Megfigyeltem, hogy az élet szinte minden területén hajlamos vagyok arra, hogy egy adott problémára túlzott reakcióval válaszoljak. Ettől Férj néha (vagy sokszor?! 🙂 ) a plafonon van, és rendszeresen megdorgál, hogy miért ijesztem halálra, mintha valami óriási tragédia történt volna.
Ilyen eset például az, amikor nagy műgonddal elkészített körömlakkom elkenődik, és felkiáltok mérgemben, vagy mikor sikító frászt kapok, mert kimarad a sütőpor a sütemény tésztájából, vagy esetleg hangosan üvöltve vetődöm a gyerekek által eldobott labda felé, nehogy a szép orchideámnak baja essen.
Apropó, gyerekek. Nem mondanám, hogy rólam mintázták a nyugalom és önkontroll szobrát. Határozottan nem. Mindig csodálattal tekintettem azokra az anyukákra, akik teljes megértéssel és higgadtsággal kezelték, hogy gyermekük kiönti a szörpöt a frissen felmosott konyhakőre vagy zsírkrétával esik neki a bőr ülőgarnitúrának, esetleg kerék nélküli kisautójával karistolja a fapadlót (Nagymanó egyszer az elektromos fogkefével esett neki, és gyönyörű lyukakat fúrt bele…). A listát még folytathatnám.
Ilyenkor – úgy érzem – jogos felháborodással vetem magam a gyerekekre, és teremtem le őket, pedig ha józan felnőtt ésszel meggondolom, mégis kisgyerekekről van szó! Mit tudják ők, hogy mennyi ideig tart a szörpöt feltakarítani, hogy ne legyen napokig ragacs a konyhában, vagy hogy mennyibe került a kanapé és a padló?? (A pillanat hevében kézzel-lábbal próbálom ezt nekik elmagyarázni, de úgy vettem észre, hogy minden igyekezésem ellenére sem igazán megy át az üzenet.)
Ezen kívül még számos más alkalom van természetesen, amikor elveszítem a türelmem – és az adott helyzetben felmerülő problémát felnagyítva a reakcióm is túlzottá válik.
Amikor dührohamot kapok, mert nem hajlandó Kismanó reggel felöltözni, így pucéran kergetem a lakásban (mielőtt még elképzeled a jelenetet: rajtam van ruha, csak ő pucér 😉 ). Mikor mérgesen csattanok fel, mert egy csomót dolgozom a hiper-szuper egészséges és nagyon finom vacsin, amit nem hajlandóak megenni (és legszívesebben az egészet a fejükre önteném). Mikor hármas hangerőre kapcsolok, mert harmadszorra sem figyelnek rám, úgy rátapadnak a tévéképernyőre.
A listát megint csak hosszasan folytathatnám, de nem teszem, mert a végén még azt hinnéd (vagy rájönnél?!), hogy egy elmebajos hárpia blogjára tévedtél… 😉
Ki kell, hogy jelentsem, az otthon békéjének és boldogságának tényleg jót tesz, ha az ember veszi a fáradtságot, és megpróbálja alulreagálni a problémákat.
Jól hallottad, nem megfelelően kell reagálni, hanem néha inkább alá lőni!
Ha erre őszintén képes lennék, akkor egy csomó feszült pillanatot tudnék megspórolni magamnak és persze a gyerekeknek is (Férjről nem beszélve, akinek egy-két kivételes eseten kívül jóval magasabb az ingerküszöbe, mint nekem – szerencsés flótás!).
Persze itt nem arról beszélek, hogy söpörjük a szőnyeg alá a problémákat, ne adj Isten ignoráljuk őket. Inkább úgy fogalmaznék, hogy ne csináljunk bolhából elefántot.
Eljutottam az első lépésig, a felismerésig. Ezután következik a második lépés, az elhatározás. Azonban a legnehezebb a harmadik lépés, azaz a kivitelezés.
Hogyan oldjam meg, hogy valóban higgadtan kezeljem ezeket a „családi konfliktusokat”?
