„A kritikát úgy kerülheted el, ha nem teszel semmit, nem mondasz semmit, és nem is létezel.” (Elbert Hubbard)
Miért van az, hogy az ember mindig mindenkinek meg akar felelni? Hajlamosak vagyunk mindig mások véleményére adni, és ha az a vélemény éppen negatív, akkor az nagyon tud fájni. Egyáltalán nem mindegy, hogyan kezeljük a minket érő kritikát, mert ha nem tudjuk a jó oldalát látni, akkor nyomasztó felhőként ránk telepszik, leszívja az energiánkat, rosszkedvűvé tesz, és meggátol minket céljaink elérésében.
Ez az egyik gyenge pontom, mert hajlamos vagyok nagyon a szívemre venni a kritikát. Elsőként elfut a méreg, aztán pedig mikor megnyugodtam, képes vagyok hosszú hónapokig rágódni egy negatív visszacsatoláson. A kritizáló szavak még sokáig a fülemben csengenek, és a gondolataim vissza és visszatérnek hozzájuk. Próbálom elfogadni, a másik szemszögéből „megrágni” azt a bizonyos véleményt velem kapcsolatban, és eldönteni, hogy valóban változtassak-e. Ha érzem, hogy szükség van rá, akkor hogyan? És ha az a bizonyos kritizáló fél közel áll hozzám, akkor még rosszabb a helyzet, hiszen fontos számomra, hogy mi a véleménye rólam…
Előfordult, hogy egy barátnőm kemény kritikája után szó szerint fizikai fájdalmat éreztem, majd hetekig másra sem tudtam gondolni. Szép lassan azonban feldolgoztam, elfogadtam, melyek azok a pontok, ahol be kellett látnom, hogy igaza van. Persze még ezután is nehéz volt felejteni, és felülemelkedni a kritikán, viszont tény, hogy csak így tudunk fejlődni, jobb emberekké válni. (Kicsit hasonló elven működik, mint a kudarcok! Szükséges rossz, amitől még jobbakká válhatunk. :)) Engednünk kell, hogy a külvilág betörjön gondolatainkba, vállon ragadjon, és jól megrázzon néha – hogy szembesüljünk mások rólunk alkotott képével!
„A kritika olyan, mint az eső; elég finomnak kell lennie, hogy táplálja az ember növekedését anélkül, hogy megsemmisítené a gyökereit.” (Frank A. Clark)
Lássuk, mit is tudunk tenni, ha kritika ér bennünket.
1. Hallgass figyelmesen! Először is nyugodtan, udvariasan hallgassuk végig, mi az, amit a másik mondani szeretne velünk kapcsolatban. Próbáljunk nem közbevágni, engedjük, hogy elmondja a véleményét.
2. De valóban halld is meg, amit mondanak! Igen, persze, végighallgatjuk, amit a másik mond, de valóban el is jut az agyunkba az információ? Megpróbáljuk azt a lehetőségek szerint legobjektívebben elemezni és értelmezni? Vigyázat, nem elegendő, ha csak meghallgatjuk a másik felet, aztán fújjuk a magunk nótáját! Tényleg fektessünk abba energiát, hogy megértsük a kritizáló fél álláspontját.
3. Ne reagálj érzelemből! Ez az egyik legfontosabb és egyben legnehezebb lépés. Hajlamosak vagyunk Hajlamos vagyok azonnal felpaprikázni magunkat magamat, és érzelemből, haragból reagálni, pedig mint tudjuk, a harag rossz tanácsadó. Érdemes akár 1-2 napot szánni arra, hogy átgondoljuk magunkban a kritikát (persze helyzetfüggő), és ezután megfelelően reagáljunk rá. Bevallom, nekem ez borzasztó nehéz, de biztosan Te is észrevetted, hogy később az ember sokkal jobb színben látja már a dolgokat, mikor felszáll a „vörös köd”. 😉
„Ha megharagszol a kritikusra, szinte biztosra veheted, hogy igaza van.” (Stephen King)
4. Nem kell rögtön védekezni! Mi az első dolog, amit egy támadás esetén automatikusan teszünk? Hát, védekezünk! Pedig ez nem jó hozzáállás. A „támadó” fél úgy érzi, egy szemernyit sem gondolkodtunk el a véleményén, mi pedig nem tudunk profitálni a helyzetből, ha elzárkózunk az önvizsgálattól.
5. Ne vedd személyeskedésnek! Tedd a kezed a szívedre, és gondold át, hány olyan eset van, mikor a kritizáló családtag, barát, kolléga a Te érdekedben szeretné a véleményét megosztani Veled. Nagyon sokszor előfordul, hogy nem a személyed ellen irányuló támadásról van szó, hanem egyszerű ténymegállapításról, vagy segítő szándékról.
