarosan én is ott állok majd a rajtnál Indy-vel, előttünk az ismeretlen, és akkor eldől, valóban milyen fából is faragtak minket!
Ugyan említettem a versenyt pár ismerősnek, de nem vertem nagydobra, hogy indulunk. Viszont ahogy közeledett az időpont, úgy lettem egyre biztosabb abban, hogy muszáj már a verseny előtt lélekben kicsit a komfort zónámon kívül helyezkednem.
Ezért egy héttel a verseny előtt közzé tettem a Napi Boldogság Instagram oldalán, hogy részt veszünk a megmérettetésen. Tessék, most már tényleg nincs visszaút! Tudja az egész világ, hogy mire készülünk! (Bár Férjnek nem mertem említeni, hogy hova is megyünk, elég volt neki annyit tudni, hogy „kutyás futóverseny” lesz. Semmit sem sejtett. A helyszínen kicsit meglepődött… 😉 )
Árgus szemekkel lestem az időjárásjelentést már egy héttel a verseny előtt, ugyanis elég fázós vagyok. Kifejezetten fáztam a gondolattól, hogy hűvös időben sárban és vízben gázoljak, miközben talán még az eső is esik, a szél is fúj… Tudom-tudom, a HDR versenyzők kemények, de alapvetően én nem vagyok olyan kemény!
Mikor aztán kiderült, hogy hatalmas hidegfront érkezik, hideggel, széllel, zivatarral, akkor kissé megzuhantam, de igyekeztem töretlen önbizalmamat a felkészültségemmel megerősíteni.
Így már a verseny előtt több nappal listát írtam a bepakolandó dolgokról és ruhadarabokról, és a verseny előtti nap reggelén mindent kikészítettem.
Ezekről a „kellékekről” fotót is készítettem, majd közzé tettem a művem Indy Instagram oldalán (aki nem tudta eddig, micsoda őrültségre készülök, annak is legyen egyértelmű!).
Ez némileg megnyugtatott. (Hogy miért, azt ne kérdezd, talán csak a tudat, hogy a „megfogható” dolgok készen állnak.)
Egyébként a verseny előtt egy héttel valami történt az egyik lábammal, egyik reggel olyan fájdalmam volt a talppárnámban, hogy alig bírtam ráállni. Így az utolsó héten egy darab futást tudtam elkönyvelni, a verseny előtt két nappal, ami igazából arra volt jó, hogy bizonyítottam magamnak: nem olyan vészes a helyzet, ott a helyem a HDR-en!
Ennek köszönhetően még jobban ráfeküdtem a jógára, mint valaha: nyújtottam-erősítettem ezerrel minden nap. A verseny előtt úgy SMR hengereztem, mint a kisangyal – mintha az életem függött volna tőle. (Így utólag szerintem függött is!)
Elérkezett a verseny előtti este, amikor is szakadni kezdett az eső, megállíthatatlanul. „Vajon minden versenyző parázik ezen?” – kérdeztem magamtól. „Nem fogok szétfagyni? Nem fogok megfázni?” – morfondíroztam magamban vagy már ezredszer. Az eső pedig csak esett, és esett.
A nyugis alvásnak lőttek – éjjel óránként riadtam föl arra, hogy még mindig szakad, mintha dézsából öntenék, én pedig képtelen voltam visszaaludni, mert állandóan azon pörögtem, hogy vajon mi vár másnap rám? Csak derékig vagy nyakig kell majd vízbe menni? Ha hideg van, vajon ezt figyelembe veszik?
Végre elérkezett a reggel. Van egy befőttesüveg a hálószobámban, amit anyukámtól kaptam születésnapomra, benne meglepetés idézetekkel. Akkor húzok általában egyet belőle, ha bátorításra vagy egy kis jókedvre van szükségem. Az aznapi cetlimen ez állt:
„ A hosszú és jó életet nem évekkel, hanem élményekkel és megismeréssel mérik. Ne csak az éveidet számold, hanem úgy élj, hogy az éveid számítsanak.” (Ernest Meyers)
Mondanom sem kell, hogy ez a gondolat mennyire beletalált – éreztem, hogy ez egy jel, hogy a jó úton járok, ott a helyem a versenyen!
A reggelimet már előző nap kikészítettem, és arra is kerítettem időt, hogy végigcsináljam a szokásos futás előtti jógámat (erre a helyszínen úgysem lesz lehetőség).
Mindent bepakoltunk, és percre pontosan elindultunk a „végzetünk” felé. A köd szitált, a kocsi hőmérője 8 fokot mutatott. (Kb. kilométerenként csekkoltam, hogy mennyit melegszik az idő, de mire Nyergesújfalura értünk, csupán 10 fokot mutatott… legalább a nap néha előbukkant a vastag felhőtakaró alól – sovány vigasz!).
Az érkezéstől kezdve ment minden, mint a karikacsapás: a parkolás, a helyszíni regisztráció, az állatorvosi ellenőrzés, és az utolsó pisi gazdinak és kutyának egyaránt (örömmel konstatáltam, hogy itt nem volt olyan tolongás a mobil vécéknél, mint a „normál” futóversenyeken!).
Indy szuper magabiztosan, barátságosan és kiegyensúlyozottan viselkedett, büszkén vonultam vele végig a sok kutya és versenyző között. 🙂
Fél 12-re volt kiírva a rajtunk, ami kicsit megcsúszott, így a hosszú sorbanállás közben folyamatosan igyekeztem melegíteni.
A sorban igyekeztük a távolságot tartani, nem csak magunk, hanem a kutyák miatt is, nem akartam, hogy Indy – még ha barátságosan is – belemásszon más kutya arcába.
Nem kicsit izgultam, hogy mikor jutok már a rajthoz… Bizarr módon a hülye érettségi meg a vizsgáim jutottak eszembe, mikor halálra vált arccal várakoztam, hogy mikor kerülök már sorra.
A rajtvonal egyre csak közeledett, és azon vettem észre magam, hogy már az előttem rajtoló párost figyelem, és azon gondolkodom, vajon nekünk hogy fog menni a kezdés…
A bejegyzés holnap itt folytatódik!
