Tegnapi bejegyzésemben leírtam, hogyan is jutottam Indy-vel Nyergesújfalura, a Hard Dog Race Base verseny rajtjáig. Alább következzen a folytatás!
Elérkezett a nagy pillanat: mi voltunk a következők! Torkomban dobogott a szívem, mikor a rajtnál ismertették a tudnivalókat: pókjárásban kell elindulni a rajtketrecekben, hogy a csuklónkra erősített chip működésbe lépjen.
A pókjárásban rajtolás nem volt minden problémától mentes, hiszen Indy azt sem tudta, akkor most előre vagy hátra, pontosan mit is akarok tőle. Szóval inkább vicces lett, mint tempós, de végül csak túljutottunk a kezdő zónán!
HDR tanulság #1: Gyakorold a pókjárást, a négykézláb mászást és a kutya számára hasonlóan „fura” mozgásokat, mert a versenyen meg lesz lepve, hogy mit keresel a földön, és emiatt nehezebb lesz vele a haladás.
Miután felálltam, a rajt meglepően jól sikerült, Indy szárnyalt, szinte képtelen voltam tartani vele a lépést, gyakorlatilag csak arra koncentráltam, hogy orra ne bukjak (és kicsit lassítsak a tempón, hiszen még alig voltam bemelegedve).
Az első magas állványzatra fából készült palánkon kellett felmászni, majd az óriás lépcsőkön lemászni. A lemászás kicsit problémás volt, de Indy-t csak meggyőztem róla, hogy nem kell aggódni, bízzon bennem, és kövessen.
A második, gumikerekekből álló „dzsungelen” átgázolást is elég jól teljesítettük, jöhetett a következő kihívás.
Ami nem kis meglepetést tartogatott számomra: jó pár abroncsot aggattak a talajhoz elég közel – ez alatt kellett átkúszni a kutyával. Ez még így rendben is lett volna, de az abroncsok alatt hatalmas dagonya húzódott.
Még most is csodálkozom magamon (a kétségbeesés tehetett csak ilyen vakmerővé), de lendületből bevágtam magam az abroncsok alá a sűrű, agyagos masszába. Arra azonban nem számítottam, hogy ehhez Indy mit szól: hát, nem sok jót. Gondolta, franc fog a kerekek alá a ragacsos sárba feküdni – megtorpant, és elegáns mozdulattal kihúzta magát a hámból, majd elbaktatott.
Gondoltam, utánaeredek – de gondolni jóval könnyebb volt, mint megtenni, ugyanis a cipőim bokáig süllyedtek a sárba, és egy tapodtat sem tudtam mozdulni! Nem tudom mennyi ideig szerencsétlenkedtem a sártengerben, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt.
Vastag sár borította a kezem, a vezető szárat és Indy hámját is. Szerencsére Indy visszajött, bár nem igazán örült neki, hogy rá akarom adni a koszos, sáros hámot. Sikerült fordítva belebújtatnom lányos zavaromban. Újra levettem, megint feltettem. Remegő kézzel a karabinerből véletlenül kicsúsztattam a szárat, így nélkülem kezdett futásba, de még időben utána vetettem magam és elkaptam (atyaég, milyen szánalmas látványt nyújthattam!).
HDR tanulság #2: Ne gondold, hogy attól, hogy Te kútba ugrasz, a kutyád is utánad ugrik! (Vagy legalábbis nem mindig…)
Ezután diadalittasan folytattuk tovább a futást (vagy inkább bukdácsolást?) Ugyanis a sár olyan vastagon állt a cipőim talpán, mintha csak valami holdjáróban futottam volna. Irgalmatlan nehéz, és labilis is volt. Sőt mi több, vastag rétegben állt a kezemen is a sár.
Még jó, hogy az első tincsek folyamatosan a szemembe lógtak, és a sáros kezemmel kellett félpercenként elsöpörni őket az arcomból. Huhh, de idegesített!!