6. Légy önmagaddal elfogulatlan! Hahaha, megint egy pont, ahol arról papolok, mit nem kéne tenni, miközben állandóan ezt teszem! 😉 Egyáltalán létezik ilyen? Persze, hogy a szó szoros értelmében nem, de mégis… Miután meghallgattuk a velünk kapcsolatos kritikát, könyörgöm, ne kezdjünk el további gondolatokat „belemagyarázni” a másik véleményébe. Ha sokat morfondírozunk valamin, egy idő után egyszerűen fogjuk magunkat, és magunkban „kiszínezzük”, „átköltjük” a történetet. Ezt vagy azt azért mondta olyan hanglejtéssel, mert… Azért használta ezt a kifejezést, mert… Stop! Meg kell próbálni nem a saját látószögünkből szemlélni a helyzetet, ami nagyon nehéz, de egy próbát megér. Csak magunknak ártunk vele, ha olyat képzelünk egy helyzet mögé, ami nem a valóság!
7. Lásd be a hibáidat! Mikor jól átgondoltad, hogy mi az, amiben igaza lehet „kritizálódnak”, akkor azt érdemes vele is közölnöd. Igen, vállald föl, mi az, amiben igaza volt, még ha olyannyira fájdalmas vagy kellemetlen is. Ezekkel a helyzetekkel Te is gazdagabb leszel, hiszen alázatot és önismeretet tanulsz.
8. Döntsd el, megbízol-e a kritika forrásában! Ki az, aki kritizált? Családtagod, párod, barátod, kollégád? Esetleg egy merőben ismeretlen személy? Már alapból a kritika forrása meghatározza, hogy érdemes-e meghallgatnod, komolyan venned. Ha úgy érzed, a kritizáló fél iránt nem érzel tiszteletet, vagy nem bízol meg a véleményében, akkor felesleges a szívedre venned a negatív gondolatokat. Persze, gondold végig a megjegyzését, de ha nem érzed racionálisnak az érvelését, akkor itt jöhet az „egyik fülön ki, másikon be” stratégia!
9. Lépj tovább! Az a véleményem, hogy ha próbálunk proaktívan hozzáállni a minket ért kritikához, „kiszemezgetjük” a másik véleményéből azokat a pontokat, melyekkel egyetértünk, és persze megfelelő lépéseket teszünk annak érdekében, hogy változtassunk a dolgokon, onnantól kezdve nem szabad hagyni, hogy a negatív gondolatok uralják az elménket. Igen, az ember hajlamos a rossz dolgokon rágódni, de ilyenkor tudatosan le kell állítani az agyunkat, és át kell „programozni” a jó gondolatokra. Ezt megtenni sokkal nehezebb, mint mondani, úgyhogy én előfordul, hogy hangosan magamra szólok, hogy „Gondolkodj már pozitívabban!” 😉 (Nem, ezt általában nem társaságban teszem…)
„Bírálni könnyű, alkotni nehéz.” (André Cardinal Destouches)
10. Lásd a dolgok jó oldalát! Lássuk be, ha valaki szeretne jól, szeretne kiemelkedően teljesíteni az életben, akkor kockáztatnia is kell. Ki ne félne a kudarctól? Ki ne félne mások véleményétől? Ha a kritikától rettegünk, az is tévútra visz a boldogság felé vezető úton. Miért ne közelíthetnénk meg a minket ért kritikát ugyanúgy, mint ahogy a kudarcot? Miért ne nevethetnénk rajta? A kritika minket gazdagít, próbáljunk meg nem ellenségként, hanem barátunkként tekinteni rá. Így nemcsak szembesülni vele, hanem elfogadni is sokkal könnyebb lesz!
Te hogyan fogadod a kritikát? Vannak még ezeken kívül jól bevált stratégiáid a kritika kezelésére? (Nem gondoltam sem testi fenyítésre, sem egymás melegebb égtájakra küldésére… 😉 )
Fotók forrásai sorrendben: http://www.intentblog.com, http://www.aicpa.com, http://www.bigquote.co
Szia Anni!
Végigolvastam a cikket, mert tegnap meghökkentem egy dolgon, nem tudok túllépni rajta, keresem a kapaszkodókat.
