…avagy egy portréfotózás rövid története. 🙂
Régen tervezem már, hogy új profilképet töltök föl magamról a Napi Boldogság kezdő oldalára, hiszen ami eddig volt fönt, már több mint egy éves (és bár nem látszik, de kismamaként készült rólam a fotó).
Én magam is imádok fotózni (gondolom, ez látszik a blogbejegyzéseket olvasva), és rajongok a jó minőségű, izgalmas képvilágú fotók iránt. Ezt a szenvedélyemet persze az is meghatározza, hogy a család tele van jobbnál jobb fotósokkal.
Kezdjük ott, hogy apukám díjnyertes természetfotós. Húgom elvégzett egy fotós sulit, és szuper kismama képeket csinált rólam mindegyik várandósságom alatt. Ezt még tetézzük azzal, hogy Férj bátyja profi hobbifotós. Szóval van honnan tanulnom (és persze van egy elvárt színvonal! 😉 ).
Úgy döntöttem, hogy a blogra olyan különleges képek készülnek rólam, melyek tükrözik a Napi Boldogság szellemiségét és vidám hangulatát (ezáltal az én egyéniségemet).
Ugyanakkor szerettem volna egy picit elrugaszkodni a valóságtól, és átlépni a tündérmesék világába (ugyanis nagyon szeretek álmodozni – de valljuk be – ki nem?!).
Ezt a tervemet segített megvalósítani Nóri, akit már régóta ismerek, és már több alkalommal is lelkesen fotózta kis családomat – és akinek valósággal imádom a munkáit!!
S hogy mindezt miért is írom le Neked?
Hezitáltam egy darabig, hogy megosszam-e Veled a fotók történetét (és a képsorozatot magát), mert nagy általánosságban a Napi Boldogság nem ennyire „anniközpontú”. Persze, a sokszor szerepelek képeken, de olyan bejegyzés még egy sem volt, ami kifejezetten az én fotóimmal lett volna tele.
Bevallom őszintén, hogy kicsit fura érzés volt a fotókat beilleszteni a bejegyzésbe, ugyanakkor nagy örömmel töltött el mind a fotózás, mind a tény, hogy ilyen szép lett a végeredmény. 🙂
Így végül mégis úgy döntöttem, hogy bemutatom a legjobb képeket a „nagy nyilvánosságnak”, még akkor is, ha esetleg nem minden visszajelzés lesz pozitív. Most pedig tényleg következzen a fotózás története!
Augusztus utolsó napjára időzítettük a fotózást, s mint az kiderült, ezen a napon sorra dőltek meg a melegrekordok.
Mire délután elkészült a hajam és a sminkem, majd felöltöztem a ruhába, amit a fotón viselek (erről majd még később), kb. 35 fok volt árnyékban, és iszonyú fülledt volt a levegő.
Minket persze ez sem tántorított el a nemes céltól, és sok-sok kellékkel megpakolva elindultunk úti célunk, a Duna-part felé.
Az volt a terv, hogy először rólam készül pár kép a part erdős részén, majd megérkezik a család, és belevetjük magunkat a családi képek elkészítésébe.
Miután leparkoltunk és felszedelőzködtünk, hogy odagyalogoljunk a partra, hirtelen az út mentén egy drótkerítés mögött varázslatos kis helyre bukkantam.
Bár a kerítésen tábla hívta föl a figyelmünket arra, hogy ne merészeljük betenni a lábunkat a titokzatos helyre, mivel életveszély fenyeget, én dacolva a figyelmeztetéssel – némi hezitálás után – bemásztam egy lyukon keresztül. (Ez külső szemlélő számára elég viccesen nézhetett ki…)
Rövidesen Nóri is követett, s az ő szája is tátva maradt a csodálkozástól.
A mélyzöldben játszó erdős részt végig gyönyörű levélszőnyeg fedte, és megannyi játékosan kígyózó inda tette barokkosan díszessé a hátteret. A késő délutáni nap sugarai romantikus hangulatot kölcsönöztek a mi kis elvarázsolt erdőnknek – és ami elsőre egy drótkerítés mögötti, romos falakkal határolt, elhagyatott senki földjének látszott, egy szempillantás alatt mesevilággá változott a lelki szemeink előtt.
