Ebben a hónapban úgy döntöttem, hogy a boldog otthont kicsit tágabb értelemben szeretném értelmezni.
Na, nem mintha beleuntam volna a saját otthonom és kertem csinosítgatásába és otthonosabbá tételébe. Nem, ez egy soha véget nem érő folyamat, hiszen az évszakok és persze az ízlésünk változásával azt hiszem, hogy erre mindig időt kell, hogy szakítson az ember.
Ezen a héten megküzdöttem például egyik leggyűlöltebb mumusommal, a kacathalmok szortírozásával. Annak ellenére, hogy szinte egész nap itthon vagyok (vagy talán épp ezért?!), soha nincs időm az apró tárgyak helyre tételére.
Főként most, hogy itthon vannak a gyerekek is, egyszerűen képtelen voltam a rajzaikat, a számlákat, a csipeszeket, hajcsatokat, összegyűjtött belépőjegyeket, kidobásra szánt játékokat, hivatalos dokumentumokat, és még ki tudja mi mást szétválogatni. Az egyik szoba kanapéjának már a felét elfoglalta a kacathalom.
De tegnap este leszámoltam vele, mert erőt adott a gondolat, hogy vasárnap Nagymanó szülinapjára érkező vendégeknek mégsem mondhatom, hogy foglaljanak helyet a nagy rakás kupi mellé! Szóval megerőltettem magam, és szelektáltam – és most úgy érzem, szabad ember vagyok! 😀
Elnézést a kis kitérőért, de muszáj volt megosztanom Veled ezt a diadalt. Ahogyan a következő kis sztorit is, ami a júliusi témához kapcsolódik.
Ebben a hónapban ugyanis a szomszédságra, a közvetlen lakókörnyezetemre szeretnék koncentrálni.
Ma a közelünkben levő fodrászatban voltam, ahol összefutottam egyik szomszédunkkal (szép lassan kiderül, hogy szinte minden ismerősöm idejár!). Tudni kell, hogy már több mint nyolc éve vagyunk szomszédok, de szerintem az ötvenes éveiben járó hölggyel talán ha kétszer elegyedtem szóba a múltban.
Mentségemre szolgáljon, hogy nem vagyok az a cserfes, mindenkivel jópofizni megálló típus (még akkor sem, ha néha azt kívánom, bárcsak az lennék).
Tudod milyen az, amikor köszönsz a szomszédodnak, legjobb esetben megkérded hogy hogy van, aztán rohansz tovább a dolgodra. Nincs Neked arra időd, hogy mélyebb érdeklődést tanúsíts, hiszen mindig késésben vagy, tele van a fejed az elintézendő dolgokkal, vagy a gyerekek rángatják a kezed, hogy menjetek már.
Szóval most először volt alkalmam kommunikálni vele úgy igazán, és rekordot döntöttem: vagy fél órán keresztül beszélgettünk, egy csomó érdekes dolgot tudtam meg róla és a családjáról. 🙂 Teljesen elképedtem magamon, hogy miként is lehetséges az, hogy egymás mellett élünk, és lövésünk sincs arról, ki is a másik valójában (vagy legalább csak felszínesen)?!
A többi szomszéddal kapcsolatosan sem tudok fényesebb statisztikákkal szolgálni. Szégyellem, de a legtöbbnek a nevét (a keresztnevét!) sem tudom!
A szemközti fiatal párral azért tartjuk a kapcsolatot, mert hasonló korúak a gyerekeink, és ugyanabba az oviba járnak, a mellettük levő idős házaspár pedig nagyon kedves, és mindig érdeklődik a gyerekek iránt.
De túl sok konkrét információt nem tudnék róluk mondani.
Férj nagy Szomszédok rajongó, és mivel megint újra adják az m2-n, sokszor én is vele nézem a gyerekkorunkban oly nagyra tartott sorozatot. Mindig irigykedve képzelem el, hogy milyen is lehet, ha az ember baráti viszonyt ápol a szomszédjával.
Aztán ott vannak az amerikai filmek és persze az amerikai valóság. Sokszor látott jelenet, hogy a házába beköltöző fiatal pár a szomszédoknak frissen sütött sütit és egy jó üveg italt visz, ünnepi alkalmakra pedig áthívják egymást.
Valahogy nekem ez a mai magyar, városi világban olyan furcsának tűnik. Én legalábbis nem kopogtattam beköltözésünk után a szomszédok ajtaján egy kosár friss muffinnal – pedig milyen szép is lett volna! Talán teljesen máshogy alakul akkor a kapcsolatunk (nem mondom, hogy bárkivel is rosszban lennénk, de azt sem mondom, hogy tartanánk a kapcsolatot).
Egyszerűen hozzászoktunk ahhoz, hogy köszönünk, és megyünk tovább. Nem mondom, hogy az embernek mindenkivel haveri viszonyt kéne fenntartania. De az is igaz, hogy az esetlegesen felmerülő konfliktusokat is sokkal nehezebb tisztázni. Ha egyáltalán nem ismerem a másikat, akkor nem tudhatom, mit miért tesz.
Könnyű azon hőzöngeni, hogy miért vasárnap délután nyírja a füvet, mikor a gyerekek aludnának. Honnan tudná, hogy ez a zaj felzavarja a gyerekszoba csendjét? És én tudom-e, hogy ő egész héten keményen dolgozik, és csak vasárnap van ideje fűnyírásra?