HDR tanulság #3: Használj hajcsatot, akkor is, ha azt gondolod, nem fog kelleni! (De komolyan!)
Viharzottunk tovább a hegyoldal (Vagy domboldal? Maradjunk inkább a hegynél!) felé, ahol az emelkedőhöz érve elég gyorsan gyaloglásra váltottunk.
A pulzusom már az egekben volt, mikor a következő feladattal szembesültünk: 15 kg-os súlyokat kellett egy darabon a meredek domboldalnak föl, majd le cipelni. Ez a rész roppantul megviselt, akár kiválthattam volna 30 szabályos guggolással (minden feladatot ki lehet váltani így), de úgy döntöttem: csak azért is megcsinálom!
A feladat után megint irány a domboldal! Ekkor már gyalogló tempóban is nagyon durva pulzust produkáltam, ami nem csoda: Indy-vel csupán pár alkalommal tréningeztünk emelkedőn, bevallom, kényelmesek voltunk, és a közeli, teljesen sík mezőn edzettünk.
Ehhez még hozzátenném, hogy a pálya szintkülönbsége 163 méter volt…
HDR tanulság #4: Sík terepen futással is felkészülhetsz, de akkor ne csodálkozz, ha a versenyen kiköpöd a tüdőd!
Indy „óriási” segítség volt egyébként a versenyen: emelkedőn alig akart menni, folyamatosan noszogatni kellett, hogy menjen már, meredeken lefele viszont száguldott volna, mint a golyó.
Sporttársról csak jót vagy semmit, de bevallom nem kis energiámat emésztette föl, mikor a brutál emelkedőn lihegve rimánkodtam, hogy „tovább” (…tovább, tovább, hej búcsúcsókra cimborák!). Majd mikor nagy nehezen abszolváltuk az aktuális emelkedőt, az elképesztően kátyús, kisebb nagyobb gödrökkel tarkított meredeken nekiindult, én pedig hangosan kiabáltam közben, hogy „lépés” (egyre hangosabban és kétségbeesettebben, majd egy idő után átváltottam arra, hogy áááállj).
Még szerencse, hogy az elmúlt hónapokban tanítgattam neki ezeket a vezényszavakat. (De azt hiszem nem eléggé.)
HDR tanulság #5: Nagytestű kutyával indulóknak elengedhetetlen a bombabiztos „lépés” és/vagy „állj” vezényszó. (Egyébként a verseny végére határozottan javult Indy reakcióideje is. Vagy fáradt?)
Megjegyzem, volt egy-két versenyző, aki számomra hihetetlen gyorsasággal suhant el mellettünk. Tátott szájjal figyeltem, ahogyan a kutya húzza őket, ők pedig mintha csak repülnének a levegőben. Mindezt a domboldalon.
Én mindenesetre maradtam a „lépés” skandálásánál, és a lassan letipegésnél, amit nagyon is jól tettem, mert még így is volt két olyan helyzet, mikor magam alá fordult kicsit a bokám, de sikerült visszanyernem az egyensúlyom.
HDR tanulság #6: A terepfutó cipő NAGYON jól jön. Jobban, mint gondolnád. Melegen ajánlott!
Volt még olyan feladat, ahol egy kennelbe kellett Indy-t bezárnom, és fölötte egy létrán átmásznom, ami szerencsére nem okozott gondot (maximum az, hogy remegett a kezem, és nehéz volt ki- meg becsukni a kennel riglijét).
Azt hiszem a verseny egyik mélypontja volt, mikor a sűrű erdős részen egy olyan állomáshoz érkeztünk, ahol szűk ösvényen kellett végigvinni a vállunkon egy olyan botot, melynek két végén kötélre erősített 5 literes ásványvizes ballon fityegett. Mit fityegett, himbálódzott!