A párom háztartási kisgépszerelő, azaz mosógép és társai. Napi szinten találkozik háziasszonyokkal, de tegnap egy nálam fiatalabb, szebb, csinosabb hölgyhöz kellett kimennie, aki természetesen azonnal rástartolt, érdeklődött ki a párja és bizony komoly, mély beszélgetésbe kezdtek, előkerült a telefon, fotók mutogatása egymásnak és ki tudja. Mint kiderült, a hölgy állítólag tudja ki vagyok és megjegyezte a páromnak, hogy de én eléggé meghíztam. Ha nem tudok erről a beszélgetésről, természetesen nem fáj, de a párom ezt a részét elmesélte, amire nem tudtam jól reagálni. Hogyan lehetséges az, hogy egy ismeretlen nővel ilyen beszélgetés folyik? Hogy képzeli az idegen nő, hogy a páromnak kimondja a valóságot, mert igaz, hogy meghíztam (változó kori probléma, igyekszem ellene tenni, de nincs látható jele). Persze a felháborodásomra, hogy aki mosógépet megy szerelni idegenhez, az miért tölt ott még háromnegyed órát mindenféle dolog kibeszélésére, na arra a párom már üvöltözéssel reagált, hogy ő így építi az imidzsét. Hogy ő kedves, hogy őt szeressék a kuncsaftok. Persze amikor a testsúlyom elemzésére kérdeztem rá, csak annyi volt a válasz, hogy a hölgy részéről egy ténymegállapítás volt, nem hazudott, jól látja a dolgot. Elgurul ilyenkor már minden tabletta, beáll a dac, mert nem érzem magam jól így sem a bőrömben és amikor egy olyan nőt véd meg velem szemben, akinek még a nevét sem tudja, akkor az ember ha nem is higgadtan, de átgondolja a kapcsolatát az adott férfival. A hölgy egyébként egyedülálló, épp partnert keres, így megértem részéről a tolakodó viselkedést, ami viszont a páromnak nagyon kedves volt, hisz jól érezte vele magát. Hiába magyarázom neki, hogy a házhoz kijáró szakiknak nem dolguk pszichológusnak is lenni, ezért nincsenek megfizetve, de könnyen csábul, ha a nő szép és rafinált. Nem szeretem ezeket a játékokat, agyon tudnám csapni azt a nőt, aki képes mások életét felborítani, de ami borítható, az borul is.
Részemről fagyos csend. Nem tűröm az ilyenfajta kritikát, hisz idegen és egyértelműen a csábításra megy ki a játék. Minden megfordult a fejemben, hogy írok neki, felhívom, de minek csatázzak? Vigye. Beledöglök, ha így lesz, de nem hagyom, hogy számomra egy senki, egy idegen ember bármiféle kritikával illessen, amit még meg is erősít a párom. Hatalmas kérdésem, hogy miért a szép hölgyike oldalán áll és miért őt védi? Szép nőnap ez nekem, a béka feneke alatt.
Szóval vannak olyan kritikák szerintem, amin így elég nehéz túllépni.
Üdvözlettel, Lakatos Erika
Kedves Erika! Köszönöm, hogy írtál, nem fogod elhinni – úgy látszik a tegnapi nap az a kritikát vonzotta sok élethelyzetben – de tegnap este én is a férjem kritikáinak sortüzébe kerültem. (Közvetlenül, miután egy közeli rokon is kritizáló üzenetet küldött nekem a telefonomra.) Talán nekem is újra kellene olvasnom a saját írásomat. 🙂 Ugyanis nagyon rosszul érintett a dolog, legszívesebben sok mindent a fejéhez vágtam volna, de nem tettem, mert túlságosan fájtak a dolgok, amiket mondott – részben, mert igaza volt, részben mert sok mindent nem ért meg a problémák kapcsán, hiszen teljesen más szemszögből látja őket, mint én.
Nehéz válaszolni a kérdésedre. Fogalmam sincs, hogy miért őt védi, nekem a leírásod alapján inkább az jön le a helyzetből, hogy magát védi. Tulajdonképpen azt az álláspontját védi, hogy neki van igaza, és igenis beszélgethet más nőkkel (pont rólad – ezen én is kiakadnék a helyedben!). Lehet, hogy a hölgy valóban „bepróbálkozik” még ha csak cél nélkül is, mert sajnos ilyen kritikus, áskálódós típus – én soha nem merném valakinek a feleségét nyíltan kritizálni… Ugyanakkor szerintem a férjed ezt nem vette komolyan, különben nem is mesélte volna el az esetet, nem?
Másik gondolat, ami előjött bennem a történet kapcsán: ha baromira nem érdekelné a testsúlyod, és nem is akarná, hogy változtass rajta, akkor szerintem megvédett volna, és neked sem kritikaként tálalta volna a történetet. Nekem úgy hangzik, mintha ez őt zavarná (bár lehet, hogy nem mondja ki). Mi erről a véleményed?