Ehhez a példához hasonló analógiák százait tudnám megemlíteni.
Nem vagyok büszke például arra az esetemre, ami az első terhességem alatt fordult elő velem. Fáradt voltam a kialvatlanságtól, a sok tennivalótól, meg persze az emberben ilyenkor valljuk be, hogy tombolnak a hormonok. 😉
Szóval szombat délután végre kicsit kisütött a nap, és kifeküdtem napozni a teraszra – gondoltam lazítok egy kicsit. Hát, nem szombat délután kezdett flexelni a kedves szomszéd?
Az a szomszéd, aki egyébként is mindig barkácsol valamit (egyébként nagyon tehetséges ezermester, meg tudom, hogy szereti is csinálni, de miért pont hétvégén, könyörgöm?!).
Vártam, vártam, de az idegesítő hang csak nem akart szűnni, a végén már teljesen felpaprikáztam magam. Végül nagy dérrel-dúrral becsöngettem hozzá, és udvariasan megkérdeztem, mikor szándékozik abbahagyni a zajongást, mert relaxálni szeretnék.
A bocsánatkérés helyett egy ködös „még nem” választ kaptam. Ehhez nem volt hozzáfűznivalóm, de meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben. Még vagy fél órán keresztül dolgozott – én meg duzzogtam – mire végre csend lett.
Hónapokkal később, mikor egy másik ügy kapcsán beszélt vele Férj, akkor említette ezt a kis közjátékot, mint fájó pontot, hogy én miért is szólok abba bele, hogy ő mit csinál hétvégén… Utólag megbántam, hogy szóltam neki.
Igen, lehettem volna toleránsabb. Igen, azt hiszem ő is lehetett volna elnézőbb velem. De az is biztos, hogy nem olyan keserű szájízzel váltunk volna el egymástól, ha vesszük a fáradtságot, és legalább minimálisan baráti viszont alakítunk ki egymással. Talán akkor jobban belelátunk a másik életébe, észjárásába és helyzetébe.
Volt már olyan is, hogy sűrű füstfelhő gomolygott be a szomszéd kertből a babaszoba ablakán – pont a legnagyobb nyári melegben, mikor szellőztetni szerettem volna egy kicsit.
Felháborodott anyatigrisként nyomdafestéket nem tűrő hangnemben ordítottam ki az ablakon. Na, erre sem vagyok büszke. De kevés bosszantóbb dolgot tudok annál elképzelni, mint mikor vágni lehet a füstöt a babaszobában, mikor altatni szeretnéd a picit.
Ezennel a sztorizgatásnak vége, mert a végén még kiábrándulsz, hogy milyen hisztis p (mint pipi, természetesen) vagyok, aki házsártosságával elnyerhetné a legkiállhatatlanabb szomszéd elismerést. 😉
De legalább bevallom, ha nem viselkedem megfelelően. 🙂
Szóval ebben a hónapban szeretnék a szomszédi viszony ápolásáról, a közvetlen környezetünk, azaz a környékünk értékeléséről és szeretetéről írni.
Sokszor fordul elő, hogy az ember biztonságos, szép, élhető és barátságos helyen él, mégsem értékeli eléggé. Pedig hányan cserélnének vele!
Ehhez kapcsolódóan arra is kitérnék majd egy kicsit, hogy egyáltalán nem kell ahhoz messzi tájakra elutazni, hogy az ember világot lásson, új tapasztalatokat szerezzen. Na, de hogyan? Ez már egy másik bejegyzés témája lesz. 😉
Te hogy érzed, mennyire játszik szerepet a boldogságod szempontjából a környék, ahol laksz? Az emberek, az épületek, a különböző létesítmények? Te is úgy gondolod, hogy néha elsiklunk a környezetünk szépségei és értékei felett?
Fotók forrásai sorrendben: villebois.com, nlcafe.hu, insideout.hr, texasconflictcoach.com
“Boldog otthon #25: A sövényen, és azon is túl” - 3 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .
Szia!
Jó ötlet a suomszédi viszonyok javítása, a „rossz szomszédság török átok”, de a jó tényleg a boldogság alapja tud lenni. Nálunk szerencsére ez maximálisan múködik. 😉
Annyira szeretek kimenni a környékre egy kicsit sétálni a gyerekekkel. Szinte mindenkit ismerünk, mindenkivel a kicsit traccsolunk, szocializálódunk, és ez annyira fel tud vidítani egy nehéz nap után mintha csak egy mini vakációra mentem volna.
A gyerekek is szeretik a szomszédságot és a tágabb környezetben élőket. Pl a pici lányomat a szomszéd – hasonkorú kislány nagy öleléssel és azonnali kismotor cserével várja az uzsi után az utcán. A két cukorfalatot elnézve nem tudsz nem egy nagy mosollyal megújulni egy igencsak fárasztó munkanap után.
Egymás mellett élünk. Mindig találnánk valami zsörtölődni valót, ha azt keresnénk, de ha mást keresel, akkor azt a mást fogod megtalálni…
Era
Truth well told 😉
A szortírozás, selejtezés engem is „perverz” örömmel tölt el. Végre megszabadulok sok porfogó kacattól!
A szomszédság nagyon-nagyon fontos dolog. Tapasztalatból tudom jobb számolni tízig, vagy várni akár egy napot is, mint hogy szóvá tegyünk apró-cseprő dolgot. Lehet, hogy hosszú időre megrontjuk a jószomszédi viszonyt (és a saját életünket is).