Te hallod az életed dalát?

A mi kis Tökmagunk negyven hete van itt velünk a világon – és ugyanennyi időt töltött a pocakomban! (A pontosság kedvéért 263 napot, ami igazából 38 hétnek felel meg, de ugye a modern orvostudomány 40 héttel számol a gyermek világrajövetelének kiszámításakor. 🙂 )

Milyen érdekes – és számomra megható – elgondolkodni azon, hogy ez az a pillanat, mikor az ember pontosan annyi ideje van idekint, mint amennyit „bent” töltött. Ehhez képest egy 9 hónapos baba nem is olyan idős!

A mi modern kultúránkban milyen lassan kerül hangsúly arra, hogy az egészen pici magzatot is embernek – érző lénynek – tekintsük.

Például nem is olyan régen még „érdekesen” néztek arra a várandós nőre, aki kismama jógára járt, és a relaxáció alkalmával születendő babájához akár magában, akár fennhangon beszélt.

Szerencsére – a különféle kutatásoknak köszönhetően – egyre többen ismerik fel, hogy milyen jelentősége van a születés előtti életnek a baba fejlődése és későbbi élete szempontjából.

Hiszen biztosan tudjuk, hogy a kisbaba már édesanyja pocakjából hallja a külvilág zajait, és különbséget is tud tenni egyes hangok között. Sőt, mi több: megismeri anyukája hangját.

Érzékeli annak minden rezdülését – hangulatingadozásait, érzéseit, félelmeit. Azt is pontosan érzi, ha édesanyja stresszes, ideges – vagy ha kiegyensúlyozott és boldog.

Érzékeli belülről a fényt, legyen az mesterséges vagy természetes (pl. a napocska fénye és melege).

Érzi az ízeket, melyeket a magzatvíz közvetít hozzá – melyeket az édesanya is érez.

Tehát ugyanolyan érző lény, mint Te vagy én. Az élete pedig jóval azelőtt megkezdődött már, mint hogy a világra jött volna. Hát, nem különös, hogy kutatások kellenek hozzá, hogy mindezt „elhiggyük”? Más kultúrákban ez teljesen magától értetődő – „belülről jön”.

Nemrég olvastam egy szívhez szóló történetet, mely így szól:

„Kelet-Afrikában van egy törzs, ahol a gyermek megszületésének idejét nem a világrajövetelének napjától, sőt nem is a fogantatás napjától számítják, mint más kultúrákban. E törzs számára a születés kelte azt a napot jelöli, amikor a leendő anya először gondol majdani gyermekére.

Az anya, amikor úgy érzi, eljött az ideje, hogy gyermeke legyen, elvonul az erdőbe, és magányosan ül egy fa alatt mindaddig, amíg bensőjében meghallja megfogantatásra váró gyermeke énekét.

Amint ez megtörtént, az anya visszatér a falujába, és megtanítja az éneket a leendő apának. Ezután ezzel az énekkel hívogatják a gyermeket.

Miután a gyerek megfogant, az asszony a méhében hordott kisbabának énekel, és megtanítja a dalt a falu bábáinak és öregasszonyainak, akik a vajúdás alatt és a születés csodálatos pillanatában ezzel az énekkel köszöntik a gyermeket.

A szülés után valamennyi falubeli megtanulja az újszülött énekét. Ez a dal ezután élete minden fontos pillanatában elkíséri. Ezt éneklik neki, amikor valami baja esik, ezt éneklik győzelmek, szertartások, felavatások alkalmával, vagy a házasságkötési ceremónián.

Amikor élete végén szerettei összegyűlnek a halálos ágyánál, utoljára hangzik fel a dal.”

(Jack Kornfield: A Path of Life, 1997)

Mikor ezt a történetet elolvastam – lehet, hogy megmosolyogsz érte – megkönnyeztem. Annyira csodálatosnak és mesébe illőnek éreztem, hogy őszintén bevallom, megkérdőjeleztem a valódiságát is (erre majd később, a bejegyzés végén visszaterérek!).

Ennek talán az a fő oka, hogy ez a sztori számomra túl szép volt, hogy igaz legyen. De vajon miért? Túl sok benne az érzelem? Az őszinteség? Az összetartás és a szeretet?

Mindezek nem hiányoznak az életemből, egyáltalán nem. De talán mégis kevesebb jut belőlük nekünk „civilizált” embereknek, mint ennek az afrikai törzs tagjainak.

Ez a történet nem csak arról szól, hogy az élet milyen értékes egészen a fogantatástól számítva.

Arra is rámutat, hogy mindenki egyszeri, megismételhetetlen és különleges – a törzs tagjai számára az egyén „személyes dala” ezt testesíti meg.

Ami viszont még érdekesebb, hogy ez a dal az élet dala. Szimbolizálja a teremtést, a születést, az élet küzdelmeit és sikereit, nagy állomásait, majd végül az elmúlást – tehát a véget nem érő nagy körforgást. A természeti népek ezt a körforgást sokkal „természetesebben”, sallang nélkül, mindenféle megkérdőjelezés nélkül fogadják el és élik meg. Ezáltal a halált sem feltétlenül úgy értelmezik, mint az elkerülhetetlen rosszt, és sokkal kisebb félelemmel tekintenek a jövőbe.

Egy pillanatra megirigyeltem ezen törzs tagjainak az életét. Persze utópisztikus gondolkodásra vall mindez, hiszen a szó szoros értelmében biztosan nem cserélném le az itteni életemet egy kelet-afrikai törzsére, arról nem is beszélve, hogy a természeti népek más tradíciói viszont egyenesen embertelennek tűnnének számomra.

De ezt a történetet olvasva úgy éreztem, hogy a világ, amiben mi élünk, olyan mesterséges. Olyan rideg. Mindannak ellenére, hogy saját életemmel kapcsolatban eddig nem ez volt a véleményem.

Ha Te is ezt érzed, akkor azt is tudnod kell, hogy a választás csak a Te kezedben van! Ma, holnap, holnapután, vagy akár minden nap dönthetsz úgy, hogy ez ne így legyen. Nem kell hozzá más, csak az, hogy befelé fordulj, és meghalld „saját éneked”, felismerd saját utad – és rájöjj arra, hogy a szeretet mindennél fontosabb.

Az őszinte szeretet, mely nem csak szavakból áll, hanem valódi érzelmek állnak mögötte, és ki is mutatják azt. A szeretet, mely egyszerre falak lerombolására és világok építésére képes.

Még ha nekünk és gyermekeinknek nincs is „személyes énekünk”, azért megnyugvással tölt el a gondolat, hogy hasonló dallamot mi magunk megénekelhetünk. 🙂

Utóirat: elkezdtem kutatni az interneten, hogy valódi bizonyítékot találjak ennek a törzsnek – és ennek a szokásnak – a létezésére. Azt kell, hogy mondjam, nem találtam. Sőt, sok helyen épp arra utaló információkra leltem, hogy ez a sztori csupán a fantázia szüleménye. Nagy valószínűség szerint ez egy a sok ezer interneten keringő, valósnak hitt történet közül. De számít ez? Hogy részben vagy akár teljesen így van-e? A tanulságot mindkét esetben levonhatjuk, és nem kell hozzá semmilyen bizonyíték, hogy saját életünkben hasznosítani tudjuk.

Fotók forrásai sorrendben: bloglovin.com, thebump.com