Párizs… mindig is a kedvenc városaim közé tartozott, és ez soha nem fog változni. Emlékszem, mennyire lenyűgözött különleges, semmihez sem hasonlítható hangulata, mikor először sétáltam végig a Champs-Élysée luxuskirakatait bámulva, mikor először szédültem szinte bele az Opera környékén a belváros forgatagába.
Ezelőtt sokat ábrándoztam erről a méltán legendás városról, és mikor először láthattam testközelből, kicsit sem múlta alul a várakozásaimat. Volt már abban is valami egzotikus, ahogyan az eredeti franciát hallgathattam – mivel akkor már javában tanultam a nyelvet, minden felirat, minden étlap, minden utcán vagy boltban elcsípett mondat maga volt számomra a paradicsom.
Mikor először mehettem Párizsba (munkaügyben), arról ábrándoztam, hogy egyszer majd a szerelmemmel sétálok végig Párizs utcáin, eszegetjük a színes macaron-okat és nézünk le a városra az Eiffel-torony tetejéről. Csodák csodájára ez nem sokat váratott magára, és álmom hamarosan valóra is vált – Férjjel 14 évvel ezelőtt 5 romantikus napot tölthettünk a fények városában. ♥
Idén június 5-én volt 15 éve, hogy Férj „hivatalosan” is feltette nekem a kérdést, a barátnője leszek-e. Talán hihetetlen, de szerelmünk azóta nemhogy megkopott volna, hanem inkább erősebbé, mélyebbé vált, s mindeközben úgy csiszolódtunk össze, mint áttetsző patak medrében a színes kavicsok.
A 15 éves évforduló alkalmából döntöttünk úgy, hogy megismételjük ezt a romantikus utazást, melynek folyományaként egyik hajnalban még lóhalálában pakoltuk a bőröndöket, majd nem sokkal később azon vettem észre magam, hogy kéz a kézben sétálunk a Diadalív felé a napsütésben. Az egész olyan meseszerű volt és varázslatos! Tényleg azt éreztem, hogy álmodom!
Újra felfedezni a várost, ugyanazokat a helyeket felkeresve, élményeket újraélve – még az útikönyvemben is felleltem az anno készített jegyzeteket a meglátogatandó látványosságokról.
Semmi sem változott, talán csak annyi, hogy most fényképező és térkép helyett a telefonunk volt a kezünkben, és most már nem figyeltem tátott szájjal a luxuskirakatok portékáit – nem csak azért, mert nem hatnak már rám újdonságként, hanem azért is, mert bevallom őszintén, hogy ma már egyszerűen nem hoznak lázba…
Emellett most már nem volt megfelelő „bármelyik” étterem, hiszen a párizsiak sem vegán étrendjükről híresek. (Ezt egész simán sikerült áthidalni a Happy Cow telefonos alkalmazással, mely a világ bármely pontján megmutatja a legközelebbi vegán, vegetáriánus, illetve vegánbarát boltokat és éttermeket.)
Ezúttal kicsit kevesebb időnk volt a városnézésre, mert 3 éjszakát töltöttünk Párizsban (ez rekordnak számít Törpilla születése óta!), de így is megannyi boldog pillanat részesei lehettünk. Megérkezésünk előtt ugyan katasztrofális időt jósoltak (igen, képes vagyok az elutazás előtt már egy héttel elkezdeni az időjáráscsekkolást, majd ezt kb. minden nap kétszer megtenni az utazás napjáig! 😀 ), mely nagyon elkeserített, de végül szerencsénk volt, és megkönyörült rajtunk az időjárás!
Rögtön a szállásunk elfoglalása után nyakunkba vettük a Champs-Élysée-t, kilyukadtunk a csillag alakú Charles de Gaulle téren, majd hirtelen indíttatástól vezérelve felmásztunk a Diadalív tetejére, hogy szemügyre vehessük a mindig nyüzsgő várost. (Mindeközben büszkén és némileg kárörvendve vettük tudomásul, hogy a sok lihegő-fújtató turista között nekünk nem okozott nagyobb megerőltetést az Arc de Triomphe csigalépcsőinek megmászása. 😉 )
Bár nagy felhők gyülekeztek a fejünk fölött, úgy döntöttünk, hogy elsétálunk a Concorde térig – mire odaérünk, már hatalmas cseppekben esett az eső. S mivel sem ernyőnk, sem esőkabátunk nem volt, lemenekültünk a metró aluljáróba, hogy ott vészeljük át a tomboló szélvihart és a mindent elsöprő vízáradatot.
De jól is döntöttünk! Mire metróval a Trocadero-hoz értünk, hogy a Palais de Chaillot szőkőkútjai fölött vehessük közvetlen közelről szemügyre az Eiffel-tornyot, már újra sütött a nap, és csak hatalmas tócsák, kiáradt csatornák tanúskodtak a lezúdult esőmennyiségről.
Miért ne sétáljunk át a Szajna túlpartjára a Pont des Invalides-on keresztül? Átsétáltunk. Miért ne álljunk be a nem is olyan hosszú sorba, hogy megint felliftezzünk az öreg hölgy csúcsára?
