„Csak futok, csak futok, és nem adom föl, akkor sem, ha vagy százszor kell újra kezdenem. De miért? Miért nem hagyom a fenébe, és kezdek valami egészen másba? Valamibe, ami egy kicsit kevésbé problémás?” – morfondíroztam magamban a legutóbbi futásom alkalmával.
Telnek-múlnak az évek, de a futáshoz mindig visszatérek, és képtelen vagyok neki ellenállni. Terhességek, babázás, műtétek, talp-, boka-, sarok- vagy derékfájás… semmi sem veheti el a kedvem tőle, hogy felhúzzam a futócipőt és kilépjek az utcára.
De vajon mi ennek az oka? Sok cikket olvastam már a témában, de valahogy soha nem gondoltam bele igazán, hogy engem mi motivál?
Vajon azért indulok neki, mert nem más a futás, mint csupán egy szokás? Vagy talán valami egészen más?
Ha szép az idő, süt a nap, akkor naná, hogy futóidő van – ilyenkor szinte lelkibeteg vagyok, ha nem mehetek ki a csodás időbe róni a köröket.
Még akkor is, ha sokszor úgy gondolok magamra, mint „futottak még” kategória, hiszen a közelében sem vagyok az elképzeléseimnek, vágyaimnak – mert pontosan tudom, hogy sokkal, de sokkal többre lennék képes fejben és akaratban.
Sajnos ez nem mindig elég, az ember teste határokat szab – kinek milyet, és mikor. Én már jó ideje küzdök egy csomó akadállyal. Ugyan mindig ledöntök egyet – aztán jön egy újabb.
A hasonlítgatás nem tesz boldoggá, tudom jól, mégis bosszant, ha valaki azt mondja, mindenre képes vagy, csak akarni kell – ami a saját példámból kiindulva úgy érzem, nem mindig igaz!
Bevallom töredelmesen, hogy bosszant, amikor valakinek jók az adottságai, mégsem képes arra, hogy kihozza magából a maximumot, akaraterő és elszántság híján.
Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy lenne nekem olyan problémamentes talpam, már futnám a maratonokat… helyette pedig mi jut nekem? 4-5 kilométer, utána pedig egy halom nyújtás és jóga, hogy kompenzáljam a „hatalmas” táv utóhatásait (amivel persze rengeteg plusz idő elmegy).
Igen, bevallom, gyakran irigység tölt el, mikor arra gondolok, hogy a legtöbb embernek „csak” fel kell készülnie egy félmaratonra, „csak” követnie kell az edzéstervben foglaltakat. Nem kell azon törniük a fejüket, egyáltalán képesek lesznek-e végigcsinálni, vajon a lábuk nem dobja-e be a törölközőt pár hét intenzív edzés után?
Aztán gondolatban fel is pofozom magam, amiért ilyen abszurd dolgok jutnak az eszembe (de legalábbis jól leszidom magam), hiszen a legnagyobb baromság magunkat máshoz hasonlítani. Minden ember, helyzet és élet más. S még ha hasonlítgatunk is, mit nyerünk vele?
Ha csak 4 kilométert futok, miután hazaértem, mely esetben érzem jobban magam? Ha félig üres vagy tele a pohár?
Persze hogy az tesz boldoggá, ha félig tele, és mivel továbbra sem tudok létezni a futás nélkül, persze, hogy megyek tovább…
Nem, nem csak szokás ez, hiszen mindenki tapasztalta már, milyen nehéz tud lenni az újrakezdés. Én mégis megint és megint belevágok.
A futás olyan, akár egy szenvedélyes szerelem, a maga hullámhegyeivel- és völgyeivel, néha úgy érzed, felemészt, néha képtelen vagy ellenállni.
Máskor viszont a padlóra küld és úgy érzed nem csinálod tovább… aztán felállsz és mégis mész tovább.
A futás nem csak lefáraszt, hanem fel is tölt. A futás határtalan erőt ad.
A futás fantasztikus erőnlétet biztosít – imádom, hogy két edzéssel töltött hét után érzem, ahogyan a lábaim izmosabbá, a testem szálkásabbá válik.
A futás során hálát érzek – még akkor is, ha esetleg nem úgy megy, mint ahogyan elképzeltem. Hálás vagyok érte, hogy futhatok, és érezhetem a szabadságnak ezt az egyedülálló érzését.
És a futás még annyi minden más… egy kis idő saját magaddal, amikor nincs más, csak te meg az út. Csak te és a gondolataid, az érzéseid. Ha egyszer rákattansz a magányos időtöltés eme formájára, akkor nehéz róla lemondani!
De van egy dolog, ami talán az összes többinél fontosabb. Mikor előkészülök a futásra, majd kilépek az ajtón (még akkor is, ha esik vagy fúj, ha tornyosul a házimunka vagy hulla fáradt vagy álmos vagyok), bizonyítom: képes vagyok rá. Mikor hazaérek futás után, bebizonyítom magamnak, hogy képes voltam rá.
Igen, csak akarni kell, és képes leszek rá.
S Te miért futsz? 🙂
ui.: A bejegyzés megírása után bukkantam Hannah Gavios lenyűgöző történetére, mely röviden a következő.
Hannah pár évvel ezelőtt egy thaiföldi utazása során zaklatás áldozata lett, s üldözőjétől való menekülése közben lezuhant 45 méter magasból egy szikláról. A zuhanást túlélte, de gerincsérüléséből kifolyólag részlegesen lebénult, s ma kizárólag mankóval és lábmerevítőkkel képes a sétára – ezt a szintet is nagyon hosszú gyógyulási folyamat előzte meg.
A 25 éves lány azonban úgy döntött, hogy bebizonyítja saját magának és a világnak, hogy képes a lehetetlenre: elindult a New York City maratonon, és félelmetes kitartásról, erőről és hitről tett tanúbizonyságot. 11 óra alatt végigsántikálta a maratoni távot, mely alatt elmondása szerint a kínok kínját élte meg, de mégis képes volt rá!
Célja az volt, hogy a Reeve Alapítvány számára 15 ezer dollárt gyűjtsön össze az akcióval, mely sikerült is. Ezt az összeget a gerincsérülés kutatására fordítják majd, s ezzel a hatalmas teljesítményével Hannah rengeteget tett a nemcsak magáért, hanem más gerincbénulással küzdő társáért is.
Azt hiszem ez a lenyűgöző történet nemcsak elgondolkodtat, hanem inspirál is, és megmutatja, hogy nemcsak, hogy minden relatív, hanem valóban minden lehetséges is.