Maga a helyzet egyébként baromira bosszantó és elhiszem, hogy kétségbeejtő, szerintem én is nagyon a szívemre vettem volna. 🙁 Viszont én semmiképp nem írnék annak a nőnek, hagynám a dolgokat úgy, ahogy vannak az ő oldaláról. Szerintem abszolúte nem érdemli meg, hogy foglalkozz vele! Arról nem beszélve, hogy a férjednek is kellemetlen lenne a helyzet, ami inkább pont nem a Te malmodra hajtaná a vizet.
Amire rájöttem a történeted kapcsán, és ami tegnap motoszkált a fejemben a könnyeimet törölgetve, hogy a legnagyobb fájdalmat az a kritika okozza, amiről tudjuk hogy igaz ÉS amiért mi magunk is teszünk, hogy változzon, de ez épp (még) nem sikerül. Amikor példának okáért küzdök, hogy egy rossz tulajdonságomat megváltoztassam, és napi szinten eszem magam rajta, baromira nem esik jól, ha valaki úgy dörgöli azt az orrom alá, mintha ő sz….a volna a spanyol viaszt. Sokkal jobban esne ilyenkor (bár tudom, nehéz belelátni valaki fejébe!), ha inkább támogatna abban valami pozitív dologgal, hogy pozitív változást tudjak elérni az életemben.
Egyébként soha nem fogom elfelejteni, hogy milyen érzés volt, mikor egy fél éves amerikai munkát követően kb. 5 kilóval nehezebben érkeztem haza (ami nyilván zavart, de egyébként nem éreztem rosszul magam a bőrömben), majd elmentem egy általános iskolai osztálytalálkozóra, és a tökéletes alakú (anno legjobb barátnőm) olyan viccesen odavágta mások füle hallatára, hogy „De megasszonyosodtál!”. Ez már több mint 15 éve történt, de emlékszem a helyzet minden részletére, hogy hol álltunk, arra, hogy megállt a levegő, és hogy legszívesebben elsüllyedtem volna a föld alá. Ez a megjegyzése azóta is él bennem – talán ő már nem is emlékszik rá, hogy ilyen bárdolatlanul viselkedett, és mennyire belegázolt a lelkivilágomba. (Egyébként akkor még távol voltam attól, hogy anya, vagy asszony legyek, így a megjegyzése nyilván még rosszabbul érintett.)
Vissza a Te esetedhez: Neked még nehezebb az eseted, mert nagyon nehéz a kritikát olyantól fogadni, akit szeretünk, és ráadásul akinek tetszeni szeretnénk. (Erre én is baromi érzékeny vagyok.) Téged is zavar az, hogy megváltozott az alakod, és mint említetted, teszel is érte, hogy ez ne maradjon így.
Én a helyedben ezt a nagyon rossz helyzetet megpróbálnám az előnyömre kovácsolni, és ebből erőt meríteni ahhoz, hogy igenis egy kicsit lefogyjak. Nem ismerem a helyzeted, nem tudom tudnál-e még többet tenni érte (pl. táplálkozás vagy sport fronton), de szerintem ne hagyd magad!!!
A másik: lehet hogy a későbbiekben jó lenne őszintén elmondani a férjednek, hogy te magad is tisztában vagy a súlyoddal és a változásokkal, és teszel is azért, hogy ez ne így legyen, és pont ezért esett annyira rosszul ez a történet!
A tegnapi saját esetem kapcsán azt szűrtem le magamban, hogy lehet hogy egy ilyen fájdalmas és számomra értelmetlennek tűnő „szembesítés” lesz az, ami meghozza a változásokat az életemben. Még mindig a tegnapi eseményeken kattogok, és érzések, gondolatok végeláthatatlan kavalkádja jön és megy a fejemben, és annyira igazságtalannak érzem az egész helyzetet. Ugyanakkor ma eldöntöttem, hogy csak azért sem hagyom, hogy ez beárnyékolja a napjaimat.
Tenni fogok érte (továbbra is), hogy változtassak, ugyanakkor egy adandó alkalommal elmondom a férjemnek, hogy a legkönnyebb „csak úgy elmondani” a véleményünket valakiről, hiszen „csak jót akartunk” neki. Szerinem ezt mindenki meg tudja tenni, nem erre lenne szükség, hanem emellett alternatívákra, hogy miként is lehete segíteni a másikat a változásban. Hülyeség valakit olyannal szembesíteni, amit már egyébként is tud, mert az inkább visszahúzza, nem előreviszi – vagy legalábbis én most ezt így érzem.