A kilátás a torony tetejéről most is szédítő volt – egyedül csak azt bántuk, hogy enyhén szólva lenge öltözetben indultunk útnak, ami utólag este, szeles időben, 276 méter magasságban már nem tűnt olyan bölcs döntésnek. Kifejezetten vacogott a fogunk, mikor a legfölső szintről a leutazásra vártunk a sorban, és alig vártuk, hogy megint utcamagasságba kerüljünk, hogy ne süvítsen az arcunkba a metszően hideg szél. (De legalább volt még egy indok arra, hogy egymáshoz bújjunk, mint a friss szerelmesek…♥)
A szobánkba visszatérve nagy meglepetésként ért a szálloda által bekészített évfordulós ajándék: egy finom macaron- és gyümölcstál. A gyümölcs és a híres francia desszert mind egy szálig elfogyott, és forró fürdővel kényeztettük megfáradt, hidegtől átfagyott tagjainkat.
Másnap, az évfordulónk napján, sajnos borús időre ébredtünk, de nekem ez sem vette el az ünnepi hangulatom, és reggeli után végre átadhattam Férjnek az évfordulós ajándékomat: egy több mint 150 oldalas fotókönyvet, mely az elmúlt 15 évünk minden fontos emlékét dokumentálja, az összes olyan dalszöveggel „aláfestve”, melyek jelentést hordoznak magukban számunkra. ♥ Majd’ két hónapja dolgoztam a nagy művön, és már eszeveszettül vártam, hogy átadhassam, és Férjjel együtt nézegethessük végig közös boldog életünk kisebb-nagyobb állomásait.
Az esős időjárás egyébként azért sem szegte kedvem, mert tudtam, hogy van egy hely, ahova mindig szeretek ellátogatni, akárhányszor érkezem Párizsba: ez pedig a Musée D’Orsay.
Azonban mielőtt a híres múzeum felé vettük volna az irányt, elmetróztunk az Ateliers Des Lumiéres művészeti galéria időszakos multimédiás kiállítását megnézni, mely Van Gogh híres festményeit mutatja be teljesen más megvilágításban a nagyérdeműnek. Jó, hogy előre megvettük a jegyeket online, mert hatalmas volt a tömeg.
Az óriási hangárszerű termekben a földre ült, vagy csoportokba verődve állt a rengeteg ember, míg hatásos zenei aláfestés kíséretében különféle kreatív animációk segítségével bemutatásra került a festő megannyi műve. A kiállítás mély benyomást tett rám, s bár néhol számomra kissé depresszív volt (tegyük hozzá, hogy Van Gogh festményei nem mindig a „happy sunshine” atmoszférát ábrázolták), azért nagyon tetszett – Férj kevésbé lelkesedett a modern feldolgozásért.
Ezután egy közeli igazi kis francia étterembe ültünk be ebédelni, ahol életem talán legfinomabb vegán ebédjét költöttem el – úgy, hogy meg sem mondták, mit szolgálnak föl, ugyanis az étlapon vegán fogás nem volt fellelhető. A séf egyszerűen rögtönzött! Mennyei ízkombinációk kényeztették ízlelőbimbóimat, és azt hiszem, hogy sokáig emlegetem majd még azt a kis éttermet, ahol rajtam kívül mindenki sült kacsacombot, báránylapockát vagy épp tengeri süllőt ebédelt.
A szakadó esőben a Musée D’Orsay felé vettük az irányt, és nemsokára már Monet és kortársai festményeit csodálhattuk közvetlen közelről. Ez az élmény engem mindig elkápráztat – még a gimnáziumban bűvölt el az impresszionisták világa, és a képeket elnézve olyan érzés kerít hatalmába, mintha csak régi dalok akkordjait hallanám felcsendülni a rádióban.
Bevallom most nem volt olyan átszellemült ez a látogatás, ugyanis Férj kevésbé lelkesedik a művészetekért, mint én, és nem akartam próbára tenni a türelmét, továbbá a sarkam és a derekam szép lassan de biztosan kezdte bemondani az unalmast – illetve gyakorlatilag záráskor döbbentünk rá arra, hogy menni kéne hazafelé…
Az estét egy a szállásunkhoz közeli, igazán hangulatos, autentikus japán étteremben zártuk, ahol ugyan a futószalagon gördülő sok kulináris különlegesség között nekem nem sok babér termett, de mégsem maradtam éhesen: uborkás és avokádós makit, wakame-t, edamame babot és tempurázott zöldségeket választottam.
Másnap reggel még jobb volt a kedvünk, mivel újra sütött a nap, így úgy döntöttünk, megint nyakunkba vesszük a várost. Csatangolásaink első színhelye a Notre-Dame-székesegyház környéke volt, ahol szomorúsággal telve figyeltük a félig leégett épület újraépítési munkálatait. Sajnáltuk, hogy nem mehettünk közelebb az ikonikus székesegyházhoz, mely előtt 14 évvel ezelőtt is készült rólunk egy fotó.