Nem volt elég, hogy majd’ összeroskadtam a súly alatt (ilyen gyenge lennék?!), Indy teljesen és végérvényesen belegabalyodott a szárba. Kénytelen voltam lepakolni a súlyt, Indy-t kioperálni a kötelekből, majd újra felemelni a súlyt, a nyakamba tenni, és folytatni útunkat a kis ösvényen.
A cipelési mélypontot talán az jelentette, mikor nem sokkal később egy újabb brutál emelkedőn egy 12 kilós kutyakajás zsákot kellett föl meg le cipelni (Indy nem kis bosszúságára, hiszen egy picit sem kaphatott belőle). Na, ekkor bevallom nőiesen, hogy sírni tudtam volna, de ehelyett inkább arra koncentráltam, hogy minél előbb meglegyen a táv. Meglett.
Olyan is volt, hogy egy kutyaház egyik oldalán kellett bekúsznunk, majd a másikon ki, ami már gyerekjáték volt, bár Indy hatalmas elánnal száguldott be, engem meg gyakorlatilag átrántott a házon. 🙂
A következő akadálynál egy sárral teli árokban kellett végigkúsznunk.
Na, itt már nagyon dörzsölt voltam (gondoltam én!), és térdre ereszkedtem, de a kezemmel belekapaszkodtam Indy hámjába, és úgy mentünk előre – legalább a kezem ne legyen megint olyan sáros! Ez nagyon jó stratégia volt, de arra nem számítottam, hogy Indy gyorsan kiugrik a végén az alagútból. Így megint sikerült jót tanyáznom a sárban.
Közben peregtek a kilométerek (bár én inkább úgy éreztem, hogy vánszorognak!), és eljutottunk a verseny azt hiszem számomra talán egyik legextrémebb pontjához, mikor egy térig érő, iszapos patakban kellett egy darabon gázolnunk.
Indy ekkorra már profi volt, lelkesen belevetette magát a vízbe, példáját én is bátran követtem, de kicsit kisebb sikerrel: nem számítottam rá, hogy a patak medre csúszós, így azzal a lendülettel fenékre ültem és derékig merültem a jéghideg vízben…
HDR tanulság #7: Csak ne olyan hevesen! Többet ésszel, mint ész nélkül! 😀
Miután kijöttünk a vízből, kicsit szürreális érzés volt a cipőimben cuppogó és ruháimból folyó hideg víz. De az első pár perc után szerencsére teljesen figyelmen kívül hagytam, mert a következő kihívásokra kellett koncentrálnom.
HDR tanulság #8: Nagyon jól jön a technikai anyagból készült ruházat: zokni, nadrág, póló, sőt még fehérnemű is. (Ez utóbbit erre az alkalomra szereztem be, és komolyan mondom, hogy a cipő után a legjobb befektetés volt!)
Egyre közeledtünk a cél felé, egyre közelebbről hallottam a hangosbemondót – ekkor újra erőre kaptam, de azért tartalékoltam a szűkös erőforrásaimat.
Úgy döntöttem, nem szakadok meg (és sérülök le) azért az egy-két perc előnyért, hanem inkább odafigyelek a lépésimre, mert az utolsó pár kilométeren már vészesen labilisnak éreztem a bokáimat a fáradtságtól. Bevallom őszintén, az utolsó két akadály azért meglepett, hiszen azt hittem már a célegyenesbe fordulok be!
Az egyik egy magas állvány volt, melyre egyik oldalán óriás lépcsőkön kellett felmászni, a másik oldalán viszont nagyon meredek palánk volt, amin valahogy le is kellett jutni. Miután Indy-vel feljutottunk a tetejére, egy pillanatra bepánikoltam, mert tudtam, hogy ha Indy nekiindul a pallón, akkor én repülök utána több méter magasról. Ezt ő is megérezte, mert látszott rajta, hogy megijedt, szinte lemerevedett az akadály tetején.