Pont ilyen környezetet képzeltem el a kiválasztott ruhámhoz! A fotózáshoz ugyanis élénk rózsaszín fűzőmet vettem fel, mely a menyecskeruhám (és egyben álmaim ruhája) volt idestova hét évvel ezelőtt. Még mindig nagyon szeretem ezt a darabot, de nincs lehetőségem felvenni (viccesen néznék ki benne az oviba menet…) és valljuk be, nem épp a legkényelmesebb öltözék.
Apropó, kényelem. Khm. Fűző és egy „elkényelmesedett” anyuka – ez két külön történet. Maradjunk annyiban, hogy öltözés során átfutott az agyamon, hogy mennyit szenvedhettek a régmúlt korok hölgyei. Nekem csak pár órára jutott ki most ebből a csodás élményből, de azt hiszem, megint elteszem egy időre ezt az elbűvölő, ugyanakkor kevéssé kényelmes mídert.
Ezúttal nem a hozzá való rózsaszín tüllszoknya, hanem kedvenc farmerom lett a „párja”, ami megkönnyítette a mozgást a növénykavalkádban.
Magammal vittem egyik kedvenc jegyzetfüzetem és tollam is, mert sokszor eszembe jutott már, hogy milyen lehet egy romantikus erdőben ötletelni és jegyzetelni. Hát, most megtudtam. 😉
Valószínűleg legközelebb nem fűzőben fogom mindezt megtenni. És még az is lehet, hogy előtte bekenem magam szúnyogriasztóval, ugyanis abban a percben letámadtak a kis vérszívók, hogy elhelyezkedtem az „íráshoz”.
Ettől függetlenül nagyon élveztem a fotózás minden pillanatát, fantasztikus élmény volt. Az élményre pedig ezek a csodálatos képek emlékeztetnek majd. Remélem, Neked is tetszenek!
Pont mikor befejeztük a fotózást, megérkezett a család, és úgy döntöttünk, hogy Törpillát is be kell vinnem az elvarázsolt erdőbe. Ehhez a képhez már a fűzőhöz tartozó szoknyát vettem föl, és a baba is kapott egy színben harmonizáló tütüt és fejdíszt.
Az a helyzet, hogy mikor elkezdtem blogolni, akkor lefektettem bizonyos szabályokat. Például hogy miről írok, és mi az, amiről semmiképp sem. Továbbá hogy mi az vagy ki az, akiről fotót teszek közzé a bejegyzéseimben.
Ekkor döntöttem úgy, hogy a gyerekeim fotói nem szerepelnek majd lépten-nyomon a blogon, egyszerűen csak mert nem érzem helyénvalónak (ettől függetlenül tiszteletben tartom, ha más a gyerekeiről ír és fotókat közöl, sőt, szeretem is a babás blogokat!).
Ez az első – és talán utolsó? – alkalom, hogy kivételt teszek, és ennek nagyon egyszerű oka van. Annyira szépek lettek a közös képek Törpillával, hogy nem tudtam ellnállni a kísértésnek. 🙂
Köszönet a csodás műremekekért Nórinak és Editnek, az AppleHeart Photography csapatának! Szívből ajánlom őket. ♥
Te hol állnál modellt álmaid portréjához? Milyen stílusú ruhát/frizurát/sminket viselnél? Nagyon kíváncsi lennék rá, kérlek, írd meg! 🙂
“Elvarázsolt erdőben jártam…” - 12 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .
Szia, Anni!
Nagyon jó sorozat. Tök jó, hogy a Törpillával készült képet is megosztottad. Nagyon szépek vagytok, és az erdő mögöttetek valóban varázslatos 🙂
Egy ilyen borongós hétvégén öröm volt nézni a csodaszép képeket rólatok!