Ezután a Szajna mentén sétálgatva eljutottunk egészen a Louvre múzeumig, melynek üvegpiramisai kedvenc párizsi látképeimhez tartoznak – talán mert vakító napsütésben és szakadó esőben is megvan a varázsuk, akár kívülről, akár belülről csodálja őket az ember. Arról nem beszélve, hogy amióta láttam a Belphégor – A Louvre fantomja című filmet Sophie Marceau főszereplésével, amolyan misztikus borzongás fut át rajtam, ha körülnézek a piramisok uralta téren.
Innen egyenesen a Tuileriák kertjeibe vezetett utunk, melyek mindig nagyon hangulatosak, ha szép az idő. Most azonban nem volt időnk arra, hogy hosszasan időzzünk itt, mert még szerettem volna elsétálni Párizs egy másik nagy nevezetességéhez, a híresen szép Vendôme térhez. Ide a környező elegáns üzleteket rejtő utcákon keresztül jutottunk, és nem messze találtunk egy éttermet, ahol isteni vegán fogásokat is kínáltak.
Rövid ebédünket követően a Sacré Coeur-bazilikához vezető lépcsősorokat másztuk meg a Montmartre lankáin, így eljutottunk Párizs legmagasabb pontjára, és megcsodálhattuk megint az elénk táruló város látképét.
A kint nyüzsgő hangos forgatag után valósággal felüdülés volt a templom nyugodt falai közé belépni. Bár sok turista volt bent is, mégis úgy éreztem, mintha a béke szigetére érkeztem volna. Párizsba való indulásunk előtt döntöttem úgy, hogy szeretnék ide betérni és elmondani egy imát, melyre sor is került, így nyugodt szívvel távozhattunk a Szent Szívből. Nem tudjuk miért, de a Sacré Coeur alatti parkot teljes mértékben lezárták (amit mindig is nagyon szerettem), így nem maradtunk tovább a bazilikánál, hanem tovább folytattuk városnéző túránkat.
Ezután nem sokkal a Madeleine téren találtuk magunkat, melyet a klasszicista stílusban épült Madeleine-templom hatalmas alakja ural, s mely oly sok régi kedves emléket idézett föl bennem. (Többek között a híresen elegáns, kiváló macaronjairól is ismert Ladurée cukrászda első boltja is ott található – én itt vettem először ezekből a híresen finom, ám legnagyobb sajnálatomra nem vegán édességekből).
Innen a Concorde térre a Rue Royale-on keresztül jutottunk vissza – na, ekkorra már úgy éreztem leszakad a derekam, de kitartóan gyalogoltunk a szállodáig, hogy gyors pihenőnket követően utolsó vacsoránkat egy hangulatos közeli francia vendéglőben költsük el.
Ennek az étteremnek inkább a hangulata és a Kir Royal koktélja fogott meg, maguk az étkek kevésbé, hiszen egyáltalán nem voltak felkészülve vegán vendég fogadására (C’est dommage!), viszont a francia hagymalevesük kétségkívül nagyon finom és laktató volt. A hangulat (mely talán a koktélnak is volt köszönhető?!) kárpótolta azonban a konyha „hiányosságait”, és elégedetten sétálhattunk vissza a szállodába a még mindig napsütötte utcákon, pedig már este kilenc is bőven elmúlt. (Mondtam már, hogy ezt is imádom Párizsban?)
Elutazásunk utolsó délelőttjén feltámadt a szél, s heves záporok bombázták a városnéző turistákat, mintha csak így jelezte volna Párizs, hogy nekünk is ideje útrakelnünk.
Bevallom őszintén, azért nehéz szívvel sétáltam utoljára a Champs-Élysée-n, hogy a maradék pár órát a gyerekeknek szánt ajándékok felkutatásával töltsük. Még hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, hogy ráveszem magam, hogy magamnak is kicsit „shoppingoljak” (nem az erősségem), mert szükségem volt egy-két elegáns ruhára, melyeket meglepő módon sikerült is beszereznem (oké, kellett hozzá Férj noszogatása, hogy próbáljam már őket föl…).
A repülőre szállva már ráhangolódtunk a hazautazásra, s mivel a rossz idő miatt várakozásra kényszerültünk, még arra is volt időm, hogy gondolatban „kilistázzam”, mennyi mindent láttunk és tapasztaltunk ez alatt a pár romantikus nap alatt.
Bár elsőként az jutott eszembe, hogy még száz meg száz csodát láthattunk volna együtt, mégsem éreztem úgy, hogy valamit máshogy csinálhattunk volna. Talán egy kivétellel… Sajnos egyvalamit nem volt időnk meglátogatni, s ez nem más, mint a Rodin-múzeum, mely ugyancsak a szívem csücske Párizsban, és melynek különleges hangulatát már többször is megtapasztalhattam. C’est la vie…
De nem baj, hagyunk legalább valamit a következő évfordulóra is! Au revoir Paris, vive l’amour éternel! ♥