Íme, néhány gyakorlatban is alkalmazható praktika, ami nekem hasznosnak bizonyult az elhatározásom megtartásában:
1. Számolj tízig!
Lehet, hogy klisé, lehet, hogy túl egyszerűen hangzik. De tényleg kezdj el számolni egytől tízig – ilyenkor még az ujjaimat is „felhasználom”, csak hogy kicsit csökkentsem a bennem felgyülemlett feszültséget. Van, amikor működik, van, amikor nem.
2. Légy tisztában az idegállapotoddal!
Ha átlagon felül fárasztó vagy feszült napod volt, akkor próbálj ennek tudatában cselekedni. Ilyenkor az ember érzi magán, hogy sokkal könnyebb kiborítani, mint mikor kiegyensúlyozott, kipihent állapotban van. Ilyenkor próbálok alapból engedékenyebb, rugalmasabb lenni, így megelőzve a kitörő vihart.
3. Légy tisztában a gyermeked hangulatával!
Ő sem mindig egyformán reagál a helyzetekre. Például tapasztalatból tudod, hogy gyermeked nyűgösebb és hisztisebb, mikor éhes, álmos, fáradt vagy unatkozik. Akkor tegyél ellene. Ha pedig nem tudsz tenni ellene, akkor készülj föl a kitörő viharra, és ne csodálkozz azon, ha becsap a villám.
4. Kérj segítséget!
Ha nagyon fáradt vagy ideges vagy, kérd másik felnőtt segítségét. Nyilván amennyiben módodban áll. Meglepően sokan vannak, akik nem mernek vagy akarnak segítséget kérni, mert félnek, hogy ez rossz fényt vetne rájuk. Még mindig jobb segítséget kérni, mint utólag azon keseregni, hogy az ember már megint nem tudott uralkodni magán.
5. Vállalj kevesebbet!
Tudom, hogy van egy szint, ami alatt egyszerűen nem tudsz kevesebbet vállalni. Azonban az olyan maximalistáknak, mint amilyen én vagyok, nagyon nehéz lemondani arról, hogy mindent tökéletesen elvégezzenek – még akkor is, ha ezzel meglepően sok időt és energiát tudnának felszabadítani – és ezzel sokkal kevesebb konfliktus is alakulna ki.
Amikor azon veszekszem, hogy a gyerekek megint mindent széthagytak a nappaliban, vagy mindenhol pogácsa morzsákat hagynak maguk után, akkor igazán eszembe juthatna, hogy nem feltétlenül a rend és tisztaság tesz egy otthont boldoggá. Egy otthon akkor boldog, ha a gyerekek és persze Te is az vagy. A gyerekek rendetlen és morzsás nappaliban is tökéletesen boldogok – akkor nem kéne Neked is kicsit alábbhagyni az elképzeléseidből?
6. Légy tudatában annak, hogy minden relatív!
Nagyon sokat használom ezt a módszert arra, hogy rádöbbentsem magam, milyen nevetséges problémákból csinálok ügyet. Egyszerűen belegondolok abba, hogy más emberek mennyivel nagyobb gondokkal küzdenek gyerekeikkel kapcsolatban, és hogy örülnének, ha csak az én nyúlfarknyi ügyeimmel kellene foglalkozniuk.
Például nagyon csodálom és becsülöm azokat a szülőket, akik speciális igényekkel rendelkező gyermekeket nevelnek. Sokszor elszégyellem magam, mikor mérges vagyok a gyerekeimre, mert „rosszak”, pedig hálás lehetnék, hogy csak ennyi a problémám.
Az ember egyébként is hajlamos arra, hogy későn becsülje meg azt, amije van. Én nem akarok ebbe a hibába esni. Nem akarom tíz év múlva visszasírni ezt a gyönyörű időszakot, mikor még kicsik voltak a gyerekek. Most akarom becsülni és élvezni ezeket az éveket, még akkor is, ha nagyon munkásak és fárasztóak. Nem akarok akkor rájönni, hogy milyen egyszerű és szép volt az élet, mikor ne adj Isten valami sokkal nagyobb horderejű problémával kell szembesülnöm. Ha ezt az eszembe vésem, akkor máris másképp viszonyulok a mindennapok apró-cseprő bosszúságaihoz.
7. Emlékezz a múltra!
Emlékszel, milyen érzés volt, amikor gyerekként Veled veszekedtek a szülők? Mikor úgy érezted, Téged bezzeg senki sem ért meg? Mikor egyszerűen nem tudtad felfogni, hogy egy-egy dolgon mit kell annyira felkapni a vizet?