Köszönöm szépen! Ma reggel, mikor felkeltem a szürkeségben, és dolgozni kezdtem a bejegyzésen, akkor nekem is ez jutott eszembe! 🙂
Gyönyörű képek! Igazán csodálom, hogy te az az anyuka vagy, aki tiszteletben tartja a gyermekei magánszféráját is, függetlenül attól, hogy mint minden más szülőnek, neked is a szemed fényei. 🙂 Szerintem egy ilyen helyzetben helyén való a megosztás, mert tényleg csodaszépek! 🙂
Köszönöm szépen a dicséretet! 🙂 Igen, sokszor ütközöm egyébként abba a kérdéskörbe, hogy mi az, amit még megosszak magamról, a páromról és a gyerekeimről. Tudom, hogy a legtöbb népszerű blogger (akár magyar, akár külföldi) kíméletlenül őszinte az olvasóival – és pont ezért sikeresek. Én ebből a szempontból nem tartozom a „hagyományos” bloggerek körébe. Ezt néha kicsit bánom (mert minél őszintébb, annál személyesebb egy írás), de nem annyira, hogy változtassak az álláspontomon, ugyanis akkor már nem érezném magam jól a bőrömben. 🙂
Tündérek az elvarázsolt erdőben! Annyira szépek vagytok, és a képek is jók. Fantasztikusak a színek. Tényleg varázslatos az egész! 🙂
Szia Csilla! Köszönjük szépen! Igen, a színek mesések… A nap pont már készülődött, hogy lemenjen, de még bőven elég erőteljes volt ahhoz, hogy a színeket kihozza.
Egyébként erről az az idézet jut eszembe, amit egyszer már megosztottam a blogon: http://napiboldogsag.com/2015/07/05/akik-nem-hisznek-a-csodaban/
„Figyeld a körülötted levő világot csillogó szemekkel, mert a legnagyobb titkokat mindig a legvalószínűtlenebb helyek rejtik. Akik nem hisznek a csodákban, soha nem is találnak rá.” (Roald Dahl)
De szerintem ezt Te is pontosan tudod 😉
Szia Anni!
A legjobb az a kép rólad, amikor ülsz, és a vállad felett felfelé nézel! Szerintem szuper bejegyzés lett. És hát, ez is boldogság, amikor jó kép készül az emberről. 🙂
Köszi, hogy ezeket leírtad, régóta keresek portréfotóst!
Szia! Köszönöm szépen, nagyon örülök, hogy tetszik! Igen, az nagyon jó, mikor olyan képeket kapsz kézhez, amivel elégedett vagy (fordítva pedig nagyon lehangoló tud lenni a dolog). Tulajdonképpen pont ezért is írtam róla, mert olyan jó élmény volt. 😀
Nagyon tetszenek a képek! Törpilla tüneményes. A menyecske ruhád pedig egyedi volt nagyon. 🙂 Kifejezetten tetszik, hogy nem ragaszkodtál a hagyományos piros színhez anno. 🙂
Köszönöm szépen! 🙂 Igaz, hogy a pirosat is szeretem, de hozzám legközelebb a pink szín áll. Mindig is imádtam a rózsaszínt és annak sok-sok árnyalatát (ezért lett a szoknya ilyen).
Kedves Anni!
Lelkes követőd vagyok, mindig csodállak, h 3 gyerek mellett, h van ennyi mindenre időd…egyszer majd erről is írhatnál 🙂
Nekem kettő Törpém van és mindig időhiányba szenvedek.
Igazán jó érzés volt olvasni ezt a bejegyzést, kicsit közelebb kerültél….
Szia Ági! Köszönöm, hogy az időhiány ellenére írtál! 🙂 Én is mindig időhiányban szenvedek, az a vicces, hogy pont tegnap jutottam el arra a pontra, hogy ez már nagyon-nagyon frusztrálóvá vált. Ki is fakadtam rajta (magamban), aztán lehiggadtam, és azt mondtam magamnak: egy biztos, én kihozom a legtöbbet az életemből. Ennél többre nem vágyom, minden nap tartogat kihívást és feladatot, és minden hét tele van örömökkel és különleges programokkal. Egyébként ezt a bejegyzést végül úgy tudtam megírni, hogy szegény Férjre ráripakodtam, hogy nekem semmi időm nincs az írásra hét közben, úgyhogy szedje össze magát, és segítsen egy kicsit többet hétvégén (pedig tudom, hogy ő is akkor akar(na) pihenni). Így többet foglalkozott kicsit a gyerekekkel, és egyik este szépen összerámolt a konyhában, amíg én írtam. 🙂