„Don’t worry, be happy”. Emlékszel Bobby McFerrin híres számára? Azóta ez a szólás (Ne aggódj, légy boldog) már-már jelmondat lett, és sokan gondolják úgy, hogy nincs más dolgunk, mint a pozitív gondolatokra, a boldogságra koncentrálni, hogy valóban boldogok legyünk.
De mi van akkor, ha ez a feltevés helytelen? Ha a „Don’t worry, be happy” elv inkább aláássa a boldogságunkat?
Susan David, harvardi pszichológus szerint az erőltetett pozitív gondolkodás káros hatása inkább kétségbeesést szülhet.
Az alábbi videóban meghallgathatod érdekes és logikus okfejtését a témában. A videó alatt találhatod az angol szöveg magyar fordítását.
Szerintem nagyon elgondolkodtató! S bár ez a téma sokakat érzékenyen érinthet (bevallom, engem is), mégis érdemes átgondolni, hogy vannak helyzetek az életben, mikor fontosabb a realitásérzékünkre és a valódi érzéseinkre támaszkodni, mint egy pozitív buborékra.
Ennek ellenére azért én továbbra is hiszem, hogy fontos az optimizmus, talán az egyik legfontosabb dolog az életben. 🙂
Neked mi a véleményed a videóval kapcsolatban?
Aggodalommal tölt el az üzenet, melybe manapság mindenhol ütközünk: koncentrálj arra, hogy boldogabb légy, gondolkodj pozitívan (think positive!) és persze válaszd a boldogságot (choose to be happy!).
Nem vagyok boldogságellenes, sőt: a múltban 80 fejezetből álló könyvet írtam, melynek címe „The Oxford Handbook of Happiness”, s azt vizsgálom benne, hogy miként is lehetne az ember boldogabb.
De nagyon aggaszt, hogy a jelenlegi kommunikáció az embereket inkább még boldogtalanabbá teheti. Hadd magyarázzam meg, hogy mit is értek ez alatt.
Egy barátom, akit nemrég 4-es stádiumú mellrákkal diagnosztizáltak, és aki később meghalt, úgy fogalmazott, hogy szenvedését és veszteségét a „pozitivitás zsarnokságával” tette még nehezebbé a környezete.
Rengetegen mentek oda hozzá, hogy azt mondják neki, legyen pozitív, gondolkodjon pozitívan, minden rendben lesz. Azt mondta, hogy ez nagy hatással volt arra a képességére, hogy őszintén élhesse meg a betegségét.
Mérges lett, hiszen úgy mondta neki ezt mindenki, mintha csak a pozitív gondolkodáson múlt volna az, hogy meggyógyuljon. Ha csupán ezen múlt volna, akkor a mellrákos segítő csoportban, ahova járt, ma mindenki életben lenne. Hiszen soha nem találkozott még ilyen pozitív emberekkel, mint akik ott voltak. De sajnos a legtöbben már nem élnek ma közülük.
Valahogy manapság azt az üzenetet halljuk mindenhonnan, hogy az egészségünk feletti kontroll 100%-ban a saját kezünkben van – csupán azáltal, hogy pozitív a hozzáállásuk. Ez azonban azokat az embereket, akik súlyos betegségekkel küzdenek, mint például a rák, arra késztetik, hogy úgy érezzék, ők maguk a hibásak a betegségükért vagy a bekövetkező halálukért, mégpedig azért, mert nem voltak elég pozitívak.
Én ugyanezt tapasztaltam a saját bőrömön a múltban. 16 éves voltam, mikor édesapámat rákkal diagnosztizálták, s ekkor én magam is észrevettem, hogy milyen sokan mondják azt édesapámnak és a családnak, hogy legyünk pozitívak, túl fogja élni.
Őszintén azt gondolom, hogy ez a külső hatás nagyban befolyásolta azt, ahogyan egymáshoz és a betegséghez viszonyultunk ez alatt az értékes idő alatt, amíg még velünk volt. Ahelyett, hogy tényleg jelen lettünk volna, és szembesültünk volna a valósággal, inkább valamiféle csodálatos gyógyulás reményébe kapaszkodtunk.
A nehéz tapasztalatok az élet részét képzik. Az élet és a világ „egyezségének” részei. Egyszerűen azáltal, hogy itt vagyunk, el kell fogadnunk ezt az egyezséget. Hiszen az élet szépsége elválaszthatatlan a törékenységétől. Egészséges vagy, amíg beteg nem leszel. Azokkal vagy, akiket szeretsz, amíg el nem veszíted őket. Van egy munkád, amit szeretsz, egészen addig, amíg valami miatt már nem csinálhatod tovább.
Nagyon fontos, hogy kifejlesszük azt a képességünket, hogy gondolatainkat és érzelmeinket úgy kezeljük, hogy az ne szenvedés legyen, hanem inkább egy tanulási folyamat része.
Amikor az az üzenet, hogy légy boldog, attól félek, hogy az emberek az aggasztó gondolatokat vagy érzéseket inkább automatikusan félrelökik, eltemetik magukban, hiszen úgy érzik, ez valamilyen módon a gyengeség jele. Ennek pedig az az eredménye, hogy az emberek nem őszinték magukhoz.
Ez pedig képtelenné teszi az embert arra, hogy a tapasztalataiból tanuljon. Hiszem, hogy ez megakadályozza, hogy akár az egyén, akár a társadalom magasabb jóllétre és rugalmasságra tegyen szert.
Sokkal jobb módja a boldogságra való összpontosításnak az, ha nem magára a boldogságra koncentrálunk, hanem inkább arra, hogy melyek az értékeink, mi az, ami igazán fontos számunkra az életben. Ha az lebegne a szemünk előtt, hogy miként tudunk minden nap még közelebb jutni ezekhez az értékekhez anélkül, hogy cserébe azt várnánk, boldogabbak legyünk.
Mikor valójában arra koncentrálunk, ami igazán fontos számunkra, a boldogság ennek a folyamatnak a csodálatos eredménye lesz.