Vannak olyan momentumok az életben, amikor bevillan egy-egy kisgyerekkori élmény (későbbi, tini kori élmények meg pláne), és akkor ugyancsak próbálok erőt venni magamon.
Fogadkoztál esetleg, hogy Te máshogy csinálsz majd bizonyos dolgokat, mint a szüleid? Akkor mi az oka annak, hogy mégis ugyanúgy viselkedsz? Próbálj visszahelyezkedni a gyermeked helyzetébe, és nem csak a Te álláspontodat képviselni.
Egy érdekes tanulmány szerint, azokban a helyzetekben veszítjük el igazán a fejünket, amelyek tudat alatt érzékenyen érintenek bennünket amiatt, hogy gyermekkorunkban már velünk is megtörtént hasonló helyzet. Nem tudom, hogy ez valóban így van-e, de az biztos, hogy a gyerekkori emlékek nagyon nagy hatással vannak a felnőttkori énünkre.
Neked milyen bevált stratégiáid vannak arra, hogy erőt végy magadon, és alulreagálj egy problémát? Kíváncsi vagyok rá, hátha nekem is beválik. 🙂
Fotók forrásai sorrendben: kitschylife.blogspot.com, crossmap.christianpost.com, camyoga.co.uk, keepcalm-o-matic.co.uk, momtrends.com, joewigdahl.com
“Boldog otthon #17: Reagáld alul a problémát!” - 8 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .
Kedves Anna!
Isteni sugallatra érkeztem ma (egy nehéz nap után :)) az oldaladra, és Te éppen nekem írtál! 🙂 Köszönöm!!!! 🙂
Sok-sok türelmet, erőt és boldog pillanatot kívánok Neked! 🙂
Évi
De jóóó! Nagyon örülök neki! Azt hiszem már megint magamnak is, mert nap mint nap rájövök, hogy mennyire nehéz betartani ezt a pontot! De nem baj, ha meg sem próbáljuk, úgy elég nehéz lesz! 😉
Nem olyan régen bukkantam az oldaladra és azóta szívesen olvasgatom.
Már éppen azt kezdtem el gondolni, hogy milyen tökéletes anya is lehetsz és kezdtem magam rosszul érezni, hogy én miért nem tudok ilyen lenni?!
Köszönöm, hogy ma egy kicsit jobban érezhetem magam!:-)
Egy három gyerekes anyuka
Örülök, hogy tetszik a blog! Hát, tökéletes anya távolról sem vagyok, tökéletességre törekvő annál inkább! Elég nehéz párosítás… 😉 Folyamatosan igyekszem, teszem, ami tőlem telik. Aztán vannak pillanatok, amikor megosztom ország-világgal, hogy ez mennyire nem jön össze. Nem vagyok rá büszke, de ez az igazság. 🙂 További jó olvasgatást, örülök, hogy írtál!
Őszintén felvállalni a tökéletlenséget sokkal nagyobb bátorság és erény, mint maga a tökéletesség.
Szerintem büszke lehetsz rá!:-)
Legalábbis ez az én véleményem.
Gratulálok a bloghoz és boldog és elégedett anyák napját!:-)
🙂
Kedves Anna!
Én is gyakran megküzdök az idegesség problémájával. Nekem az a taktikám, hogy próbálok arra gondolni, hogy, ha ideges leszek, akkor csak még rosszabb lesz az adott helyzet, tehát azzal, hogy kikelek magamból nem tudom pozitív irányba terelni az ügyet. Másik taktikám, hogy megfogadom magamban, hogy ha felhúztam magam, valamin, hogy legközelebb megpróbálok higgadt maradni. Ha eljön újra az adott szituáció, akkor azt mondom magamban: nem megfogadtad, hogy próbálsz nyugodt maradni? 🙂
Köszi az írást, további sok sikert hozzá!
De jó, köszi a tovább tippeket, „feljegyzem” őket! Egyébként tényleg tök igaz, hogy az idegeskedés semmit nem segít… És fontos, hogy tényleg tanuljunk a hibáinkból. Mennyiszer előfordult már, hogy utólag jöttem rá: már MEGINT beleestem ugyanabba a hibába!