Óriási segítség volt itt a magamra erőltetett nyugalom és a fegyelem: az előttünk járó versenyző háttal kezdett lemászni, fél kézzel a korlátot markolva, és a kutya pedig utána ereszkedett, vele szemben. Úgy döntöttem, én is így fogok megpróbálkozni, ez az egyetlen esélyünk. Végig nyugtattam Indy-t, lépésről lépésre hátráltam lefelé, míg végül leértünk.
Hatalmas szikla gördült le a szívemről, és talán itt éreztem a legnagyobb büszkeséget a verseny során (persze a célba érkezésen kívül). Indy-t alig győztem dicsérni, de bevallom, ez a dicséret saját magamnak is szólt.
HDR tanulság #9: Minden körülmények között őrizd meg a nyugalmad, hiszen ez egy játék, ami nem vérre megy. De ha kapkodsz, akár még arra is mehet!
Na, nem sok időm volt ajnározni magunkat, mert jött azt utolsó kanyar, ahol már feltűnt Férj, aki videóra vette diadalmas bevonulásunkat. Vagy mégsem volt annyira diadalmas?
Ekkor jött az utolsó, gyerekeim szavaival élve „bébis” akadály: egy nagy, puha matracra kellett felugrani, végigfutni rajta, majd leugrani róla. Az egyetlen bibi az volt, hogy a lábaim ekkorra már olyanok voltak, mint a puding. Végigszaladni rajta? Hát, én bevallom őszintén, a biztos, bár kevésbé kecses utat választottam: végigmásztam négykézláb (persze megint összegabalyodtunk Indy-vel), majd a végén fenékre huppanva angolosan távoztunk, hogy nekiveselkedjünk az utolsó pár méternek.
Itt már kicsit nagyobb tempóra kapcsoltam volna, de ekkorra Indy lassított be, pedig úgy képzeltem, hogy méltóságteljesen beszáguldunk majd a célba.
Mikor azonban meghallottam, hogy a nevünket bemondják, hihetetlen érzés kerített hatalmába, és már azt sem bántam, ha nem vágtázunk, hanem ügetünk. Hiszen megcsináltuk!!!
Mikor beérkeztünk a célba, és elvehettük az érmeinket, letörölhetetlen mosoly (vagy inkább vigyor?) került az arcomra, és nem csináltam mást, mint hogy Indy-t dicsértem. Aki pontosan úgy viselkedett, mint én: pofáján a széles vigyorral olyan büszkén, peckesen húzta ki magát (alig akart leülni), mint aki tudja, hogy ő az aktuális sztár. Ő is volt!
Ebben az euforikus állapotban döbbentem rá, hogy a kissé színpadiasnak ható „hat láb, két szív, egy büszkeség” szlogen mi is valójában.
Az elért eredményünket egyébként csak másnap néztem meg online: a 373 női versenyzőből 129. helyezést értünk el, a pályát 1 óra és 13 perc alatt teljesítettük.
Ez volt Indyvel életünk eddigi legizgalmasabb kalandja, melyben senki másra nem számíthattunk, csak egymásra, és ez hihetetlen érzés volt.
Alább a versenyről készült kisfilmet nézheted meg, melynek a végére egy pillanatra mi is bekerültünk Indy-vel. 🙂
HDR tanulság #10: Bármennyire sokat készülsz rá, az első verseny biztosan tartogat meglepetéseket, tehát teljesen felkészülni nem lehet, de egy biztos: életed egyik legkeményebb és legszuperebb kutyás kalandja lesz!
Le a kalappal a HDR csapat előtt, profin megszervezett, jó hangulatú esemény volt – a vírus miatti aggodalom és persze a biztonsági óvintézkedések miatti kellemetlenségek ellenére.
Valami lehet ebben a versenyben, mert ahhoz képest, hogy oldalakon keresztül ecseteltem a szenvedéseimet, egyre csak az jár a fejemben: ha legközelebb Hard Dog Race-re megyünk, le kell faragni egy kicsit még az időnkből! 😉
Te vettél már részt hasonló versenyen? Részt vennél rajta?
