Aki mer, az nyer! Hallja az ember nagyon sokszor – különféle helyzetekben – az élete során. De valóban olyan könnyű „merni”?!
Nekem ezzel mindig is problémám volt, s nemrég futottam bele a következő idézetbe (bárcsak ezt jó pár évvel ezelőtt olvastam volna!):
„A legnagyobb hiba, amit elkövethetünk, az a folyamatos rettegés attól, hogy hibázni fogunk.” (John Maxwell)
Hát, ez nálam nagyon célba talált, és az utóbbi hónapokban nagyon sokat gondolkodtam is rajta (mondtam, hogy a dog dancing során az ember jobban megismeri önmagát!).
Azt kimondhatom, hogy nincs nagyobb ellensége a fejlődésnek, mint a mindent gúzsba kötő, kudarctól való félelem. No és kanyarodjunk csak vissza a már említett, ezer éves, mindenki által ismert mondáshoz, hogy „aki mer, az nyer”. Aki nem mer, az nem is próbálkozik, és aki nem próbálkozik, az nem is hibázik, de az soha nem is lesz igazán sikeres.
Tudjuk, hogy nincs a világon olyan ember, aki úgy kezdett volna bele valamibe, hogy már tökéletesen csinálta azt, amit csinált, igaz? Ennek ellenére hajlamosak vagyunk elvárni magunktól, hogy mindent már a kezdetektől „jól”, mit jól – tökéletesen csináljunk.
Arra jutottam, hogy két típusba sorolhatóak az emberek. Az egyik csoport képviselői a „Just Do It” (csak csináld) elvet vallják, s nem foglalkoznak azzal, hogy azt, ami csinálnak annak esetleg a kimenetele távolról sem lesz tökéletes.
Egyszerűen csak próbálkoznak, s közben buzgón tanulnak a hibáikból. Úgy érzik, hogy ráérnek még arra, hogy makulátlan teljesítményt nyújtsanak, hiszen a lényeg, hogy a kísérletezés közben rájöjjenek arra, pontosan hogy is tudnak jó eredményt elérni.
Ezek az emberek könnyebben és előbb mennek bele komolyabb megmérettetésekbe, versenyhelyzetekbe, már akkor is, amikor esetleg még nem érzik magukat teljesen felkészültnek rá.
A másik csoportba tartozók viszont a „perfekcionisták”, akik erre képtelenek – hiszen már eleve szeretnének a lehetőségeikhez mérten tökéletes teljesítményt produkálni.
Ők azok, akik mindig maximálisan felkészülten állnak csak ki a nagyközönség elé, és versenyhelyzetbe is csak akkor hajlandóak kerülni, ha úgy érzik, nagy eséllyel megcsillogtathatják a tudásukat.
Ez a tökéletességre való törekvés azonban azt eredményezheti, hogy kevésbé bátrak a kockázatos helyzetek bevállalásában, és ezáltal kevesebb a hibalehetőség is.
Ami tulajdonképpen azt vonja magával, hogy a tanulási folyamat is nehezebbé válik, hiszen az ember bizonyítottan a hibáin keresztül tanul a leghatékonyabban.
Éppen ezért ezek az emberek kevésbé alkalmasak a rögtönzésre, az improvizálásra, mert nehezen engedik el, hogy ezekben a helyzetekben gyakoribb a tökéletességtől való távolodás.
Én úgy gondolom, hogy alapvetően mindig is a második csoportba tartoztam, még akkor is, ha tudtam, hogy javamra vált volna, hogy ez ne így legyen. Bevallom, irigyen figyeltem azokat, akik képesek a rögtönzésre, a laza „éshanemsikerülmivan” próbálkozásra – míg én akár egy prezentációra is napokig készültem, hogy mindent pontosan úgy és akkor mondjak el, ahogyan elterveztem.
G. B. Shaw mondta, hogy „A siker nem abból áll, hogy soha nem követünk el hibát, hanem abból, hogy soha nem követjük el ugyanazt a hibát kétszer.” S milyen igaza volt!
Akkor most nagybetűkkel leírom a gondolat lényegét: MERJÜNK HIBÁZNI. Mert a sikerhez vezető út bizony hibákkal és kudarcokkal van kikövezve.
Mindez akkor tudatosult legutóbb bennem, mikor egy online dog dancing tanfolyamon vettem részt tavasszal, ahol az oktatón kívül még egy nebuló volt jelen rajtam kívül, és hármasban töltöttük Skype-on a szombat délelőttjeinket. Az elméleti oktatás után jött a gyakorlat, ekkor az addig boxukban várakozó kutyusok „előkerültek”, és felváltva indult a kamera előtti gyakorlás.
Dog dancing oktatónk egyik nap azzal a feladattal állt elő, hogy egy kis rögtönzős feladatot kapunk (na, erre már kezdtem kicsit izgulni). Majd elmondta a feladatot: van rá 10 percünk, hogy válasszunk egy bármilyen nekünk tetsző zenét, majd összeállítsunk ennyi idő alatt egy rövid kis kűrt a zenére, melynek lényege: át kell jönnie annak, hogy pontosan mit is szeretnénk előadni a kutyával, amolyan Amerikából jöttem stílusban.
Ekkor egy pillanatra megrettentem, hogy miként is leszek én erre képes?! Ezután nagy levegőt vettem, és tudatosan úgy döntöttem, lesz ami lesz, ezt a feladatot nem egy frusztráló feladatként, hanem buliként, fejlődési lehetőségként fogom felfogni. Ebből úgy sem lehet jól kijönni. 😀
Azonnal be is ugrott az ötlet: balett táncosok leszünk, és egyik kedvenc darabomból, Csajkovszkij Hattyúk tavából adunk elő egy részletet! A hajamat gyorsan kontyba fogtam, egy a produkcióhoz illő „topánt” húztam a sportcipő helyett, és a YouTube-on megtaláltam a megfelelő, oly sokak által ismert részt.
Nagy vonalakban eldöntöttem, hogy a zene mely részeire milyen kombinációkat használunk, és nem féltem elnagyolt, már-már viccesnek ható balettos mozdulatokkal tarkítani a koreográfiát. Olyannyira beleéltem magam a tervezésbe, hogy már kifejezetten élveztem is a dolgot!
Természetesen egy ilyen rögtönzésnél esély sincs arra, hogy az ember tökéletes produkciót nyújtson, a kétfős online „nézőseregnek” viszont nagyon tetszett a produkciónk Indy-vel. Bár bevallom, izgultam az előadás alatt, hiszen felnőtt létemre a Hattyúk tavára ugráltam idült módon, miközben a kutyám piruettezett körülöttem, de ennek ellenére élveztem!
Zajos sikert aratott a kreációnk, és ekkor tényleg azt éreztem: van értelme merni, van értelme átadni magad az ismeretlennek, van értelme a komfortzónádon kívül helyezkedni, és van értelme megkockáztatni, hogy hibázol!
Te melyik típusba tartozol? Te hogy éled meg azokat a helyzeteket, ahol merni kell?
